— Úgy néz ki, mintha valaki fogott volna mérföldnyi jó földet tízet a belvárosból, s gyorsan körbekerítette fallal meg tornyokkal[17] — reszkírozta meg.
— Milyen különös ötlet — jegyezte meg Conina.
— Nos, az itteni vallások némelyike… nos, amikor meghalsz, tudod, ők azt hiszik, hogy valami kertbe kerülsz, ahol állandóan az a muzsika szól, és, és… — folytatta nyomorúságosan —, sörbet is van ott, meg, meg… fiatal nők.
Conina megszemlélte a körbefalazott kert zöld pompázatosságát, annak minden pávájával, bonyodalmas ívével és kissé ziháló szökőkútjával. Egy tucat fekvő nő bámult vissza rá közömbösen. Egy rejtett vonószenekar szövevényes klaccsi bhong zenét játszott.
— Nem vagyok halott — jelentette ki a lány. — Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék ilyesmire. Ráadásul, az én elképzelésem nem ilyen a paradicsomról — Kritikusan vizsgálgatta a heverő alakokat, és hozzátette. — Kíváncsi vagyok, ki csinálja a frizurájuk?
Egy kardhegy bökte meg véknyát, s a két fogoly nekivágott egy díszes ösvénynek, ami egy olajfákkal körbevett, kis, kupolás pavilonhoz vezetett. A lány savanyú arcot is vágott.
— Különben is, nem szeretem a sörbetet.
Széltoló nem fűzött ehhez kommentárt. Szorgosan vizsgálta saját lelki állapotát, s nem lett túl boldog annak látványától. Az a borzasztó érzése támadt, hogy szerelembe esett.
Biztos volt abban, hogy ennek minden tünetét produkálja. Megvoltak az izzadó tenyerek, a gyomorégés, annak általános érzete, hogy mellkasának bőre túl szoros gumiból van. Megvolt az az érzés is, valahányszor csak Conina megszólalt, hogy valaki izzó acélt önt a gerincébe.
Lepislogott a sztoikusan mellette baktató Poggyászra, s fölismerte a szimptómákat.
— Csak nem te is?!
Lehetséges, hogy csak a napfény játszott a Poggyász viharvert fedelén, de az sem kizárt, hogy egy szemvillanásnyi időre vörösebbnek látszott a szokásosnál.
Persze a tudákos körtefa kialakít egy hátborzongató lelki kapcsolatot a tulajdonosával… Széltoló fejét rázta. Mégis, ez megmagyarázná, hogy a darab miért nem hozza rendes komisz formáját.
— Nem fog összejönni — mondta. — Úgy értem, ő egy nő, te pedig egy, nos, te pedig egy… — elhallgatott. — Nos, akármi legyél is, mindenesetre fából vagy. Ez egyszerűen nem válhat be. Pletyka lenne belőle.
Megfordult, s szigorúan a mögötte lépdelő, feketébe öltözött őrökre meredt.
— Nem tudom, mit bámultok! — förmedt rájuk.
A Poggyász odaoldalgott Coninához, s olyan közelről követte, hogy a lány beleütötte bokáját.
— Tűnj a francba! — csattant föl, s újra belerúgott, ezúttal szándékosan.
Oly mértékben, amennyire a Poggyász képes kifejezésre juttatni érzelmeit, döbbent cserbenhagyottsággal nézett a nőre.
A pavilon előttük egy ékes, hagyma alakú kupola volt, telehintve drágakövekkel, s négy oszlop tartotta. Belseje főleg párnák tömkelegéből állt, amiken egy meglehetősen elhízott, középkorú férfiú hevert, három ifjú leányzó körében. A férfi aranyszállal átszőtt bíbor köntöst viselt, a nőszemélyek, amennyire Széltoló ki tudta venni, azt demonstrálták, hogy az ember elég sokat el tud érni hat apró serpenyőfedéllel és néhány jard függönytüllel, bár — megborzongott — nem igazán eleget.
A pasas láthatólag írt valamit. Fölpillantott rájuk.
— Föltételezem, nem tudnak egy jó rímet a „kedves”-re? — kérdezte nyűgösen.
Széltoló és Conina összenéztek.
— Nedves? — sugallta Széltoló. — Redves? Retkes? Tetves?
— Szedres? — indítványozta Conina.
A férfi habozott.
— A szedres eléggé tetszik nekem — mondta végül. — A szedresben komoly lehetőségek rejlenek. A szedres esetleg valóban meg fog felelni. Jut eszembe, húzzanak maguknak egy párnát. Igyanak egy kis sörbetet. Miért ácsorognak ott?
— Ezek miatt a kötelek miatt — válaszolta Conina.
— Allergiás vagyok a hideg acélra — felelte Széltoló.
— Hogy ez milyen unalmas! — panaszolta a kövér pasas, s tapsolt egyet, ám mivel ezt elképesztően fölgyűrűzött kézzel tette, az eredményül kapott hang nem annyira taps, mint inkább csörömpölés volt. Két őr szaporán előrelépett, s elvágta a kötelékeket, aztán az egész sereg elolvadt, bár Széltoló továbbra is erősen tudatában volt annak, hogy sötét szemek tucatjai figyelik őket a környező lombkoronákból. Az életösztöne azt mondta, hogy, bár látszólag egyedül van a pasival meg Coninával, bármely agresszív mozdulat részéről a világot hirtelen éles és fájó hellyé varázsolná. Megpróbált higgadtságot és tökéletes barátságosságot sugározni. Megpróbálta kitalálni, mit is mondhatna.
— Nos — kockáztatta meg, körbenézve a brokát faliszőnyegekre, a rubinokkal kirakott oszlopokra, és az aranyfiligrántól súlyos párnákra —, igazán csinosan rendezte be ezt a helyet. Ez… — valami megfelelő leírást kutatott elméjében —, nos, ez bizony eléggé ritka művészet, ihlet és csoda![18]
— Az ember törekszik az egyszerűségre — sóhajtotta a férfi, még mindig szorgosan, körmölve. — Miért vannak itt? Nem mintha nem lenne mindig élvezet olyanokkal találkozni, akik társaim a költészet múzsájának tanulmányozásában.
— Idehoztak minket — válaszolta Conina.
— Kardos férfiak — felelte Széltoló.
— A derék fickók igazán nagyon igyekeznek formában maradni. Szeretne egyet ebből?
Ujjával pattintott a lányok egyikének.
— Nem, ööö, most mindjárt — kezdte Széltoló, de a leányzó fölkapott egy tányért aranybarna rudacskákkal, s szemérmesen felé nyújtotta. Kivett egyet. Ízletes volt, egy afféle édes, ropogós zamat, árnyalatnyi mézzel. Kivett még kettőt.
— Elnézést — szólt Conina —, de ki maga? És hol vagyunk?
— A nevem Kerőzus, Al Khali Serifája — felelte a kövér fickó —, és ez itt az én Vadonom. Az ember megteszi, ami tőle telik.
Széltoló köhögni kezdett a mézrudacskával szájában.
— Csak nem Kerőzus, mint az „olyan gazdag, mint Kerőzus”-ban? — firtatta.
— Az drága jó apám volt. Én, az igazat megvallva, sokkalta gazdagabb vagyok. Amikor az embernek rengeteg a pénze, attól tartok, igen bajos az egyszerűség elérése. Az ember persze megteszi, ami tőle telik — sóhajtott egy nagyot.
— Megpróbálhatná elajándékozni — javasolta Conina.
A férfi ismét sóhajtott.
— Nem olyan könnyű, tudja. Nem, az embernek meg kell kísérelnie, hogy keveset kezdjen a sokkal.
— Nem, nem, figyeljen csak — mondta Széltoló, morzsákat frecsegve —, úgy értem, azt mondják, hogy minden, amit megérint arannyá változik, az istenek szerelmére.
— Az egy kissé kényessé teheti a vécére menést — jegyezte meg okosan Conina. — Bocsánat.
— Az ember hall ilyes történeteket magáról — bólintott Kerőzus, úgy téve, mintha nem hallotta volna a lány közbevetését. — Oly unalmas! Mintha a vagyon számítana! Az igazi kincsek az irodalom kincsesházában hevernek.
— Az a Kerőzus, akiről én hallottam — kezdte lassan Conina —, az a főnöke volt annak a, nos, az őrült gyilkosok bandájának. Az eredeti Orgyilkosokénak, akiket tengelyiránti Klaccsszerte rettegtek. Remélem, nem bántottam meg.