— És most az úr azért jött ugyebár, hogy a gazdag örökséget menten fölvegye.
— Ma foi, semmi egyéb rá nem bírt volna, hogy e détestable földre lépjek.
— No hát akkor csak fogassa az úr a lovát a szekere hátuljába, s kocsikázzék vissza Párizsba vagy Itáliába, vagy akár Marokkóba, mert az a félbolond nagybátya, az a gazdag betyár én vagyok, és nem haltam meg.
Abellino szétmeredt e szókra, kezét lábát elejté ijedtében, s önkénytelen hebegé:
— Est-ce possible? Lehetséges volna?
— Az úgy van. Én vagyok az a Kárpáthy János, kit a köznép Jancsi úrnak csúfol, ahogy az úrnak is tetszett szólítani.
— Ah, ha gondolhattam volna! — kiálta felugorva a chevalier, s sietett megragadni nagybátyja kezét. — De hisz énelőttem a rossz emberek egészen másformán írták le az én egyetlenegy onklimat, úgy, hogy éppen nem képzelhettem őt egy ily derék noble gentleman alakjában; mille tonnerres! Merje nekem még valaki mondani, hogy az én kedves onklim nem a legderekabb gavallér a kontinensen! Vigasztalhatatlan volnék, ha meg nem ismertem volna. Ez nagyon derék: egy holt onklit keresek, és találok egy elevent; c’est bien charmant! A szerencse istenasszony nem hiába dáma, mert egészen belém bolondult.
— Hagyja az ilyenfajta beszédet, édes uramöcsém, nem szeretem én azt, én már ahhoz vagyok szokva, hogy velem még a hajdúm is gorombán beszél, mert az nekem jobban tetszik. Úröcsém jön nagy messze földről engem örökölni, a hitelezői regementestül jönnek utána, s most úgy találja, hogy én még élek; már hogyne volna ez bosszantó?
— Au contraire. Minthogy kedves onklim él, annál könnyebben teheti magát szeretetre méltóvá előttem.
— Hogyan? Nem értem.
— No, én nem akarok évenkénti apanázsért bejönni, ce serait bien fatigant mind a kettőnkre nézve; hanem azon ajánlatot teszem, hogy ha most kifizeti adósságaimat egyszerre, békét hagyok ezután.
— Üm, be nagylelkű; és ha ki nem fizetem, akkor tán háborút indít?
— No édes onkli, minek ez a plaisanterie? Minek azt mondani: “Ki nem fizetem”? Une bagatelle: egynéhány százezer livres. Mi az magának?
— Már édes úröcsém, nagyon sajnálom, hogy birtokának, melyet vitéz őse érdemeivel szerzett, oly könnyű szerén nyakára hágott, de nem segíthetek rajta; a pénz nekem is kell; én is bolondokra költöm, de itthon termő bolondokra, nekem vannak betyár pajtásaim, hajdúim és léhűtőim falkaszámra és, ha azokra el nem megy a jövedelmem, megtraktálom a mezőn lakó darvakat, vagy egy bolondos kedvemben hidat építtetek egyik hegytől a másikig, de biz az én jövedelmemből sem táncosnékat nem kocsikáztatunk, sem marokkói hercegasszonyokat nem szöktetünk, sem a piramisokra nem mászunk; ha tetszik — enni, inni, mindig talál nálam amennyit akar, szép leányban is válogathat untig, s ha felöltözteti cifrára, csak olyanok, mint a marokkói hercegasszony; utazhat is, mert elég nagy az ország, hét egész nap akár le se szálljon a szekérről, mindig saját jószágaimon mehet, de pénzt külföldre, Dunába vizet nem hordunk.
A chevalier veszteni kezdé türelmét, s az egész kelletlen lecke alatt szüntelen forgatta maga alatt a széket, előre-hátra feszengve rajta.
— Hiszen nem ajándékot kérek! — kiálta végre szóhoz juthatva. — Hanem csak éppen előlegezést.
— Előlegezést? Mire? Tán a tulajdon bőrömre?
— Eh! — kiálta fel türelmetlenül Abellino, s arcán az a fitymáló impertinencia kifejezése kezdett helyet foglalni, melyet oly jogosan bámulunk némely embereknél, kik éppen akkor, midőn legalázatosabbaknak kellene lenniök, szúrni, sértegetni tudnak. S ezzel nyakát kravátlijában nagy dölyfösen hátraigazítva, két ujját tászlijába dugva monda:
— Hisz amije van, az elébb-utóbb úgyis az enyém lesz; csalt nem akarja magával vinni a koporsóba?
— Koporsóba! — kiálta fel összerendülve az öreg, s arca egyszerre elhalaványult. — Mit? Koporsóba? Én?
— Igen, igen; fél lába úgyis már a koporsóba: bankettek, pástétomok és parasztleányok majd a másikat is odaviszik, és akkor mindene az enyim lesz, anélkül, hogy meg kellene köszönnöm.
— Kocsisok! — ordíta felugorva helyéből az öreg Kárpáthy, s arcán e percben egy hős vonásai látszottak. — Elő a szekerekkel! Megyünk innen, megyünk ebben a pillanatban. Ne vegyen senki lélegzetet sem többet ebben a szobában.
Abellino kacagott az öreg tehetlen haragján:
— No, mit dühösödik, mit échauffírozza magát; így még hamarább megüti a guta. Nono, jó öreg, nem kell úgy mérgelődni, hiszen én ráérek, én még fiatal vagyok.
S ezzel elkezdett valami vaudeville-ből eszében maradt sanzontöredéket dúdolni, végignyújtózva egyszerre három széken.
A hajdúk ki akarták alóla ráncigálni a székeket, s a holmit készültek összetakarítani.
— Hagyjatok mindent, ahogy van! — kiálta az öreg. — Nem kell semmihez nyúlni, amihez ő hozzáért! Kocsmáros! Hol van az úr? Ami ebben a szobában van, az mind az úré.
Az utolsó szavaknál már egészen berekedt az öreg, hogy alig lehete a szavait érteni. A bohóc megfogá kezét, hogy el ne essék, a poéta féltében előrekotródott.
— Lássa, magának nem használ a lárma — szólt gúnyos részvéttel Abellino. — Ne szaladjon úgy, mert elesik, s az nem egészséges, vegye magára bundáját, hogy magát meg ne hűtse; hol van a nagyságos úr lábtarisznyája? Hej fickók, téglát melegíteni az én kedves onklim lába alá! Vigyázzatok minden haja szálára!
János úr ezalatt egy szót sem szólt; életében első eset volt ez, hogy így merték őt felboszontani. Hah! ha más tette volna, milyen kimenetele leendett! A hajdúk, a lovászok reszketve állottak előtte, maga Bús Péter uram is megnémult, amint a hallgató néma arcra tekinte, mely véres szemeivel merően nézett maga elé...
A hajdúk nagy nehezen a kocsiba emelték; a két leány mellé ült kétfelől, ekkor odainté magához a kocsmárost, s tompa, rekedt hangon nehány szót mormogott fülébe, mire az helybenhagyólag billentett fejével. János úr ekkor odaveté neki tárcáját, s inte, hogy tartsa meg mind.
Azzal kirobogott a hintó körülfogva fáklyás lovagjaival.
Gúnyos, rikácsoló hangon szólt utána a roué boszontó búcsúja, ki csókot hányva integetett felé:
— Adieu cher oncle! Adieu kedves Jancsi bácsi! Tisztelem a kisasszonyokat odahaza és a kiskutyákat detto! Au revoir! A viszontlátásig!
És hányta folyvást a csókokat utána.
A kocsmáros ezalatt kezdett egyet-mást kihurcolni a szobából, ágyakat és asztalokat, miket János úr neki hagyott.
— Ah, cher ami, nem hagyhatná el azt a takarítást reggelig, szükségem volna reájok!
— Nem lehet, mert a házat fel kell gyújtanom.
— Que diable! Hát hogy mer ilyet mondani?
— A ház azé az úré, aki elment; ami benne van, az enyim, s ki van fizetve az ára; ő azt parancsolta, hogy a kocsmát fel kell gyújtani, s ezen a helyen nem lesz többet kocsma; a többire kinek mi gondja.
És azzal szépen odatartá nagy flegmával a gyertyát az eresz alatti nádkévéhez, s nagy hidegvérrel nézte, mint harapódzik tovább a láng. A világosságnál nagy kényelmesen számíthatá meg, mennyi pénzt kapott ez illuminációért. Három házat vehetett rajta Szegeden. Meg volt elégedve.