A viaszsárga mellény csaknem el van takarva félig a kihajló nagy melltászli által.
Megteszi az egészet az à la cosaque lábravaló, mely aláfelé mindinkább bővülni kezd, végre a csizmáknál buggyot vet, s elöl ki levén hasítva, ott kell a csizmát kidugni rajta.
A mellény alul mindenféle csengő-bongó zsuzsuk lógnak elő, a csizmákra pedig irtóztató hosszú sarkantyúk vannak ütve, hogyha nem vigyáz az ember, kiszúrhatja velök a szemét.
Ilyen volt az azon idők harcias divatja; amikor tudniillik sehol sem volt harc.
Kiegészíté a viseletet egy vékony tekenősbékahéj pálcikó elefántcsontból faragott madárfejjel, melyet a jó szokásokkal ismerős ember rendesen a szájában szokott forgatni; ha síp is volt a madár fejében, igen úrias dolog volt rajta sípolni.
Ilyen férfi volt az újon érkezett vendég, s ha ruháját leírtuk, úgy hiszem, egészen ismerjük őt. Az akkori idők divatemberei magok is aszerint változtak, idomultak szokásaikkal, modorukkal, még jellemükkel is, ahogy a divat alakult.
A “jeunesse dorée”, az “arany ifjak” divatjában nagy görcsös botokat viselt a divatvilág, s a párizsi szalonokban szokássá vált az “r” betűt ki nem mondani, s ez egész Coblenzig terjedt, hogy mikor az elegáns ifjak XVIII. Lajos noble garde-ját vezényelték, a katonák nem értették az elköszörült “r”-ek miatt, hogy mit mondtak nekik.
A calicot idejében viszont még a boltoslegények is úgy viselték magukat, mint a katonák, s az egész elegáns világ oly kemény “r”-eket mondott, mintha nagyon haragudnék.
A chapeau à la Minerva alatt divat volt republikánusnak lenni, római és görög neveket hordani; a chapeau à la Robinson s a cravate à ľ oreille de lièvre (nyúlfülű nyakravaló) napóleoni szimpátiákat föltételezett; ezt aztán mindjárt a chapeau à la russe váltotta fel, és az emberek mindig ugyanazok voltak; csak öltönyt, elvet és jellemet változtattak, néha ugyan még nevet is, mint ez egy hazánkfiával megtörtént, ki 1790-től 1820-ig minden fázisán keresztülment a párizsi divatvilágnak, s kinek neve volt eredetileg Váry, lett belőle a római divatban Varus, a francia nemzeti divatban de Var, a lengyel szimpátiák divatjában Varszky, azután meg Waroff, és hazajött végre mint Herr von War.
De nem ez az, aki előttünk áll.
— Eh, ventrebleu! Eh, sacrebleu! — kiálta a jövevény (ennyit tanult meg Béranger-bul), amint berúgta a konyha ajtaját, s megrázta esőtül ázott köpönyegét. — Micsoda ország ez! Hej! világot! Ki van idehaza?
E csodára kilépett Bús Péter uram gyertyával kezében, s miután eléggé megbámulta a konyhájába betört jövevényt és szolgáját, szörnyűképpen hozzá nem illő készséggel kérdez: “Mit parancsol az úr?” A képe mutatta, hogy semmit sem fog adni.
Az idegen törte a magyar nyelvet, kiejtésén nagyon észrevehetőleg megérzett valami idegen akcentus.
— Mille tonnerres! Nem tudnak itt más nyelven, csak magyarul?
— Nem.
— Az rossz. Hát maga a kocsmáros?
— Én vagyok; hát az úr kicsoda? Honnan jön? Hol lakik?
— Bírok itten, lakom Párizsban. Ördögök engem ide hoztak. Bár vinnének odább; de a sár megfogott az úton. Mármost adjon nekem — comment s’appelle cela? (Itt megakadt, nem jutott eszébe a szó, amit kérni akart.)
— Mit adjak uram?
— Comment s’appelle cela? Hogy híják?
— Engem? Bús Péternek.
— Diable! nem magát, hanem azt, ami kell.
— Hát mi kell uram?
— No az, ami a kocsit húzza; négy lába, ostorral ütik...
— Lovat?
— Pas donc; azt nem úgy híják.
— Forspontot?
— Az, az, forspont! Nekem kell forspont, mindjárt.
— Nincs uram, kinn vannak a lovak a legelőn.
— C’est triste; akkor itt maradunk. Tant mieux, ez engem nem zseníroz; én utaztam Egyiptomban és Marokkóban, háltam elég déplorable gunyhóban, s az nekem mulatság. Azt fogom képzelni, hogy valami beduin barakkban vagyok, s ez itt a Nílus áradva ki, s ezek az állatok, akik a vízben szólnak, comment s’appelle cela? — békák, a nílusi aligátorok, s ez a miserable ország hogy híják ezt a département-t?
— Nem part ez uram, hanem gát, úgy híják, hogy a keresztúti gát.
— Fripon! Nem erről a sárról beszélek, amibe beleragadtam, hanem ezt itt körül hogy híják?
— Úgy? Az Szabolcs vármegye.
— Szabolcs? Szabolcs? C’est, parce que bizonyosan sok szabó lakik benne, azért híják így? Haha. Ez jó calembour volt tőlem, c’est une plaisanterie. Tudja?
— Nem mondhatnám, hanem így híják a magyaroknak egy régi vezéréről, akivel Ázsiából kijöttek.
— Ah, c’est beau! Ez kedves. A jó magyarok még most is a régi emberekről nevezik a département-okat, ez érzékeny.
— Hát megkövetem, az úr miféle nemzet?
— Én nem itt lakom. Bon Dieu! Micsoda fátum valakinek itt lakni, ahol a piszoknak nincs feneke, s az ember nem lát egyebet, mint gólyát.
Bús uram gondolá magában, hogy vele is kevesebbet lásson, fogta magát s fordult a szobája felé.
— No, no, ne menjen el azzal a gyertyával, signore contadino! — kiálta utána az idegen.
— Megkövetem, az én nevem nemes Bús Péter, és én meg vagyok vele elégedve.
— Ah, óh, ah, monsignore Bouche, tehát maga nemes ember és kocsmáros; nem tesz semmit; Stuart János fejedelmi vér volt, és végtére ő is kocsmáros lett. Hát ha itt kell maradnunk, van-e magának jó bora és szép leánya, hein?
— Borom rossz. Nem úrnak való. Szolgálóm pedig csúf, mint az éjszaka.
— Csúf! Ah c’est piquant! Nem kell búsulni, annál jobb. Egy gentlemannek ez mindegy; tegnap elegáns dáma, ma Aschenbrödel; egyik szép, mint istenasszony, másik cudar, mint Macbeth boszorkányai, ott parfüm, itt hagymaillat, c’est la même chose! Ez mindegy; így tarka az élet.
Bús Péter uramnak sehogy sem tetszett ez a beszéd.
— Jobb volna bizony, ha azt kérdené az úr, hogy hol fog az éjjel hálni, mert azt ugyan magam is szeretném tudni.
— Ah çà, ez intéressant. Hát nincs itt vendégszoba?
— Van egy, de már abban van valaki.
— C’est rien. Megosztozunk. Ha férfi, nem kell neki magát zsenírozni, ha dáma, tant pis pour elle, annál rosszabb reá nézve.
— Nem úgy van az. Meg kell tudni, hogy Jancsi úr van abban a szobában.
— Qu’est-ce que cela? Ki az ördög az a Jancsi úr?
— Hát Jancsi úr. Nem hallotta az úr soha hírét Jancsi úrnak?
— Ah, c’est fort, ez erős! Hát itt oly patriarkális élet van, hogy az embereknek csak keresztneveik vannak? Eh bien, hát mi baj van Jancsi úrral? Megyek be hozzá, és megmondom neki, hogy én ott akarok a szobájában aludni. És én gentleman vagyok, kit refüzírozni nem lehet.
— Az bizony jó lesz — mondá Bús Péter; azután nem is mondott többet, hanem elfújta a gyertyát, s bement lefekünni, ráhagyva az idegenre, hogy keresse fel hát annak a szobának az ajtaját, ahova be akar menni.
Olyan sötétség volt, hogy ragadt az emberre, hanem a víg danolás és ordítozás hangjai vezetőül szolgáltak a jövevénynek a rejtélyes nagy úr szobájáig, akiről mármost tudunk annyit, hogy Jancsi úrnak hívják; hogy miért hívják annak, majd az is kiderül.
Ott a bolondos tréfa már ekkor a dühödés tetőpontját érte, a hajdúk felkapták az asztalt a rajta fekvő bohóccal együtt négy lábánál fogva, s körülhordozák nagy, vonító énekszóval, utánuk ment a poéta, nyakába kötve palástul az abroszt, s pokolnak való rossz alexandrinus verseket deklamálva hevenyében, míg maga Jancsi úr kapott egy szál hegedűt a kezébe, melyet mindenütt utána hordoztak, s egyre-másra húzta a friss magyart, oly ügyesen megcifrázva, mint akármelyik cigány; erre pedig a két parasztlyánnak táncolni kellett előtte a két hajdúval.