— Ha megláthatnám ezeket a világokat… — mondta elelakadó hangon Nisa. — De hatvan földi évre, vagy a sebességtől függő negyven évre van szükség a visszatéréshez… S ez már egy emberélet fele.
— Igen, a nagy eredmények nagy áldozatokat követelnek. De nekem ez nem is volna áldozat. Az én földi életem csupán a csillaghajózások közötti rövid szünetekből állt. Még születni is csillaghajón születtem!…
— Hát az hogy történhetett? — lepődött meg a leány.
— A 35. csillagexpedíció négy csillaghajóból állt. Az egyik hajón édesanyám volt az asztronómus. Az MN 19026+7AL kettős csillaghoz vezető út feletáján születtem, s így kétszer szegtem meg a törvényeket. Azért kétszer, mert a csillaghajón születtem, és a szüleimnél nevelkedtem, nem pedig az iskolában. De mit lehetett tenni! Amikor az expedíció visszatért a Földre, én már tizennyolc éves voltam. Herkulesi hőstettnek, a nagykorúság bizonyítékának tekintették azt, hogy megtanultam a csillaghajó vezetését, és asztronavigátor lettem.
— De mégsem értem… — vágott közbe Nisa.
— Anyámat? Ha idősebb lesz, majd megérti. Akkor az AT-Anti-Tia szérum még nem volt sokáig eltartható. Az orvosok ezt nem tudták… Akárhogy volt is, engem egy ugyanilyen vezérlőműhöz vittek; értelmetlenül, gyermekszemmel meredtem a képernyőkre, s figyeltem a rajtuk ringó csillagokat. A Lupus csillagkép felé repültünk, ahol a Nap közelében kettős csillag van sötét felhők mögé bújva. Két törpe: egy kék meg egy narancsszínű. Első tudatos emlékem egy élettelen bolygó égboltozata, amelyet egy ideiglenes állomás üvegkupolája alól figyeltem meg. A kettős csillag bolygóin általában nincs élet, mert a röppályájuk szabálytalan. Az expedíció kiszállt a bolygóra, hét hónapon át bányászati kutatásokat végzett. Amennyire visszaemlékszem, a bolygó csodálatosan gazdag volt platinában, osmiumban és irídiumban. A hihetetlenül nehéz iridiumdarabok voltak a játékszereim. S az az ég, az első, amelyet láttam, fekete volt, sohasem pislákoló csillagok tiszta fénye és két leírhatatlanul szép nap ragyogott rajta: az egyik élénk narancsszínű, a másik mélykék volt. Emlékszem, hogy a fénysugarak áramlása néha keresztezte egymást, s akkor ezen a bolygón olyan hatalmas erejű és vidám zöld fény áradt szét, hogy kiáltoztam, és énekeltem örömömben!… — Erg Noor hirtelen befejezte: — De most már elég, túlságosan elragadtak az emlékezések, pedig magának már réges-rég pihennie kellene.
— Folytassa, még soha életemben nem hallottam ennél érdekesebbet — könyörgött Nisa, de Erg Noor hajthatatlan volt.
Odahozta a vibrohipnotizátort, s parancsoló tekintetétől vagy talán az álmot hozó műszer hatására a leány olyan mély álomba merült, hogy csak akkor ébredt fel, amikor az űrhajó már a hatodik körre készült. Erg Noor hideg arcán azonnal meglátta, hogy az Algráb még mindig nem jelentkezett.
— Éppen jókor ébredt fel! — mondta a vezető, mihelyt Nisa valamelyest rendbehozta magát, s az elektromos és rövidhullámú fürdő után visszatért helyére. — Kapcsolja be a zenét és az ébresztő fényt. Mindenkinek!
Nisa gyorsan megnyomott néhány gombot, s a csillaghajó valamennyi hálófülkéjében váltakozva villant fel a fény, és valami különös, fokozatosan erősödő zene mélyen zengő akkordjai búgtak fel. Megkezdődött az elaltatott idegrendszer fokozatos, óvatos felébresztése és a normális tevékenységhez való visszatérítése. Öt óra múlva a csillaghajó központi vezérlőműve mellett összegyűltek valamennyien, már teljesen magukhoz tértek, haraptak is valamit, és bevettek néhány szem idegserkentőt.
A segítőszolgálatra rendelt csillaghajó pusztulásának hírét mindenki másként fogadta. Amint ezt Erg Noor várta is, az expedíció tagjai a helyzet magaslatán állottak. A kétségbeesésnek, a félelemnek semmiféle jele sem látszott. Poor Hissnek, aki nem mutatkozott valami nagy hősnek a Zirdán, a szempillája sem rezdült a hír hallatára. A fiatal Luma Lasvy, az expedíció orvosnője csak elsápadt egy kicsikét, s lopva megnedvesítette cserepes ajkát.
— Emlékezzünk hősi halált halt barátainkra! — mondotta az expedíció vezetője, s bekapcsolta a vetítő képernyőjét, amelyen feltűnt az Algráb, ahogyan a Tantra indulása előtt filmre vették.
Mindenki figyelt. A képernyőn lassan, egymás után komoly vagy mosolygó emberek tűntek fel, heten voltak, az Algráb személyzetének tagjai. Erg Noor mindegyiket nevén nevezte, s a csillaghajósok némán tisztelegtek búcsúzóul előttük. Ez volt a szokás az űrhajósoknál. Minden csillaghajó, amely más hajóval együtt indul el útjára, mindig magával vitte az expedíció valamennyi tagjának fényképét. Az eltűnt hajók, meglehet még sokáig bolyongtak a világűrben, és személyzetük hosszú ideig életben maradhatott, de ennek már nem volt semmi jelentősége, a hajó nem tért vissza sohasem. Felkutatására nem volt semmiféle lehetőség. A csillaghajókon olyan tökéletes szerkezetű gépek voltak, hogy kisebb üzemzavarok sohasem fordultak elő, vagy ha mégis, könnyen kijavíthatták őket. A nagy baleseteket viszont nem szüntették meg a világűrben. Néha a hajóknak még volt rá módjuk, hogy — amint a Vitorla is tette — leadják utolsó jelentésüket. A jelentések legnagyobb része azonban nem érte el célját, mert hihetetlenül nehéz volt pontosan irányítani őket. A Nagy Gyűrű adásai évezredekre előre felkutatták a pontos irányokat, ezenkívül megfelelőképpen változtatták is őket, egyik bolygóról a másikra továbbítván a közléseket. A csillaghajók rendszerint még ismeretlen területeken jártak, ahol az adások irányát csupán véletlenül találhatták el.
Az űrhajósok között az a vélemény uralkodott, hogy a világűrben minden egyében kívül vannak olyan semleges mezők vagy „null”-területek, amelyeken mindenféle sugárzás és közlés úgy tűnik el, mint a kő a vízben. Az asztrofizikusok azonban mind a mai napig azt a nézetet vallották, hogy a „null”-mező az űrhajósok csodálatos képzelőerejének terméke csupán.
A búcsúszertartás és a rövid értekezlet után Erg Noor bekapcsolta az anamezonmotorokat. Két nap múlva a gépek elhallgattak, s a csillaghajó napi 21 milliárd kilométeres sebességgel közeledett a Földhöz. A Napig körülbelül hat földévnyi (sebességtől független) útjuk volt hátra. A vezérlőműnél és a könyvtárlaboratóriumban lázas munka folyt: az új irányvonalat számították ki, és állapították meg.
A teljes hat esztendőt úgy kellett megtenniök, hogy anamezont csupán az irányvonal kiigazítására használhattak fel. Más szóval, úgy kellett irányítani a csillaghajót, hogy a leggondosabban takarékoskodjanak a felgyorsításhoz szükséges anyaggal. Valamennyiüket nyugtalanította a Nap és a Tantra között fekvő 344+2U jelű, még ismeretlen terület, amelyet semmiképpen sem kerülhettek meg: e terület két oldalán egészen a Napig szabad meteoritok övezetei voltak, ezenkívül a csillaghajó minden fordulónál vesztett a felgyorsulásból.
Két hónap múlva elkészültek a röppálya vonalára vonatkozó számítások. A Tantra most már az egyenlő feszültség lejtős görbéjét követő pályáján haladt.
A remek csillaghajó a legteljesebb rendben volt, a sebessége a kiszámított határok között maradt. Most már csupán az idő, körülbelül négy, sebességtől függő év választotta el a csillaghajót a drága Földtől.
Erg Noor és Nisa letöltötte ügyeleti idejét; mindketten kifáradtak, s hosszú, mély álomba merültek. Velük együtt két asztronómus, egy geológus, egy biológus, egy orvos és négy mérnök kapcsolódott ki ideiglenesen az életből.