— Hát még mindig keresnek újabb volfrámmintákat, noha a szivattyú működik?
— Nem; de észlelnék a volfrámot, és föltételeznék, hogy így próbáljuk felhívni magunkra a figyelmüket. Volfrámrétegre is lehetne nyomtatni az üzenetet. Ha veszik a hívást, és értelmezik akár a legkisebb mértékben is, visszaküldenék a saját üzenetüket, amelyben bizonyára benne lenne, mit vettek ki a miénkből. Felállíthatnak egy táblázatot, amelyen összevetik az ő szavaikat a mieinkkel. Az információcserét először ők indítanák felénk, aztán mi őhozzájuk, akkor megint ők jönnének, és így tovább.
— És — mondta Bronowski — ők csinálnák a nehezét. — Igen.
Bronowski megrázta a fejét.
— Nem akkora mulatság, ugye? Engem nemigen csábít. Lamont növekvő dühvel nézett rá.
— Miért nem? Azt gondolja, nem hoz elég dicsőséget? Elég hírnevet? Mi maga, hírnévszakértő? A fenébe is, milyen hírnévre vergődött azokkal az etruszk felirataival? Lekörözött öt másikat, világviszonylatban. Mondjuk, hatot. A siker közismertté tette a körükben, meg is utálták érte. Mit ért el még? Olyan hallgatók előtt tarthat előadásokat, akik már másnap elfelejtik, hogy is hívták magát, és különben sincsenek többen, mint néhány tucatnyian. Tényleg ez után ette a fene?
— Ne dramatizálja a dolgot!
— Rendben van, nem dramatizálom. Keresek valaki mást. Tovább fog tartani, de amint mondta, különben is a paralények vállalják a munka oroszlánrészét. Ha kell, én magam csinálom meg.
— Megbízták ezzel a tervvel?
— Nem. És? Vagy már emiatt sem akar benne lenni? Tudományjogi problémák? A fordítást sem törvény, sem rendelet nem tiltja, és bármikor az asztalomon tarthatok egy kis volfrámot. Nem fogok beszámolni senkinek arról, hogy milyen üzenetet találtam a volfrám helyén, bár ezzel megsértem majd az előírásokat. Ha egyszer megleszek a fordítással, ugyan ki bánja? Ha képes volnék gondoskodni a biztonságáról, és titokban tartanám a szerepét, hajlandó volna együtt dolgozni velem? Ettől ugyan nem lenne híresebb, de ha többre becsüli a biztonságát…? Nos? — Lamont megvonta a vállát. — Ha viszont egyedül csinálom, megvolna az az előnye, hogy nem kell izgulnom mások biztonságáért.
Felállt, menni készült. Mindketten mérgesek voltak, de a jólnevelt ellenségnek kijáró merev udvariassággal kezelték egymást.
— Remélem — mondta Lamont —, legalább ez a beszélgetés köztünk marad.
Bronowski is felállt.
— Efelől biztos lehet — mondta hűvösen. Rövid kézfogással búcsúztak.
Lamont úgy gondolta, soha többet nem hall Bronowskiról. Már kezdte elhitetni magával, hogy jobb is, ha egyedül gyürkőzik neki a fordításnak.
Két nappal később azonban Bronowski mégis ott volt Lamont laboratóriumában. Meglehetősen nyersen közölte:
— Most elmegyek a városból, de szeptemberre itt leszek. Elfoglalom az állást, és ha még akkor is érdekli, majd meglátom, mit tehetek annak a fordításnak az ügyében, amiről beszéltünk.
Lamontnak alig maradt ideje, hogy néhány meglepett köszönő szót mondjon, Bronowski máris távozott. Szemlátomást még mérgesebb volt, most, hogy beleegyezett, mint amikor ellenállt Lamont kérésének.
Idővel aztán barátok lettek, és Lamont rájött, mi térítette Bronowskit az ő oldalára. A vitájuk utáni napon Bronowski az egyetem néhány magasrangú tisztségvíselőjével ebédelt a tanszék klubjában. Az elnök is köztük volt, természetesen. Bronowski ott közölte, hogy elfogadja az állást, időben elküldi a pályázatát. Mindannyian nagy örömmel fogadták bejelentését.
— Külön dicsőség számunkra — mondta az elnök —, hogy egyetemünkön üdvözölhetjük az itaszk feliratok fordítóját. Részünkről a szerencse.
A bakit nem helyesbítette senki sem; Bronowski kínos udvariassággal mosolygott. Aztán az ókortörténeti tanszék vezetője elmagyarázta, hogy az elnök sokkal inkább otthon van Minnesotában, mint a klasszikus ókortudomány területén, és minthogy az Itassa-tó a hatalmas Mississippi forrásvidékén található, a nyelvbotlás szinte természetes.
Ha viszont Lamont gúnyos mosolyára gondolt Bronowski — már ami a hírnevét illeti —, inkább undorítónak találta a bakit.
Mikor azután Lamont meghallgatta a történetet, jót mulatott rajta.
— Ne is folytassa! — mondta. — Egy cipőben járunk. Nyilván azt mondta magában: istenem, valami olyat kell csinálnom, amit még ez a tökfej is megérthet!
— Bizony, kicsit így történt — ismerte be Bronowski.
5
Egyéves munka után sem tisztáztak sokat. Sor került az üzenetváltásra; meglőtt a válasz is. Semmi más nem történt.
— Találgass! — mondta lázasan Lamont Bronowskinak. — Próbálj ki mindent! Akármilyen marhaságot!
— Pontosan ezt teszem, Pete. Miért idegeskedsz? Tizenkét évig vergődtem az etruszk feliratokkal. Gondolod, ezzel hamarabb megbirkózom?
— Úristen, Mike! Nekünk erre nincs tizenkét évünk.
— Miért ne volna? Nézd, Pete, nem kerülte el a figyelmemet, hogy valami megváltozott benned. Lehetetlenül viselkedsz az utolsó hónapban. Azt hiszem, a startnál már tisztáztuk, hogy ezt a munkát nem lehet elkapkodni, türelmesnek kell lennünk. Megvannak a magam tennivalói az egyetemen is, azt hittem, figyelembe veszed ezt is. Nézd, jó néhányszor megkérdeztem már, hadd kérdezzem meg újra! Miért éppen most sietős?
— Mert sietek — szakította félbe Lamont. — Mert haladni akarok vele.
— Gratulálok- mondta szárazon Bronowski —, én is. Ide figyelj! Remélem, nem élsz a korai halál árnyékában? Nem közölték veled, hogy végzetes rák rejtőzködik a testedben?
— Nem, nem — nyögte Lamont.
— Hát akkor?
— Ne is törődj vele — mondta Lamont, és gyorsan elsétált.
Mikor Bronowskit rábeszélte a közös kutatásra, Lamontot még csak az bántotta, ahogy Hallam a középszerű emberek makacsságával tagadta a paralények nagyobb intelligenciáját. Ez volt az indítéka, az egyetlen indítéka, hogy annyira át akart törni. Eleinte csak ez.
A következő hónapokban azonban végtelenül elkeseredett. Hiába kért fölszerelést, műszaki segítséget, számítógépidőt, igényeit csak késve teljesítették; ha utazáshoz kért pénzt, letorkolták; az őszegyetemi értekezleten állandóan semmibe vették a véleményét.
Akkor telt be a pohár, amikor Henry Garrison rangos tanácsosi kinevezést kapott. A kinevezés minden jog szerint Lamontot illette volna: több időt töltött szolgálatban, képességeit tekintve is többet ért. Lamont haragja akkor olyan pontra hágott, hogy többé nem érezte elégnek, ha csak bebizonyítja az igazát. Olyan knock outot szeretett volna bevinni Hallamnek, amely végképp megsemmisíti.
Ezt az érzést mindennap, minden órában erősítette a szivattyú-állomás dolgozóinak félreérthetetlen magatartása. Lamont érdes egyénisége nem keltett rokonszenvet, bár néhányan azért szimpatizáltak vele.
Maga Garrison zavarban volt. A nyugodt, kevés szavú, szeretetreméltó fiatalember, aki nyilvánvalóan nem akart bajt, enyhén sértődött arccal állt Lamont laboratóriumának ajtajában. Azt mondta:
— Hé, Pete, válthatnánk pár szót?
— Amennyit csak akarsz — vonta össze a szemöldökét Lamont. Nem nézett egyenesen a fiatalember szemébe.
Garrison belépett és letelepedett.
— Pete — mondta. — Nem tudtam visszacsinálni ezt a kinevezést, de szeretném, ha tudnád, nem is erőltettem. Meglepetés volt.
— Ki a fene kért rá, hogy visszacsináld? Azt hiszed, érdekel?