— Hé, én ismerlek téged — mondta Bill rekedten. — Buzgó Muki vagy, ugye?
— Izé… a régi szép idők, igaz? — Egy százlábú mászott el mellettük, és Buzgó Muki, három chinger kezével megragadta, a negyedik kezével pedig elkezdte kihúzgálni a lábait és megenni őket.
— Felismertelek, Bill, és beszélni akartam veled. Bűntudatot érzek, amiért a múltkor mamlasznak neveztelek. Nem volt szép tőlem. Csak a kötelességedet teljesítetted, amikor feladtál. Nem mondanád el, miből jöttél rá, hogy Buzgó Muki chinger? — kérdezte, és ravaszul kacsintott.
— Miért nem szűnsz már meg, köcsög? — dörmögte Bill, és végigtapogatta a zsebét köhögés elleni szirupot keresve.
Buzgó chinger sóhajtott.
— Na jó, azt hiszem, nem várhatom el, hogy bármilyen hadititkot is elárulj nekem, de remélem, néhány kérdésemre azért válaszolsz.
Félredobta a százlábú megcsonkított tetemét, és elkezdett kotorászni az erszényében, majd elővett egy apró írószerszámot.
— Tudnod kell, hogy a kémkedés nem a választott mesterségem, csak a szakterületem, az exopológia miatt kényszerültem rá; talán már hallottál olyan büntetésről, hogy…
— Egyszer tartottak nekünk egy felvilágosító előadást; egy exopológus beszélt az idegen csúszómászókról meg hasonlókról.
— Igen… nagyjából ezt jelenti. Az exopológia az idegen létformák tanulmányozásának tudománya. Természetesen nekünk ti, a homo sapiens, szintén idegenek vagytok… — Kissé visszahúzódott az ág mögé, mert Bill felemelte fegyverét.
— Vigyázz a szádra, köcsög!
— Elnézést, ilyen a beszédstílusom. Röviden, mivel a ti fajotok tanulmányozására specializálódtam, kiküldtek kémkedni. Nem szívesen teszem, de hát a háború áldozatokat követel. Amint megláttalak, eszembe jutott, hogy még számos megválaszolatlan kérdésem és problémám van. Nagyra becsülném, ha segítenél, természetesen csak tudományos kérdésekben.
— Mint például? — kérdezte Bill gyanakodva, miközben kiürítette az üveget, és elhajította a dzsungelbe.
— Hát… izé… hogy egyszerűen kezdjem, mi a véleményed rólunk, chingerekről?
— Halál minden chingerre!
A kis toll futott az írótáblán.
— Téged betanítottak, hogy ezt mondd. De mit éreztél, mielőtt szolgálatba léptél?
— Fütyültem a chingerekre. — Bill a szeme sarkából a felette lévő fa leveleinek gyanús mozgását figyelte.
— Remek! Akkor el tudnád nekem magyarázni, hogy ki az, aki utál minket, chingereket, háborút indít, hogy kiirtson minket?
— Azt hiszem, senki sem gyűlöli igazán a chingereket. Csak senki más nincs a közelben, akivel harcolhatnánk, így veletek háborúzunk.
A mozgó levelek szétnyíltak, és egy nagy, sima fej jelent meg mandulavágású szemekkel, és lenézett.
— Tudtam! És máris felmerült bennem egy igazán fontos kérdés. Miért szerettek ti, emberek háborúzni?
Bill keze megfeszült a puskáján, amikor a hatalmas fej halkan lefelé lendült a lombok közül Buzgó Muki háta mögé. Egy fél méter vastag és látszólag végtelen kígyótest követte.
— Háborúzni? Nem tudom — mondta Bill.
Nyugtalanította a hatalmas kígyó nesztelen közeledése.
— Gondolom, azért, mert szeretünk harcolni, úgy tűnik, nincs más ok.
— Szeretnek háborúzni! — vinnyogta a chinger, izgatottan ugrálva le és fel. — Semmilyen civilizált nép nem szeretheti a háborúkat, a halált, a gyilkolást, a megnyomorítást, az erőszakot, a kínzást, a fájdalmat, hogy csak néhány velejáró tényezőt említsek. A ti népetek nem lehet civilizált!
A kígyó villámgyorsan lecsapott, és Buzgó Muki a lehető legrövidebb halálsikollyal eltűnt a kígyó torkában.
— Igen… azt hiszem, nem vagyunk civilizáltak — motyogta Bill, fegyverét készen tartva, de a kígyó csak lefelé kúszott. Még legalább ötven méternyi elsiklott, mielőtt a farok hirtelen megrándult, és eltűnt a szem elől. — Jól megadta a rohadt spiclinek! — mordult fel Bill boldogan, és feltápászkodott.
Ahogy leugrott a talajra, azonnal rádöbbent, hogy fogalma sincs arról, hol van. A posványos mocsár tegnap esti jövetelének minden jelét elnyelte, és Billnek halvány fogalma sem volt, melyik irányban fekszik a harctér. A nap bizonytalanul világított a köd- és felhőréteg mögül. Billt hirtelen kirázta a hideg, és rájött, hogy milyen kevés esélye van, hogy megtalálja az utat visszafelé. A megszállott terület alig tíz mérföld széles, csak egy mikroszkopikus tűszúrás a bolygón. Ha nem találja meg, hulla lesz. És ha itt marad, akkor is meghal, így hát elindult a legjobbnak tűnő irányba.
— Végem van — motyogta.
Néhány óra vánszorgás után semmi nem történt, csak elgyengültek az izmai, bőre megtelt rovarcsípésekkel, vesztett egy-két liter vért a piócák révén, és kimerítette a tölténykészletét, miközben megölt vagy egy tucat helyi lakost, akik meg akarták enni reggelire. Éhes és szomjas is, volt. És még mindig nem tudta, merre jár. A nap további része ugyanúgy telt, mint a reggel, így mikor az ég sötétedni kezdett, Bill már közel járt a végső kimerültséghez, és a köhögés elleni szirup is elfogyott. Éhségtől gyötörtén felmászott egy fára, hogy estére pihenőhelyet találjon, és letépett egy mézédesnek tűnő, piros gyümölcsöt.
— Állítólag mérgező! — Gyanakodva nézegette, majd megszagolta. Jó illata volt. Elhajította. Reggelre még sokkal éhesebb lett.
— Tegyem a puskám csövét a számba, és lőjem szét a fejemet? — kérdezte magától, méregetve az atomfegyvert a kezében. — Rengeteg időm van rá. Még sok minden történhet. — Amikor hangokat hallott közeledni a dzsungelben, nem akarta elhinni: emberi hangokat. Egy inda mögé bújt, és fegyverét, abba az irányba célozta.
A hangok erősödtek, majd csörgés és hörgés hallatszott. Egy fegyveres venián rohant el a fa alatt, de Bill csak tartotta a fegyverét, amíg újabb alakok bukkantak elő a ködből. Emberi rabok hosszú sora volt, akik nyakbilincset viseltek, ugyanolyant, mint amilyet Bill is viselt, amikor a munkatáborba hozták. Egy hosszú lánc kapcsolta össze a nyakbilincseket. Minden egyes férfi dobozt cipelt a fején. Bill hagyta, hogy elbotladozzanak alatta, és gondosan megszámolta a venián őröket. Összesen öten voltak, plusz egy hatodik, aki a hátvédet alkotta. Amikor ez elment a fa alatt, Bill egyenesen ráugrott nehéz csizmájával.
A venián egy chinger gyártmányú, szabványos atomfegyver másolatával volt felfegyverezve, és Bill gonoszul elmosolyodott, ahogy az ismerős súlyú fegyvert felemelte.
Miután bedugta a pisztolyt az övrészébe, a menetoszlop után kúszott. Elintézte az ötödik őrt is. Mögé sétált, és a fegyver markolatával tarkón vágta. A sorból az utolsó két katona látta az esetet, de volt elég eszük, hogy csendben maradjanak, amíg Bill a négyes számú felé kúszott. A rabok mozgolódása vagy egy véletlen zaj figyelmeztette az őrt, és az pisztolyát felemelve megfordult. Nem volt lehetőség csendben megölni, így Bill lepörkölte a fejét, és amilyen gyorsan csak tudott, az osztag eleje felé futott. Döbbent csend támadt, amikor Bill fegyverének robbanása visszhangzott a ködön át, és felharsant Bill kiáltása.
— Hasra! Gyorsan!
A katonák az iszapba vetették magukat, és Bill csípőből tüzelt futás közben, az atomfegyvert sorozatra állítva. Atomfegyver-sorozatok villantak egyméternyire a föld felett, és lekaszáltak mindenkit, aki nem feküdt le. Kiáltások és sikolyok harsantak a ködben, és a töltetek kifogytak a fegyverből. Bill eldobta, és előhúzta a pisztolyt. A megmaradt őrök már kidőltek, az utolsó is megsebesült, és még vaktában leadott egy lövést, mielőtt Bill őt is szétégette volna.