Lamont Bronowski széles, jóindulatú arcára nézett, amelyre most kiült a derültség, és nevetést erőszakolt magára.
— Hát persze, mindez nem vezet sehová, és már ezerszer elmondtam neked.
— Ezerszer — helyeselt Bronowski.
— Csak egyszerűen zavar, hogy az egész világot…
2
Peter Lamont kétéves volt, amikor Hallam felkapta azt a megváltozott volfrámot. Huszonöt éves korában lépett be a szivattyúállomásra friss doktori diplomával, de ezzel párhuzamosan az egyetem fizika tanszékére szóló meghívást is elfogadta.
Fiatal ember számára meglehetősen szép karrier. Bár az I. Szivattyúállomás nem volt olyan ragyogó hely, mint az utána következők, de minden későbbi állomás tőle származott. A bolygó körül egész elektronszivattyú-lánc sorakozott, noha a teljes technológia csak néhány évtizednyi múltra tekinthetett vissza. Egyetlen területe sem akadt a tudománynak, ahol olyan gyors lett volna a technológiai fejlődés, mint éppen itt. Érthető: problémamentesen korlátlan mennyiségű energiát szabadított fel. Mikulás bácsi Aladdin csodalámpáját tartotta a kezében, hogy megajándékozza az egész világot.
Lamont azért foglalta el ezt az állást, hogy a legmagasabbrendű, legelvontabb elméleti problémákkal foglalkozzék. És azt vette észre, hogy legjobban az elektronszivattyú fejlesztésének döbbenetes története foglalkoztatja. E történetet még sohasem írta le teljesen olyasvalaki, aki az elméleti alapokkal is tisztában lett volna — már amennyire tisztában lehet lenni velük —, de képes lett volna arra is, hogy bonyolult okfejtéseket a közönséges halandók nyelvére lefordítson. Hallam persze maga is írt néhány népszerűsítő cikket, de azokból nem kerekedett ki összefüggő, értelmes fejlődéstörténet. Lamont pedig valami ilyesmit szeretett volna összehozni.
Kezdetben Hallam cikkeit használta föl, meg azokat a hivatalos dokumentumokat — mondhatni: publikált visszaemlékezéseket —, amelyek Hallam világrengető megjegyzéséhez, a Nagy Felismeréshez vezettek, ahogy gyakran emlegették. (Minden esetben nagy betűvel.)
Miután pedig Lamont kellőképpen elvesztette illúzióit, mélyebbre kezdett ásni. És fölmerült benne a kérdés, hogy vajon Hallam nagy megjegyzése valóban Hallamé volt-e. Ugyanis azon a konferencián tette közzé először, amely joggal számított az elektronszivattyú-kutatás valódi kezdetének, de mint utóbb kiderült, rendkívüli nehézségek legyőzése árán lehetett csak részleteket megtudni róla. A hangfelvételeit pedig egyenesen lehetetlen volt megszerezni.
Végül Lamont gyanakodni kezdett. Lehetséges, hogy a konferenciának az idő homokjában hagyott lábnyomai nem egészen véletlenül halványultak el ennyire. Több adat találékony összevetése után felmerült annak lehetősége, hogy F. X. McFarland mondott volt valamit, ami igen hasonlatos Hallam döntő jelentőségű megjegyzéséhez; ráadásul sokkal előbb mondta.
Elment McFarlandhez is, aki nem szerepelt a konferencia egyetlen hivatalos leírásában sem. Most az atmoszféra felső rétegeit kutatta, különös tekintettel a napszélre. Nem volt valami kitüntetetten magasrendű munka, de megvoltak az előnyei. És sok tekintetben összefüggéseket mutatott a szivattyúeffektussal. McFarland nyilvánvalóan elkerülte a „feledés sűrű homályát”, amely Denisont úgy elborította.
Elég udvariasan bánt Lamonttal. Készségesen elbeszélgetett vele bármilyen témáról, a konferencia eseményeit kivéve. Erre egyszerűen nem emlékezett.
Lamont makacskodott. Bemutatta mindazokat a bizonyítékokat, amelyeket összegyűjtött.
McFarland pipát vett elő, megtömte, hosszan tanulmányozta a dohányt, majd fura szigorral ezt mondta:
— Nem akarok emlékezni, mert nem érdekes, valóban nem érdekes az egész. Tegyük föl, felemlegetném, hogy mondtam valamit. Ki hinné el? Megalomániás hülyét csinálnék magamból.
— Haliam pedig elintézné, hogy nyugdíjazzák.
— Ezt nem mondtam; de nem válnék a javamra. És egyáltalán, miért érdekes?
— Az igazság érdekes! A történelmi igazság!
— Ugyan. A történelmi igazság az, hogy Hallam soha nem tágított. Mindig, mindenkit kutatásra ösztökélt, akár akarta az illető, akár nem. Őnélküle az a bizonyos volfrám végül is felrobbant volna, és ki tudja, hányan ott pusztulnak. Soha nem lett volna másik minta abból az anyagból, és soha nem sikerült volna a szivattyú. Mindez pedig Hallam érdeme, még akkor is, ha nem az övé, és ha az egésznek semmi értelme, sajnálom: általában a történelemnek nincs értelme.
Lamont nem volt elégedett a válasszal, de be kellett érnie vele, mert McFarland ezután egyszerűen nem mondott semmit. Történelmi igazság!
A történelmi igazság egy valódi morzsáját talán ott lehetett keresni, hogy a Hallam-volfrám (ahogy a kialakult szokás szerint nevezték) karrierjét a radioaktivitás csinálta meg. Mindegy, volfrám volt-e vagy sem, babrálták-e vagy sem, lehetséges vagy lehetetlen izotóp volt-e. A részleteket elnyelte a döbbent csodálat: íme, ez a valami folyamatosan fokozódó radioaktivitást mutat a lehető legbiztonságosabb körülmények között, baleset kizárva.
Egy idő múlva Kantrowitsch azt morogta:
— Jobb volna elosztani. Ha kritikus mennyiségben tartjuk, elpárologhat, vagy fel is robbanhat. Esetleg megtörténik mindkettő, és a fél várost megfertőzheti.
Így tehát porrá törték és szétszórták az anyagot, majd közönséges volfrámmal keverték össze, és mikor az a volfrám is radioaktívvá vált, grafitot kevertek hozzá, amelynek alacsonyabb a sugáráteresztő képessége.
Nem telt el két hónap sem azóta, hogy Hallam észrevette a palack tartalmának megváltozását, és Kantrowitsch a Nuclear Review szerkesztőjének küldött közleményében — amelynek társszerzőjeként Hallam szerepelt — közzétette a plutónium 186 létezését. Ilyenformán Tracy meghatározása igaznak bizonyult. De a neve valahogy kimaradt. Már akkor vagy később, nem tudni. A Hallara-volfrám legendává vált. Denison pedig olyan változásokat kezdett észrevenni maga körül, amelyek oda vezettek, hogy szinte megszűnt létezni.
A plutónium 186 létezése elég rosszvolt magában is. De az, hogy kezdetben stabil, és utóbb érdekes módon növekvő radioaktivitást mutat, rosszabb volt mindennél.
Szemináriumot szerveztek, hogy megoldják a problémát. Kantrowitsch ült az elnöki székben. Érdekes történelmi pillanat: ez volt az utolsó alkalom az elektronszivattyú története során, mikor egy nagyobb rendezvényen nem Hallam elnökölt. Öt hónapra rá Kantrowitsch meg is halt, ezzel az utolsó olyan személyiség is eltűnt, akinek elég tekintélye volt, hogy Hallamet árnyékba szorítsa.
Az ülés rendkívül terméketlennek bizonyult egészen addig, amíg Hallam közzé nem tette Nagy Felismerését; de ahogy Lamont rekonstruálta a dolgot, a döntő fordulatra az ebédszünetben került sor. Akkor ugyanis McFarland, akinek a neve egyetlen hivatalos följegyzésben sem szerepelt, bár ott volt a meghívottak között, azt mondta:
— Tudják, mire volna itt szükség? Egy kis fantáziára. Tegyük fel…
Diderick van Klemensszel beszélgetett. Van Klemens pedig saját külön gyorsírásával vázlatosan följegyezte a beszélgetést. De Van Klemens már régen meghalt, mikor Lamont a nyomára bukkant, és bár jegyzeteit Lamont meggyőzőnek találta, be kellett vallania magának, hogy további bizonyítékok nélkül a történet másokat nem győzne meg. Mi több, bizonyíthatatlan volt, hogy Hallam meghallhatta-e a megjegyzést. Lamont egy vagyonban fogadott volna, hogy Hallam hallótávolságon belül volt, de hát ez sem bizonyíték.