— Még sose láttam a varázslókat harcolni — jelentette be Ince. Elkezdett négykézláb mászni a romokon, s nagyot sikított, amikor Conina megmarkolta a lábát.
— Nem hinném, hogy jó ötlet lenne — magyarázta a lány. — Széltoló?
A varázsló gyászosan rázta fejét, s fölkapott egy kavicsot. Áthajította a romba dőlt fal fölött, ahol az kis, kék teáskannává változott. Ripityára tört, amikor leesett a földre.
— A bűvigék kölcsönhatásba lépnek egymással — mondta. — Nem lehet tudni, mi fog történni.
— De mi biztonságban vagyunk itt a fal mögött? — kíváncsiskodott Conina.
Széltoló egy kissé földerült.
— Tényleg?
— Téged kérdeztelek.
— Ó! Nem. Nem hinném. Ez csak közönséges kő. Jön egy tisztességes varázsige és… ffuj.
— Ffuj?
— Úgy van.
— Ne fussunk akkor el?
— Érdemes megpróbálni.
Néhány másodperccel azelőtt érték el a következő, még viszonylag függőleges falat, hogy egy összevissza köpködő sárga tűzlabda becsapódott oda, ahol korábban feküdtek, és valami borzasztóvá változtatta a talajt. A torony körül az egész terület a szikrázó levegő tornádójává vált.
— Kell nekünk egy terv — közölte Ince.
— Megpróbálkozhatnánk újra a futással — javasolta Széltoló.
— Az nem old meg semmit!
— A legtöbb dolgot megoldja — helyesbített Széltoló.
— Milyen messzire kell eljussunk ahhoz, hogy biztonságban legyünk? — kérdezte Conina.
Széltoló megreszkírozott egy pillantást a fal mellett.
— Érdekes filozófiai kérdés — felelte. — Már sokfelé jártam, és még sosem voltam biztonságban.
Conina sóhajtott, s rámeredt egy közeli törmelékhalomra. Még egyszer jól megnézte. Volt benne valami fura, de nem tudott rájönni, mi lehet az.
— Megrohamozhatnám őket — indítványozta bizonytalanul Ince. Vágyódva leste Conina hátát.
— Nem sikerülne — legyintett Széltoló. — Semmi sem hatásos a mágiával szemben. Kivéve a még erősebb mágiát. És aztán az egyetlen, ami legyőzi az erősebb mágiát, az a még annál is hatalmasabb varázslat. És a következő pillanatban, tudod …
— Ffuj? — sugallta Ince.
— Már előfordult korábban — mondta Széltoló. — Évezredeken át folytatódott, míg a…
— Tudjátok, mi a fura abban a kőrakásban? — fordult hozzájuk a lány.
Széltoló odapillantott. Hunyorgott.
— Mi, a lábaktól eltekintve?
Jó néhány percig eltartott, míg kiásták a Serifát. Még mindig egy borosüveget szorongatott, ami csaknem kiürült már, s bizonytalan fölismeréssel pislogott rájuk.
— Méregerős — motyogta, aztán némi erőfeszítéssel hozzátette — itóka, ez az évjárat. Úgy éreztem — folytatta —, mintha rám omlott volna a palota.
— Le is omlott — bólintott Széltoló.
— Aha. Hát akkor az volt az — Kerőzus több próbálkozás után sikerrel összpontosított Coninára, s hátrafelé himbálta magát. — Szavamra, az ifjú hölgy megint. Nagyon imponáló.
— Hé… — kezdte Ince.
— Az te hajad — szólt a Serifa, lassan újra előreringatózva — hasonlatos, hasonlatos az kecskéknek gyapjához, melyek legelésznek az Gebra hegy oldalán.[27]
— Na, idefigyeljen…
— Az te két menyed hasonló, hasonló — a Serifa kissé oldalra imbolygott, s röpke, ám bánatos pillantást vetett az üres palackra —, hasonló az fölékesített görögdinnyéhez az hajnal mesés kertjében.
Conina szeme kitágult.
— Tényleg?
— Nem — felelte a Serifa —, ezt kétlem. Fölismerném a fölékesített görögdinnyét, ha olyat látnék. Miként fehér galambok az mezőn az víznek partján, olyanok az te combjaid, melyek…[28]
— Hörrm, már elnézést… — vágott közbe Ince, szántszándékkal torkát köszörülve.
Kerázus felé imbolygott.
— Hmm? — firtatta.
— Ahonnan én jövök — szögezte le Ince hidegen —, ott nem szokás így beszélni a hölgyekkel.
Conina sóhajtott, mikor Ince védelmezőleg elé csoszogott. Ez, tűnődött, abszolúte igaz.
— Valójában — folytatta a fiú, olyannyira előredugva állát, amennyire csak tudta, ami még mindig csak arra volt elég, hogy grüberlinek látszódjék —, rohadt nagy kedvem lenne…
— Nem nyitni vitát — lépett előre Széltoló. — Ööö, uram, Sire, ki kéne jussunk innen. Föltételezem, kegyelmed nem tudja a kiutat?
— Termek ezrei — mondta a Serifa — vannak itt, tudja. Évek óta nem jártam kint — Csuklott. — Évtizedek óta. Egonok óta. Igazából sosem jártam még kint — Az arca megmeredt a fogalmazás tevékenységében. — Az Idő madara csak, ümm, kicsiny utat kell tipegjen, s lám! a madár talpon van.
— Az az obrigó — motyogta Széltoló.
Kerőzus felé ingott.
— Ábrim intézi az összes uralkodást, tudja. Rettentő kemény munka.
— Ő jelen pillanatban — jelentette Széltoló — nem áll a helyzet magaslatán.
— És mi valahogy szeretnénk innen meglépni — közölte Conina, aki még mindig a kecskés hasonlatot fontolgatta.
— És nekem van ez az obrigóm — említette Ince, szúrósan meredve Széltolóra.
Kerőzus megveregette a karját.
— Ez helyes — mondta. — Mindenkinek kéne legyen kedvenc háziállata.
— Így hát, ha esetleg történetesen tudná, hogy van-e magának istállója vagy ilyesmi… — noszogatta Széltoló.
— Százával — felelte Kerőzus. — Birtokomban van a világ legremekebb paripáinak némelyike… többsége — Összevonta szemöldökét. — Így mondták nekem.
— De esetleg nem tudja, hogy merre vannak ezek?
— Hát azt nem — ismerte be a Serifa. Egy véletlen mágiafuvallat a mellettük lévő falat arzénos habcsókká változtatta.
— Azt hiszem, hogy jobb lenne nekünk most a kígyóveremben — jegyezte meg elfordulva Széltoló.
Kerőzus újabb szomorú tekintetet vetett kiürült borospalackjára.
— Azt tudom, hogy hol van egy repülő varázsszőnyeg — nyilatkozta.
— Nem — tiltakozott Széltoló, védekezően fölemelve kezét. — Abszolúte nem. Még csak ne is…
— A nagyapámé volt…
— Egy valódi varázsszőnyeg? — csillant meg Ince szeme.
— Figyeljetek — hadarta Széltoló sietve. — Már attól is szédülni kezdek, ha magas történeteket hallok.
— Ó, eléggé — a Serifa puhán böffentett egyet — eredeti. Nagyon csinos mintával. — Újra a palackra hunyorgott, és sóhajtott. — Szép kék színe is volt — tette hozzá.
— És esetleg történetesen nem tudja, hogy most hol van? — kérdezte Conina lassan, annak a modorában, aki nagyon óvatosan odaoson egy olyan vadállathoz, amelyik bármely pillanatban megrémülhet.
— A kincstárban. Oda tudom az utat is. Szerfelett gazdag vagyok, tudják. Vagy legalább is így mondták nekem — Lehalkította a hangját, s megpróbált Coninára kacsintani, ami végül csak mindkét szemével sikerült. — Ráülhetünk — mondta, s verejtékezni kezdett. — És elmondhatnál nekem egy mesét…
Széltoló összeszorított foggal próbált meg sikítani. A bokája már izzadt.
— Nem fogok fölülni semmiféle mágikus szőnyegre! — sziszegte. — Félek a földtől!
— Úgy érted, félsz a magasságtól — korrigálta Conina. — És ne legyél már ilyen hülye.