A Tantra egy bombamegfigyelőállomást dobott le, aztán újra behatolt az éjszakába. Hat óra múlva az önműködő állomás már jelentette a levegő összetételét, hőmérsékletét, a nyomást és a talaj felszínén megállapított egyéb adatokat. Minden normális volt ezen a bolygón, kivéve a fokozott radioaktivitást.
— Szörnyű tragédia! — mormogta maga elé Eon Thal, az expedíció biológusa, és felírta az állomás legutolsó adatait. — Önmagukat ölték meg, s elpusztították az egész bolygót is!
— Valóban? — kérdezte Nisa, s igyekezett elrejteni feltörő könnyeit. — Milyen borzalmas! Hiszen az ionizáció egyáltalán nem olyan erős.
— Már jó néhány év telt el — válaszolta komolyan a biológus. E cserkesz származású, sasorrú férfi arca, mely fiatal kora ellenére férfias bátorságot tükrözött, elkomorult. — Az efféle radioaktív csapadék éppen azért veszélyes, mert észrevétlenül halmozódik fel. Évszázadok folyamán a sugárzás egész mennyisége corról corra növekedhetett; ahogyan mi nevezzük az egészségre ártalmas sugárzási egységet. A felhalmozódott mennyiség minőségi változásba megy aztán át! Az átörökölhető tulajdonságok romlanak, megszűnik a szaporodás, sugárzási járványok keletkeznek. Nem először történik ez. A Gyűrű tud más hasonló katasztrófákról…
— Ilyen volt például az „ibolyaszínű nap bolygójának” esete is — hallották maguk mögött Erg Noor hangját.
— Az volt tragikus, hogy a bolygó különös napja igen erős energiát adott a Zirda lakóinak — jegyezte meg a komor Poor Hiss —, olyan fényerő mellett, amely hetvennyolcszorosa a mi napjaink fényerejének, és az A nulla színképosztályhoz tartozik…
— Hol van ez a bolygó? — érdeklődött Eon Thai biológus. — Csak nem az, amelyet a Tanács be akar népesíteni?
— De igen, az. Ennek emlékére nevezték el a most elpusztult Algrábot.
— Az Algráb csillag, vagy másként a Holló deltája! — kiáltott fel a biológus. — De hiszen attól még nagyon messze vagyunk!
— Negyvenhat parszek távolságra. De mind hosszabb távolságra repülő csillaghajókat építünk…
A biológus biccentett, s valami olyasfélét mormogott, hogy nem kellett volna a csillaghajót egy elpusztult bolygóról elnevezni.
— De hiszen a csillag nem pusztult el, s a bolygó is megvan. Nem telik el egy évszázad sem, s termővé tesszük, benépesítjük majd — mondotta Erg Noor, s hangjában mély meggyőződés csengett.
Erg Noor nehéz műveletre szánta el magát. Meg akarta változtatni a csillaghajó röppályájának útját, szélességiről hosszúságira, a Zirda forgástengelyének irányában. Hogyan hagyhatná itt a bolygót, amíg meg nem állapította, hogy mindenki elpusztult-e rajta? Hátha az életben maradottak csak azért nem kérhetik a csillaghajó segítségét, mert elpusztult az erőművük, és rosszak a készülékeik?
Nisa nem először látta Erg Noort a vezérlőasztal mellett, felelősségteljes művelet közben. Noor arca zárkózott, kemény lett ilyenkor, de mozdulatai most is gyorsak, pontosak voltak. A leány Erg Noort legendás hősnek látta.
A Tantra újabb reménytelen kört írt le a Zirda körül, ezúttal azonban egyik sarktól a másikig. Itt-ott, különösen a középső szélességi körökön csupasz földsávok tűntek fel. Ezeken a helyeken sárga köd lebegett a levegőben, a ködön víztajtékként világítottak a vörös homok szélcsapzotta óriási hullámos sorai.
Rajta túl ismét gyászos fekete mákszőnyeg nyúlt a messzeségbe. A mák az egyetlen növény, amely bírja a radioaktivitást, vagy amely a radioaktivitás hatása alatt is életképes fajtát tenyészt ki.
Minden világossá vált.
Valahol a romok között megkeresni azt az anamezonkészletet, amelyet a másik világból érkezett vendégek számára a Nagy Gyűrű javaslatára előkészítettek (a Zirdának még nem volt csillaghajója, csak bolygóközi űrhajója), nemcsak reménytelen, hanem veszélyes dolog lett volna. A Tantra hozzálátott, hogy lassan-lassan megrövidítse a spirális röppályát, s a bolygótól távolodva ellenkező irányban induljon el. Amikor elérte a másodpercenkénti tizenhét kilométer sebességet az ion-triggeres, azaz planetáris motorokkal, amelyeket a bolygóközi repülésekhez, valamint a leszállásokhoz használtak, a csillaghajó elhagyta a kihalt bolygót. Megindult egy lakatlan, csupán jelzésekből ismert rendszer felé, ahová több bombában világítótornyokat dobtak ki, és ahol az Algrábnak kellett várni őket. Bekapcsolták az aname-zonmotorokat. Ezeknek gigászi ereje ötvenkét óra alatt felgyorsította a hajót a megszokott, óránként 900 millió kilométeres sebességére. A találkozó helyéig még tizenöt hónapi útjnk volt, ami a hajó sebességtől függő időszámítása szerint tizenegy hónapnak felelt meg. Az egész személyzet mély álomba merülhet, csak az ügyeleteseknek kell virrasztaniuk. De még egy jó hónapig folyt a vita, készültek a számítások, a Tanácshoz küldendő jelentések. A kézikönyvek adataiban találtak néhány emlékeztetőt arra, hogy milyen veszélyes kísérleteket végeztek a Zirdán a részben hasadó atomüzemanyagokkal. Megtalálták az elpusztult bolygó kiváló tudósainak beszédeit; ők felhívták a figyelmet arra, hogy a kísérleteknek káros hatása van az életre, s erről már bizonyos jelek tanúskodnak is, követelték tehát megszüntetésüket. Száztizennyolc évvel ezelőtt a Nagy Gyűrű rövid figyelmeztetést továbbított, amely elegendő volt a rendkívül magas szellemi képességű emberek számára, a Zirda kormánya azonban nyilvánvalóan nem vette ezt komolyan.
Semmi kétség: a Zirda azért pusztult el, mert a sok vigyázatlan kísérlet miatt káros sugárzás halmozódott fel, s mert botor módon az atomenergia veszélyes fajtáit használták más, kevésbé ártalmas energiafajták helyett.
A rejtély megoldódott, a csillaghajó utasai azóta már kétszer merültek háromhónapos álomba, utána ugyanannyi ideig végezték szokott munkájukat.
A Tantra pedig most már hosszú idő óta köröz a szürke bolygó körül, s óráról órára kisebb a remény, hogy találkozik az Algrábbal. Valami szörnyűség fenyeget…
Erg Noor megállt a küszöbön, s az elgondolkozó Nisára pillantott. A leány lehajtotta sűrű hajkoronás fejét: olyan, mint valami bolyhos, aranyos virág… Fiúsan pajkos az arcéle. Ferdén ülő szemét, amely gyakran összehúzódott a visszatartott nevetéstől, most tágra nyitotta, mintha nyugtalanul, de bátran keresne valami ismeretlent. A leány maga sem tudta, hogy odaadó, önzetlen szerelme mily erős belső támasz Erg Noor számára. A tudós úgy érezte, hogy az akaratát és érzelmeit acélosra edző kísérletek hosszú évei után már belefáradt a vezető szerepébe, abba, hogy bármely pillanatban vállalnia kell a teljes felelősséget az emberekért, a hajóért, az expedíció sikeréért. Ott messze, a Földön már régóta nincs meg többé az ilyen egyszemélyi felelősség, a döntést mindig az a csoport hozza, amelynek éppen ez a hivatása. Ha pedig valami különleges dolog történik, abban a pillanatban tanácsot lehet kérni, akár a legbonyolultabb konzultációt is igénybe lehet venni. Itt nincs kitől tanácsot kérnie, s a csillaghajó parancsnokának éppen ezért különleges jogai vannak. Sokkal könnyebb volna, ha ez a felelősség csak két-három évig tartana, nem pedig tíz-tizenöt esztendeig, amennyi a csillag-expedíciók átlagos időtartama!