Az emberi szemet kímélő fényszűrők megváltoztatták minden égitest fényét és sugárerejét. Az égitest olyanná vált. amilyennek a vastag földi atmoszférán át látszott; ezt a földi atmoszférát ózontartalmú és vizes védőrétegek alkották. A leírhatatlanul áttetsző, ibolyaszínű fény, amelyet e rendkívül nagy hőfokú égitestek sugároztak, hol kéknek, hol pedig fehérnek látszott, a komor, szürkésrózsaszínű csillagok derűs aranysárga színt öltöttek, hasonlítottak a mi Napunkhoz. A vakítóan vörös fényben tündöklő, diadalmas égitest itt mély, vérszínű árnyalatot öltött, amelyben a földi megfigyelő gyakorlott szeme felismerte az M5 színképosztály csillagát. A Zirda sokkal közelebb volt napjához, mint a mi Földünk a sajátjához. Amint a nap a Zirda felé közeledett, hatalmas vörös koronggá vált, s nagy tömegben küldte meleg sugarait.
Két hónappal azelőtt, hogy a Zirdát megközelítették, a Tantra többször megkísérelte, hogy kapcsolatot teremtsen a bolygó külső állomásával. Itt csak egy ilyen űrállomás volt, amelyet egy atmoszféra nélküli természetes holdon létesítettek. Ez a természetes hold közelebb volt a Zirdához, mint a Hold a Földhöz.
A csillaghajó egyre hívta a Zirdát, s amikor már csak 30 millió kilométernyire volt tőle, s a Tantra szörnyű sebessége másodpercenként 3000 kilométerre csökkent, akkor is folytatta a hívást. Nisa tartott ügyeleti szolgálatot, de azért az egész személyzet ébren volt, várakozva ült a képernyők előtt a központi vezérlőmű fülkéjében.
Nisa egyre hívta a Zirdát, folytonosan növelte az adás erejét, és legyező alakban lövellte ki a sugarakat.
Végül megpillantottak egy parányi, fényes pontot: a szputnyikot. A csillaghajó köröket írt le a bolygó körül, fokozatosan közeledett hozzá spirális pályáján, és egyeztette sebességét a szputnyikéval. A Tantra és a szputnyik úgy kapcsolódott egymásba, mintha láthatatlan kötél feszült volna közöttük, és a csillaghajó ott függött a nagy sebességgel száguldó kis bolygó felett. A hajó elektronikus sztereoteleszkópjai már a bolygó felszínét tapogatták. S ekkor a Tantra utasai elé felejthetetlen látvány tárult.
A visszaverődő vérvörös napsugarak egy hatalmas, sima üvegépületet világítottak meg. Közvetlenül a tetőzet alatt nagy, tágas terem; gyűlésteremnek látszott. Ebben a teremben olyan lények tömege ült mozdulatlanul, akik nem hasonlítottak ugyan a Föld lakóihoz, de kétségkívül emberek voltak. Poor Hiss, az expedíció asztronómusa, aki még újonc volt a világűrben, s közvetlenül indulás előtt ugrott be egy tapasztalt munkatárs helyett, izgatottan élesítette a műszer fókuszát. A lencse alatt homályosan látható emberek sorai teljesen mozdulatlanok voltak most is. Poor Hiss növelte a nagyítást. Ekkor egy emelvényt pillantottak meg. Az emelvényen műszerek tömkelege meg egy hosszú asztal volt, amelyen maga alá húzott lábakkal egy ember ült. Szemének ijesztő, értelmetlen tekintete a távolba meredt.
— Halottak! Megfagytak! — kiáltott fel Erg Noor.
A csillaghajó most is ott függött a Zirda holdja felett, s tizennégy szempár meredt elbűvölten az üvegsírra. Valóban üvegsír volt ez. Hány éve ülnek már itt ezek a holtak? Hetven évvel ezelőtt hallgatott el a bolygó, s ha hozzáadjuk azt a hat esztendőt, amely alatt a fénysugarak megteszik útjukat, akkor ez már háromnegyed évszázad…
Minden tekintet az expedíció vezetője felé fordult. Erg Noor sápadtan figyelte a bolygó atmoszférájának halvány ködét. E ködön át homályosan, alig észrevehetően rajzolódtak ki a hegyek vonalai, a tenger csillogása, de semmi sem adott választ arra a kérdésre, amely miatt ide elrepültek.
— Az űrállomás elpusztult, és hetvenöt éve nem állították helyre! Ez azt jelenti, hogy katasztrófa történt a bolygón. Le kell ereszkednünk, át kell törnünk az atmoszférán, talán le is kell szállnunk. Most együtt vagyunk valamennyien, kérem hát a Tanács véleményét…
Poor Hiss asztronómus volt az egyetlen, aki ellenvetést tett. Nisa bosszúsan nézte az asztronómusnak ragadozóra emlékeztető, nagy orrát, csúnya fülét.
— Ha a bolygón katasztrófa történt, akkor semmi reményünk nincs rá, hogy ott anamezonhoz jutunk. Ha kis magasságban körülrepüljük, főleg pedig, ha le is szállunk rá, akkor csökkentjük planetáris üzemanyagkészletünket. Ezenkívül nem tudjuk azt sem, hogy mi történt. Lehetnek hatalmas kisugárzások is, amelyek elpusztíthatnak bennünket.
Az expedíció többi tagja azonban Noor mellett foglalt állást.
— Semmiféle planetáris kisugárzás nem veszélyes a mi hajónkra, hiszen kozmikus védelme van. Vajon nem azért küldtek-e bennünket, hogy kiderítsük, mi történt itt? Mit válaszol majd a Föld a Nagy Gyűrűnek? Az még nagyon kevés, hogy megállapítunk egy tényt, e tényt meg is kell magyarázni. Bocsássanak meg nekem ezért az iskolás gondolkodásért! — mondotta Erg Noor, és hangjának jól ismert fémes csengésébe gúny vegyült. — Vajon kitérhetünk-e közvetlen kötelességünk elől?…
— A felső atmoszférarétegek hőmérséklete normális! — kiáltott fel örömmel Nisa.
Erg Noor elmosolyodott, majd óvatosan, fordulatról fordulatra csökkentve a csillaghajó spirális futását, ereszkedett mind mélyebbre a bolygó felszíne felé. A Zirda valamivel kisebb volt a Földnél, ezért az alacsonyabb repülésnél nem volt szükség nagy sebességre. Az asztronómusok a geológussal együtt összevetették a bolygó térképeit a Tantra optikai műszereinek megfigyeléseivel. A szárazföld pontosan olyan körvonalakat mutatott, mint a térképeken, a tengerek a nap vörös fényében békésen csillogtak. Nem változtatták meg alakjukat a hegygerincek sem, amelyeket a szakemberek korábbi képekről ismertek: de a bolygó hallgatott.
Az űrhajó személyzetének tagjai harmincöt óra hosszat nem hagyták el megfigyelőhelyüket.
Az atmoszféra összetétele, a vörös égitest kisugárzása teljesen egyezett a Zirdára vonatkozó korábbi adatokkal. Erg Noor felütötte a Zirdáról írt kézikönyvet, és kikereste azt a részt, amely a sztratoszférájának adatait tüntette fel. Az ionizáció a szokásosnál nagyobbnak bizonyult. Homályos és riasztó sejtelem érlelődött Noor agyában.
Az ereszkedő csigavonal hatodik fordulóján már kirajzolódtak a nagy városok körvonalai is. Ámde a csillaghajó vevőkészülékei még mindig nem fogtak fel egyetlen jeladást sem.
Ekkor Nisa Critet felváltották; evett néhány falatot, és el is szunnyadt egy kicsit. Ő úgy érezte, hogy csupán néhány percet aludt. A csillaghajó a Zirda éjszakába fordult része fölött a földi repülőgép sebességével haladt. Odalent városoknak, gyáraknak, kikötőknek kellett elterülniük. A lenti koromsötétségen egyetlen fénysugár sem hatolt át, bármennyire figyelték is a nagy teljesítőképességű optikai sztereóteleszkópokat. A csillaghajó dobhártyát repesztő robajjal hatolt át az atmoszférán, s ennek a robajnak sok kilométerre el kellett hallatszania.
Ismét eltelt egy óra. Nem tűnt fel egyetlen fénysugár sem. A fárasztó várakozás már elviselhetetlennek tűnt. Noor bekapcsolta a figyelmeztető szirénákat. Ijesztő üvöltésük végigszáguldott a fekete mélység fölött, s a Földről jött emberek azt remélték, hogy a Zirda titokzatosan hallgató lakói meghallják a sziréna hangját, amely egyesült a légköri dübörgéssel.
A baljós sötétséget fénysáv hasította át. A Tantra átjutott a bolygó megvilágított oldalára. A gyorsan felnagyított fényképfelvételek azt mutatták, hogy sűrű tarka virágszőnyeg ez, amely a földi mák feketés, bársonyos színéhez hasonlít. A mákmezők több ezer kilométer távolságra nyúltak el, s elleptek mindent: erdőt, bokros területet, nádast, füves mezőt. Mint óriási csontvázak bordái, tűntek fel a virágszőnyegen a városok utcái, s az épületek acélszerkezetei. Sehol egyetlen élőlény, sehol egyetlen fács-ka, csupán a mindent elborító mák!