— Akkor többé ne adjanak nekik sem enni, sem inni. Oltsák el a fáklyát.
Kosszil bólintott.
— És mi legyen a tetemükkel, ha kimúltak?
— Temesse el őket Dubbi és Váhto abban a hatalmas teremben, ahol átjöttünk, a mélysírkamrában — szólt a lány, egyre inkább hadarva és elvékonyodó hangon. — És sötétben végezzék a dolgukat! Az én uraim majd felfalják a testüket.
— Így lesz.
— És jól is van így, Kosszil?
— Igen, jó lesz így, úrnőm.
— Akkor gyerünk innen! — szólt Arha metsző hangon. Ezzel megfordult, és visszasietett a deszkaajtóhoz, majd ki a lánckamrából, az alagút sötétjébe. Kellemesnek tűnt ott, akár egy csillagtalan éjszaka, békés, csöndes, nem látni semmit, nincs fény, életnek nincs jele. Belemerült a tiszta sötétségbe, és úgy tört keresztül rajta, mint az úszó a tajtékzó habokon. Kosszil is utánairamodott, a nyomában haladt, egyre jobban lemaradva, lihegve és tántorogva. Arha tétovázás nélkül haladt végig újból az elkerülendő nyílások mellett, a megfelelő úton, keresztül a visszhangos mélysírkamrán és kúszott végig, hétrét görnyedve fölfelé a bezárt sziklakapuhoz vezető utolsó alagúton. Ott aztán lehajolt még jobban, és előkereste az övén függő karikán azt a bizonyos hosszú kulcsot. Az előtte meredező láthatatlan kőfalon szemernyi fény sem villant. Ujjaival végigtapogatta, valami zár, retesz vagy kilincs után kutatva, de nem talált semmit! Ugyan hová illik a kulcs? Hogyan kerülhet ki innen?
— Úrnőm!
Kosszil visszhangok által megsokszorozódott hangja messziről suhant utána.
— Úrnőm, azt az ajtót belülről nem lehet kinyitni!
— Erre nincs kiút! Itt nincs visszatérés!
Arha nekitámolyodott a falnak. Nem szólt semmit.
— Arha!
— Itt vagyok!
— Erre!
Négykézláb, kúszva ment vissza a folyosón, akár egy kiskutya, Kosszil szoknyájához.
— Jobbra! Gyerünk! Én nem lábatlankodhatok ott soká! Ez nem az én világom. Kövess!
Arha valahogy talpra kászálódott, és Kosszil ruhájába kapaszkodott. Elindultak, hosszasan követve jobb kéz felé a különös vésetekkel borított falat, végül beléptek a feketeségnek ha lehet, még, sötétebb kapuján. Most lépcsőn haladtak fölfelé, valami meredek alagúton. A lány még mindig a nagydarab asszony gúnyáját markolta. Szemét szorosan összezárta.
Egyszer csak fény hatolt át a szemhéján, vörös derengéssel. Azt hitte, hogy a füstös fáklya által megvilágított teremben vannak megint, és nem nyitotta ki a szemét. Hanem a levegő édeskés ízű volt, száraz és penészszagú, otthonos illatú, lába alatt pedig olyan meredek lépcsőt érzékelt, akár egy létra. Elengedte Kosszil ruháját, és kinyitotta a szemét. Feje fölött nyitott csapóajtót látott. Keresztülkúszott rajta, Kosszil nyomában. Ismerős helyiségbe jutott. Kis kőcella volt ez, benne pár láda és fémdoboz. Egyike a nagy trónterem mögötti apró őrkuckóknak.
— A másik, a foglyok kapuja csak befelé nyílik az alagútba. Onnan visszafelé nincs kiút. Egyedül itt lehet kijönni. Ha mégis van másik kijárat, én nem tudok róla, és Thar sem ismeri. Ha mégis találsz egyet, jól jegyezd meg magadnak! De nem hiszem, hogy lenne másik. — Kosszil még mindig visszafogott hangon és érezhető rosszindulattal beszélt. Súlyos arca holtsápadt volt a fekete csuklya alatt, és verejtékben úszott.
— Nem emlékszem az ide vezető út kanyarulataira.
— Elmagyarázom majd neked. Egyszer máskor. Meg kell jegyezned őket! Legközelebb már nem jövök veled. Ez nem az én világom. Egyedül kell majd menned.
A lány némán bólintott. Fölnézett az idősebb nő arcába, és elcsodálkozott rajta, milyen különösen néz ki: sápadt volt, rajta alig eltitkolható rettegés, és mégis, Kosszil mintha diadallal tekintett volna saját legyőzött gyöngeségére.
— Jó, ezután majd egyedül megyek — szólt Arha, de amikor elfordult Kossziltól, érezte, hogy a lába kicsúszik alóla, és a helyiség megfordul vele. Kis fekete kupaccá rogyva ájult a papnő lába elé.
— Megtanulod — dünnyögte Kosszil, még mindig súlyosan lélegezve, mozdulatlanul. — Te meg fogod tanulni!
NEGYEDIK FEJEZET
Álmok és mesék
Arha ezután jó pár napig betegeskedett. Úgy kezelték, mintha váltóláza lenne. Ágyában feküdt vagy a langyos őszi napsugárban üldögélt a kis ház tornácán, és a nyugati hegyeket bámulta. Gyengének és ostobának érezte magát. Újra meg újra ugyanazok a gondolatok ostromolták az agyát. Rettenetesen szégyellte, hogy elájult. Persze nem állítottak őröket a sírkert falára, de ezek után ugyan hogy merte volna megkérni Kosszilt megint. Sőt, Kosszilt egyáltalán nem kívánta látni. Többé soha. Ez az érzés is az ájulása miatti szégyenéből fakadt.
A ragyogó napfényben gyakran eltervezte magában, miként is kell majd viselkednie, ha ismét visszatér a sötétség birodalmába, a hegy gyomrába. Sokszor elgondolkozott azon is, vajon milyen halállal büntesse a legközelebbi fogolycsapatot. Kifinomultabban, hogy jobban megfeleljen az üres trónus rituális követelményeinek.
Éjjelente sikoltozva ébredt föclass="underline" „Még mindig nem haltak meg! Még mindig haldokolnak!”
Rengeteget álmodott. Azt álmodta, hogy ételt kell főznie. Hatalmas kondérnyi ízletes kását, majd az egészet bele kell öntenie egy, a földben tátongó lyukba. Azt álmodta, hogy vizet kell vinnie, egy egész, nagy rézkannányi vizet a feketeségbe, valakinek, aki ott szomjazik. De sohasem jutott el a szomjazóig. Rémülten fölébredt, maga is szomjas volt, de nem kelt föl, hogy igyon egyet. Éberen feküdt, tágra nyílt szemmel az ablaktalan szobában.
Egyik reggel meglátogatta Pendelyes. Arha a tornácról látta, hogyan közeledik a kis ház felé gondtalanul, céltalanul, mintha csak véletlenül sétálna arrafelé. Ha Arha nem szól hozzá, föl sem mer jönni a lépcsőn. De Arha egyedül érezte magát, és ódaszólt neki.
Pendelyes mélyen meghajolt előtte, ahogyan mindenkinek kötelessége volt, ha a Sírok papnőjéhez fordult, majd letottyant a lépcsőre, súlyos sóhajtássaclass="underline"
— Phűűű! — Jó magasra nőtt, és alaposan meghízott. Akármit csinált, mélyen belevörösödött. Most éppen a poroszkálástól lett meggypiros az arca. — Hallottam, hogy beteg vagy. Félretettem neked néhány almát. — Terjedelmes fekete ruhája alól váratlanul elővarázsolt egy laza hálót, hat vagy nyolc gyönyörű, érett, sárga almával. Már őt is fölszentelték az Istenkirály szolgálatára. Kosszil keze alatt végezte a munkáját. De még nem volt igazi papnő, még mindig tanult, és a novíciákkal együtt végezte a ház körüli munkát. — Idén én válogattam az almát Poppéval, és a legszebbeket elcsentem. Tudod, hogy még a legkülönbeket is mindig megaszalják, így persze jobban elállnak, de mégis, olyan pocsékolásnak látszik az egész. Hát nem csodaszépek?
Arha megsimította az almák sápadt aranyszínű selymes héját, megszemlélte a szárukat, amelyeken elszáradt barna levélkék billegtek kedvesen.
— Tényleg, nagyon szépek!
— Vegyél egyet!
— Most nem kérek, de te csak egyél!
Pendelyes udvariasságból kiválasztotta a legkisebbet, és szaftos, ügyes, odaadó harapásokkal bekebelezte.
— Reggeltől estig tudnék enni — szuszogta közben. — Sohasem adnak eleget. De jó lenne, ha szakácsnő lehetnék és nem papnő! Sokkal jobban főznék, mint az a csont és bőr Netaba, és ráadásul kinyalhatnám az edényeket… Hallottad különben, mi történt Munittal? Rábízták, hogy fényesítse ki azokat a rézedényéket, amelyekben a rózsaolajat tartják, tudod, azokat a hosszú, fedeles kancsókat. Azt hitte a szegény, hogy a belsejüket is ki kell tisztítani, erre beledugta az egyikbe a kezét, rajta egy rátekert ronggyal, aztán a szerencsétlen nem tudta kihúzni. Annyira rángatta kifelé, hogy egészen beledagadt, még a csuklója is, tudod, szóval igazán nagy bajba került. Kínjában üvöltve rohant végig a hálótermeken, hogy: „Nem tudom kihúzni! Nem bírom kihúzni!” Punti meg olyan süket már, hogy azt hitte, tűz van, és elkezdett bömbölni a többi őrökért, hogy jöjjenek és mentsék meg a novíciákat. Váhto meg éppen a kecskéket fejte. A lármára nagy kíváncsian előrohant a karambol, a kapuját meg nyitva hagyta. Erre persze kiözönlött az összes fejőskecske, befelé az udvarra, ott összefutott Puntival még a többi őrökkel, a kislányokkal meg Munittal, aki ordítva csóválta a feje fölött az öklére szorult kancsót, és hisztériázott. Az egész csűrbe fergetegesen rohant lefelé az udvaron, amikor Kosszil kilépett a templomkapun. „Mi van? Mi történt?” — óbégatta.