Denison nem felejtette el a pillanatot, hiszen az ő megjegyzése juttatta Hallamet a Nobel-díjhoz, őt pedig arra a sorsra, hogy elfelejtsék.
Denison semmiképp sem tudta (vagy ha tudta, nem vette tudomásul), hogy valami elemi erejű korlátoltság van Hallamben: a középszerű ember rémült önigazolási kényszere, mely idővel sokkal nagyobb sikert biztosít számára, mint amilyet Denison veleszületett, fénylő tehetsége hozhatott volna.
Hallam azonnal és határozottan intézkedett. Fogta a fémet, és sugárvegyész lévén természetesen átvitte a tömegspektográfiai osztályra. Ismerte az ottani technikusokat, dolgozott velük, ezenkívül erőszakos is volt. Olyan erőszakos, hogy ezt a munkát más, jelentősebb és időszerűbb kutatásoknál előbb elvégezték.
— Hát ez nem volfrám — mondta végül is a tömegspektográf kezelője.
Hallam savanyú arca széles mosolyra húzódott.
— Rendben van, megmondjuk az ígéretes Denison gyereknek. Kérem a jelentést és…
— Várjon egy kicsit, dr. Hallam! Mondom, nem volfrám, de ettől még nem tudom, micsoda.
— Hogyhogy nem tudja?
— Úgy értem, nevetséges eredmény jött ki. — A technikus elgondolkozott. — Pontosabban lehetetlen. Rossz a töltés és a tömeg aránya. Egészen rossz.
— Hogyhogy egészen rossz?
— Túl magas. Egyszerűen lehetetlen.
— Hát akkor — mondta Hallam, és tekintet nélkül az indítékaira, a most következő megjegyzése elindította a Nobel-díj, méghozzá minden kétséget kizáróan a megérdemelt Nobel-díj felé vezető úton — mérje meg a karakterisztikus röntgensugár frekvenciáját, és számítsa ki a töltést! De nekem ne üldögéljen és ne lamentáljon, hogy ez lehetetlen meg az lehetetlen!
Egy gondterhelt technikus kereste fel Hallamet néhány nap múltán az irodájában.
Hallam nem vett tudomást a férfi ábrázatáról — nem volt érzéke az ilyesmihez — és azt mondta: — Megtalálta? — Aztán gond ült ki az ő arcára is, mert Denison ott ült az asztalánál a szemközti laboratóriumban. Becsukta az ajtót.
— Megtalálta a nukleáris töltést?
— Igen, de rossz.
— Rendben van, Tracy. Csinálja meg még egyszer!
— Már megcsináltam egy tucatszor. Rossz.
— Ha elvégezte a mérést, akkor mondhatja. Ne vitatkozzon a tényekkel!
Tracy megdörzsölte a fülét és azt mondta:
— Kénytelen vagyok, doki. Ha komolyan veszem a méréseket, az, amit ideadott, nem más, mint plutónium 186.
— Plutónium 186? Plutónium 186?
— A töltése +94. A tömege meg 186.
— De hát ez lehetetlen! Ilyen izotóp nincs. Nem lehet.
— Ezt mondom én is. De a mérés — mérés.
— Ilyen esetben az atommagból több mint ötven neutron hiányzik! Nem lehet szó plutónium 186-ról! Nem lehet kilencvennégy protont egyetlen atommagba belegyömöszölni, ha csak kilencvenkét neutronunk van, hisz akkor nem maradnak együtt ezermilliomod másodpercig sem!
— Épp erről beszélek, doktor — mondta Tracy türelmesen.
Ekkor Hallam leállt, hogy gondolkozzék. A volfrámja tűnt el, és a volfrám egyik izotópja, a volfrám 186 stabil. 186 atommagjában 74 proton és 112 neutron van. Valami átalakított húsz neutront húsz protonná? Lehetetlen.
— Radioaktivitás észlelhető? — kérdezte Hallam, kétségbeesetten tapogatózva.
— Gondoltam rá — mondta a technikus. — Stabil. Tökéletesen stabil.
— Akkor nem lehet plutónium 186.
— Azt mondom én is, doki.
— Jól van, adja ide az anyagot — mondta Hallam minden remény nélkül. Azzal most már egyedül nekiült, és kábultan rámeredt a palackra. A plutónium viszonylag legstabilabb izotópja a plutónium 240, ahol is 146 neutron kell ahhoz, hogy a 94 proton valahogy együtt maradjon. Most mihez kezdjen? Felfogni is képtelen volt az egészet, már bánta, hogy egyáltalán belekezdett. Vár rá az igazi munkája is. Amit komolyan el kell végeznie. Ehhez a rejtélyhez aztán igazán nincs semmi köze. Biztosan Tracy követett el valami hülye hibát, vagy a tömegspektrográf nyiffant ki, vagy… felejtsük el az egészet!
Csakhogy Hallam erre képtelen volt. Előbb-utóbb ugyanis Denison szükségképpen megáll mellette, hogy azzal a bosszantó félmosolyával a volfrám után érdeklődjék. Mit mondhat erre? Netán azt, hogy „nem volfrám, mint már említettem is”?
Denison minden bizonnyal tovább érdeklődne:
— Ó! Akkor micsoda? — És Hallamet semmi sem kényszeríthette, hogy kitegye magát a várható gúnyolódásnak, ha azt találná mondani: plutónium 186. Ki kell találnia, mi az, és egyedül kell kitalálnia! Nem bízhat senkiben, világos!
Két héttel a történtek után dühtől remegve lépett be Tracy laboratóriumába.
— Ugye, maga mondta, hogy az az anyag nem radioaktív?
— Miféle anyag? — kérdezte automatikusan Tracy. Nem is emlékezett semmire.
— Az az anyag, amit maga plutónium 186-nak nyilvánított — mondta Hallam.
— Hát persze. Az stabil is volt.
— Olyan stabil, mint a maga hülye feje, körülbelül. Ha maga szerint ez nem radioaktív, akkor okosabb, ha elmegy vízvezeték-szerelőnek.
Tracy összevonta a szemöldökét.
— Oké, doki. Adja ide, és próbáljuk ki! — Aztán azt mondta: — Megfoghatatlan. Most meg radioaktív! Nem erősen, de mégis. Nem is tudom, hogyan tévedhettem!
— Én sem tudom, mennyire vegyem komolyan azt a hülyeséget a plutónium 186-tal.
Hallamet szó szerint fojtogatta az elkeseredés. A rejtély úgy hatott rá, mint valami személyes sértés. Akárki cserélgette is a palackokat, akárki cserélgette is a tartalmukat, vagy megint elcserélte, vagy direkt kitalált egy ilyen fémet, csak hogy belőle bolondot csináljon. Akárhogy is: a megoldásért kész volt a világot is darabokra szedni, ha másképp nem megy — és ha képes rá. Olyan intenzív konokság dolgozott benne, hogy nehéz lett volna félresöpörni. Közvetlenül G. C. Kantrowitschhoz fordult, aki saját, meglehetősen fényes pályájának vége felé közeledett. Kantrowitsch általában nehezen állt rá, hogy segítsen, de ha egyszer érdekelni kezdte valami, könnyen tüzet fogott.
Két nappal később magából kikelve rontott be Hallam irodájába. — Mondja, kézzel is fogdosta azt a dolgot? — Nemigen — mondta Hallam.
— Ne is! Ha tartogat még belőle, a világért se nyúljon hozzá! Pozitronokat bocsát ki.
Ó!
— Olyan pozitronok… Annyi energia van bennük, hogy ilyet még nem is láttam! De a radioaktivitására vonatkozó adatai nem pontosak. Túl alacsonyak.
— Túl alacsonyak?
— Határozottan. És tudja, mi nyugtalanít? Hogy minden egyes mérés egy picit többet mutat, mint az előző.
6 (Folytatás)
Bronowski előhalászott egy almát zakója feneketlen zsebéből, és beleharapott.
— Oké, tehát belátogattál Hallamhez, és kirúgott, mint vártuk is. Mi a következő lépésed?
— Még nem döntöttem el. De akármi legyen is, letottyan tőle arra a hájas hátuljára. Egyszer már találkoztam vele. Évekkel ezelőtt, tudod, mikor először jöttem ide. Akkor azt hittem, nagy ember. Nagy, bizony, a tudománytörténet legnagyobb gazembere! Újraírta az elektronszivattyú történetét, és mit gondolsz, hol írta újra? Itt! — Lamont rákoppintott a halántékára. — Szentül hisz az agyalmányában, és őrjöngő szenvedéllyel harcol érte. Egy törpe! Csak ahhoz van tehetsége, hogy másokat meggyőzzön róla, milyen óriás.