A Hely határain belül — ez az egyetlen neve volt, és csak erre volt szüksége, mivel a Kargád birodalom négy tartományán belül ez volt a legrégebbi és legszentebb terület — sok épület volt, és vagy kétszáz ember élt. Ott volt három templom, a nagy ház és a kis ház, a herélt őrök szállása, majd közvetlenül a falakon kívül az őrség barakkjai, a nagyszámú rabszolga kunyhója, a magtárak, birkahodályok, kecskeólak és különféle gazdasági épületek. Egész kis városkának tűnhetett távolról nézve fölülről, a nyugati kopár hegyek felől, ahol semmi sem nőtt némi zsályán, szánalmas csomókban küszködő vasfűn, apróbb gizgazon és sivatagi kóron kívül. Ám még ha a keleti síkság felől pillantott is föl valaki, láthatta az Istenfivérek templomának csillogó kupoláját, amely úgy vibrált és ragyogott a hegyek lábánál, mint egy csillámlemez a sziklafal oldalában.
Ez a templom tulajdonképpen egy fehérre vakolt, ablaktalan kőkocka volt, előtte alacsony tornáccal és szűk ajtóval. Kevéssel alatta látványosabban és több évszázaddal fiatalabban terpeszkedett az Istenkirály temploma, széles homlokzatával, színes oszlopfőkkel díszített magas oszlopcsarnokával. Minden egyes oszlop kemény cédrustörzs volt, fehérre festve. Hajón szállították ide az erdőkben gazdag Hur-át-Hur vidékéről, majd minden darabját vagy húsz rabszoga vonszolta föl a kopár sivatagon át a szent helyre. A kelet felől érkező utazó, csak miután látta az aranyozott tetőt és a ragyogó oszlopokat, akkor pillanthatta meg a szent hely hegyén, mindenek fölött a napégette és omladozó, mindegyik közül a legrégebbi, magához a sivatag ráncosságához hasonló vén és hatalmas tróntermet, tapasztott falaival és beomlóban lévő, rogyadozó kupolájával.
A trónterem mögött, az egész domboldalt körülkerítve futott egy vaskos, habarcs nélkül rakott, helyenként már omladozó kőfal. A fal ölelésében néhány, tizennyolc-húsz lábnyi magas fekete kőszál meredezett, akár földből kinyúló ujjak. Ha egyszer valaki rájuk vetette a szemét, tekintete kényszerűen visszatért rájuk. Háromnak a jelentése teljesen világos volt, három pedig némán őrizte titkát. Összesen kilencen voltak. Egyetlen állt egyenesen, a többiek kissé erre-arra megdőltek, kettő a földre hanyatlott. Szürke és narancsszínű zuzmó fedte őket, mintha rájuk fröcskölt festékfoltok borítanák, egyedül egy állt csupaszon és feketén. Halvány fények játszadoztak rajta. Ez utóbbi érintésre is sima volt. Viszont a többieken a zuzmó takarója alatt homályos veséteket, rejtélyes formákat és éleket lehetett látni vagy tétova ujjakkal kitapintani.
Ez a kilenc kő volt Atuan kilenc sírköve. Azt beszélik, hogy ott állnak az első ember ideje óta, azóta, hogy Óceánföld létrejött. Akkor ültették őket a sötétség közepébe, amikor a földek kiemelkedtek az óceán mélységeiből. Sokkal, de sokkal régibbek voltak, mint Kargád Istenkirályai, öregebbek, mint az Istenfivérek, régebbiek talán, mint a fény maga. Azoknak a sírkövei voltak, akik az emberi nem keletkezése előtt uralkodtak a világon, azokéi, akiknek nincs nevük, és neki, az ő szolgálójának sem lehetett neve.
Túl gyakran nem lépett közéjük, és senki más még a lábát sem tehette oda, ahol álltak a dombtetőn, a kőfal karéjában, a trónterem mögött. Évente kétszer, a tavaszi és az őszi napéjegyenlőséghez legközelebb eső holdtölte idején áldozatot mutattak be a trón előtt. Ekkor a terem alacsony hátsó ajtaján lépett elő, egy gőzölgő kecskevérrel teli, jókora sárgaréz tállal a kezében. A vért akkor ki kellett locsolnia: felét a meredező fekete kőoszlop tövére, felét pedig a ledőlt kövek egyikére, amelyek az évszázados véráldozatok mocskába temetkezve hevertek a sziklák közötti sárban.
Arha néha kora reggel magányosan kivonult, hogy körülsétáljon a kőoszlopok között, hogy megpróbálja megfejteni a laposan sütő fénysugarakban világosabban kivehető veséteket és vájatokat, vagy éppen csak üldögélt ott, tekintetét a Nyugati-hegyekre vagy éppen az alant kirajzolódó tetőkre és falakra vetve, szemlélve, hogyan elevenedik meg a nagy ház környéke, támad fel az őrök szállása, hogyan özönlenek elő a birkák és kecskék ólaikból szánalmas folyóparti legelőik felé. Ezen a helyen még a sivatagi nyár kellős közepén is valamiféle különös hűvösség lengedezett. Néha a szél halkan felfütyült a legközelebb álló, egymás felé hajoló, mintha egymás fülébe valamiféle titkokat sugdosó két kőoszlop között. De nem árult el senki semmi titkot.
A sírkert falától egy másik, alacsonyabb, szabálytalan félkör alakú kőfal ölelte körül a szent hely hegyét, majd elkanyarodott északnak, a folyó felé. Nem is annyira védelmezte a Helyet, inkább kétfelé választotta azt: egyik oldalán a templomok, a papnők és az őrizők házai, a másik oldalon pedig a fegyveresek, valamint a rabszolgák lakásai, akik a Hely földjeit művelték, nyájait legeltették, és takarmányt gyűjtöttek nekik. Ezek közül soha senki sem lépte át a falat, kivéve a legszentebb ünnepségek alatt a gárdistákat, dobosaikat és kürtöseiket, akiknek kötelessége volt részt venni a papnők felvonulásában. De még ezek sem léphettek a templomok homlokzata alá. Valaha voltak zarándokok, a Négy-földről érkező királyok és főnökök, hogy leróják kegyeletüket. Az első Istenkirály mintegy másfél évszázaddal ezelőtt eljött, hogy elvégezze saját templomának fölszentelési szertartását. De még ő sem léphetett be a sírkövek közé, még neki is a szent helyet körülvevő falakon kívül kellett hálnia és étkeznie.
Bárki könnyűszerrel megmászhatta volna ezeket a falakat, ha lábát a kövek közötti résekbe illeszti. Az elemésztett és egy Pendelyes nevű másik leányka egy késő tavaszi délutánon a fal tetején üldögélt. Mindketten tizenkét esztendősek lehettek. A nagy ház szövőtermében kellett volna lenniök, egy tágas, kőfalú helyiségben ülniök a hatalmas, durva, fekete gyapjúfonállal fölvetett szövőszék előtt, hogy a sötét köpenyeknek való szövetet szőjék. Azonban észrevétlenül kisurrantak, hogy igyanak egyet a kút vizéből az udvaron. A kútnál Arha így szólt:
— Gyerünk! — és kézen fogva elvezette pajtását a nagy ház háta mögött a fal felé. Most éppen a fal tetején ücsörögtek, vagy tíz láb magasan; csupasz lábukat lóbálták a külső oldalon és elkerekedett szemmel lesték a kelet és észak felé terjeszkedő sima, végtelen sivatagot.
— Szeretném látni a tengert! — szólt Pendelyes.
— Ugyan minek? — kérdezte Arha a fal réséből kitépett keserű kutyatejszárat rágcsálva. A kietlen vidék lassacskán éppen elvirágzott. Az apró, gyorsan kifejlődő sárgás, rózsaszín, vöröses és fehér, alacsony növésű és hamar elvirágzó növénykék kilövöldözték a szerteszálló szélbe parányi, szürke pihés, horgas magvaikat. Az almafák alatt a föld hol fehéren kiégett, hol vörösen izzó volt, vagy éppen rózsaszínben játszott. Az ágakat halványzöld lomb borította. Az egyedüli zöld folt a szent hely körül, sok-sok mérföldön belül. Az egyik sápadt látóhatártól a másikig minden egyéb homályos, sivatagi szürkeségbe burkolózott. Kivéve a hegyek oldalán éppen szirmaikat bontogató vadzsályacserjék ezüstös csillogását.
— Ó, nem is tudom, miért. Csak valami mást szeretnék látni! Itt mindig minden ugyanolyan. Itt soha nem történik semmi.
— Bárhol bármi történik, az eredete csak ide nyúlik vissza — jelentette ki Arha.
— Ó, igen, ezt tudom… de azért mégis, legalább azt szeretném látni, hogy valami tényleg megesik valahol.