— Á, igen, drága jó apám — felelte ifjabb Kerőzus. — A hasisik. Minő újdonat gondolat![19] De nem igazán hatékony. Így inkább fölbéreltük a Haramiákat.
— Á! Az alliteráció végett — bólogatott beavatottan Conina.
Kerőzus hosszan ránézett.
— Nem — mondta azután lassan —, nem hinném. Azt gondolom, inkább azért a módért, ahogy belegyűrik az áldozat orrát az agyába. Rettenetes, igazán.
Fölkapta a pergament, amire korábban írt, és folytatta:
— Egy cerebrálisabb életet kutatok, ez az oka, amiért a városközpontot Vadonná alakíttattam. Oly sokkal hasznosabb a gondolatáramok szempontjából. Az ember megteszi, ami tőle telik. Fölolvashatnám maguknak legutolsó oeuvreöm?
— Öv? — lepődött meg Széltoló, aki nem igazán tudta mindezt követni.
Kerőzus előrelendített egy pufók kezet, s elszavalta a következőt:
Elhallgatott, s elgondolkozva forgatta tollát.
— Talán a szedres nem is olyan jó ötlet — közölte. — Most, hogy jobban megnézem…
Széltoló a manikűrözött lombozatra, gondosan elrendezett sziklákra, és a mindezt körülölelő magas falakra pillantott. A Kedvesek egyike rákacsintott.
— Ez egy Vadon? — hápogta.
— A tájépítő kertészeim az összes lényeges vonást beleépítették, úgy hiszem. Egy egész örökkévalóságot töltöttek a kanyar patakok[20] kielégítően kanyargóssá tételével. Megbízható forrásokból úgy értesültem, hogy egy vadon csipkézett nagyságok és döbbenetes természeti szépségek látványával rendelkezik.
— Meg skorpiókkal — egészítette ki Széltoló, kiszolgálva magát egy újabb mézrudaccsal.
— Arról nem tudok — felelte a költő. — A skorpió szerintem költőietlenül hangzik. Vadméz és sáska már inkább helyénvalónak tűnne a standard poétikai előírások szerint, bár nekem sosem sikerült kifejlesztenem az ízeltlábúak iránti hajlamot.
— Mindig úgy tudtam, hogy az a fajta sáska, amit az emberek a vadonokban esznek, az valami fa gyümölcse — jegyezte meg Conina. — Apám mindig azt mondta, hogy egész finom.
— Nem rovar? — kérdezte Kerőzus.
— Nem hinném.
A Serifa odabiccentett Széltolónak.
— Akkor akár meg is eheti az összeset — mondta. — Ocsmány, ropogós vackok, nem látom semmi értelmük.
— Nem óhajtok hálátlannak tűnni — szólalt meg Conina elnyomva Széltoló kétségbeesett hörgését. — De miért hozatott minket ide?
— Jó kérdés — Kerőzus bambán bámult a lányra néhány másodpercig, mintha megpróbálna visszaemlékezni, miért is voltak ott.
— Maga igazán feltűnően vonzó ifjú hölgy — jelentette ki végül. — Nem tud véletlenül cimbalmozni?
— Hány pengéje van a cimbalomnak? — firtatta Conina.
— Kár — sajnálkozott a Serifa —, külön importáltattam egyet.
— Apám megtanított szájharmonikán játszani — jelentette önként a lány.
Kerőzus ajkai hangtalanul mozogtak, míg végiggondolta az ötletet.
— Nem jó — csóválta fejét. — Nem skandálható. De azért nagyon köszönöm — Megint elgondolkodó tekintettel méregette. — Tudja, maga tényleg roppant bájos. Mondták már magának, hogy a nyaka elefántcsonttorony?
— Soha — felelte Conina.
— Kár — búsongott Kerőzus. Kotorászni kezdett a párnái közt, előhúzott egy csengettyűt, amivel csöngetett.
Némi idő elteltével egy magas, komor alak érkezett a pavilon mögül. Olyas valaki megjelenésével bírt, akinek észjárása képes minden erőfeszítés nélkül egy dugóhúzó mentén haladni, és volt egy bizonyos valami a szeme körül, amitől az átlagos veszett rágcsáló lábujjhegyen, elbátortalanodva lelépett volna.
Erre a pasasra, láthatja, akinek szeme van, keresztül-kasul rávésték a „Nagyvezír” bélyeget. Senki se tudott volna neki újat mondani özvegyek kijátszásáról, és befolyásolható ifjak bebörtönzéséről állítólagos kincsesbarlangokba. Ha piszkos munkára kerül a sor, valószínű, hogy ő írta a kézikönyvet, vagy, ami még valószínűbb, ő lopta valaki mástól.
Turbánt viselt, amiből kilógott egy hegyes kalap csúcsa. És persze hosszú, vékony bajsza is volt.
— Á, Ábrim — üdvözölte Kerőzus.
— Fenség?
— A Nagyvezírem — mutatta be a Serifa.
— …sejtettem… — motyogta magában Széltoló.
— Ezeket az embereket miért is hozattuk ide?
A vezír megpödörte bajuszát, valószínűleg még egy tucat ingatlanzálogjogot érvényesítve ezzel.
— A kalap, fenség — mondta. — A kalap, ha emlékezni méltóztatik.
— Á, igen. Lenyűgöző. Hová is tettük?
— Álljunk meg egy pillanatra — vetette közbe sietve Széltoló. — Ez a kalap… ez csak nem egy megviselt, csúcsos fejfedő rengeteg izével? Afféle csipkével meg izével, meg, meg… — habozott —, senki se próbálta meg föltenni, ugye?
— Félreérthetetlenül figyelmeztetett minket, hogy ne tegyük — felelte Kerőzus —, így hát Ábrim természetesen föltetette egy rabszolgával, aki azt mondta, hogy megfájdult tőle a feje.
— Azt is mondta nekünk, hogy hamarosan megérkeztek — egészítette ki a vezír, felületesen odabiccentve Széltolónak —, s ezért én… jobban mondva a Serifa úgy érezte, hogy esetleg többet is el tudnátok árulni erről a csodálatos készítményről?
Van egy felszólító módként ismeretes hangnem, ezt használta a vezír; a szavaihoz adott csekély él azt sugallta, hogy amennyiben nem tud meg többet a kalapról pillanatokon belül, különféle tevékenységek járnak a fejében, amiknek kapcsán egyéb szavak, mint például „vörösen izzó” meg „kések”, fognak fölmerülni. Persze, a Nagyvezírek mindig így beszélnek. Valószínűleg van valahol egy iskolájuk.
— Hű, nagyon örülök, hogy megtalálták — örült meg Széltoló. — Az a kalap gngngnh…
— Tessék? — szólt Ábrim, jelezve két lappangó őrnek, hogy lépjenek elő. — Nem értettem onnantól, hogy az ifjú hölgy — fejet hajtott Conina felé —, könyökével fülön ütött téged.
— Azt hiszem — közölte udvariasan, de határozottan Conina —, hogy jobban tenné, ha odavinne minket hozzá.
Öt perccel később, a Serifa kincstárában lévő nyugvóhelyéről, imígyen szólt a kalap: Na végre! Hol a francba' voltatok eddig?
Olyan időpontban, mint a mostani, amikor Széltoló és Conina valószínűleg hamarosan gyilkos támadás áldozatai lesznek, és Zseton mindjárt beszédet intéz az egybesereglett, rettegő varázslókhoz az árulás tárgykörében, és a Korong nemsokára mágikus diktatúra alá kerül, érdemes szóba hozni a költészet és ihlet témáját.
Például a Serifa a maga csecse Vadonocskájában épp most pörgette vissza versének oldalait, hogy átnézze azon sorokat, melyek így kezdődnek:
…és sóhajtott, mert a fehéren izzó sorok, melyek képzeletében lángoltak, valahogy sose sikeredtek olyanra, amilyenre akarta.
19
A Hasisik, akik nevüket az általuk hihetetlen mennyiségben fogyasztott