— El se tudom képzelni Nénét egy mérleghintán — közölte Gulta. Cern vihogott.
— Nem, úgy értem, hogy valahányszor történik valami, valami másnak is meg kell történnie… azt hiszem — magyarázkodott bizonytalanul Esk, miközben kikerült egy, a szokásosnál is magasabb hótorlaszt. — Csak a… másik irányba.
— Hülyeség — jelentette ki Gulta. — Mert, figyelj csak, emlékszel a vásárra múlt nyáron, ahol volt az a varázsló és elővarázsolta azokat a madarakat meg dolgokat a semmiből? Úgy értem, csak megtörtént, csak kimondta azokat a szavakat, meg hadonászott a kezével, és hipp-hopp, megtörtént. Nem volt semmiféle libikóka.
— Volt egy hinta — jegyezte meg Cern. — Meg az az izé, amiben izékkel kell megdobni más izéket, hogy izéket nyerj.
A beszélgetés elkalandozott, mint két kutyakölyök. Esk félfüllel hallgatta. Tudom, hogy hogy gondoltam, mondta magának. A varázslás könnyű, csak meg kell találni a helyet, ahol minden egyensúlyban van, és jól meglökni. Akárki meg tudja csinálni. Nincs benne semmi varázslat. Azok a nevetséges szavak meg a kézlengetés csak… az csak azért…
Megtorpant, meglepődve önmagán. Tudta, hogy hogy értette. Az egész ötlet ott volt kristálytisztán a lelki szeme előtt. De nem tudta, hogyan lehetne szavakba önteni, még saját maga számára sem.
Eléggé borzalmas dolgokat találni a saját fejedben, anélkül, hogy tudnád, hogy kerültek oda. Ez…
— Gyerünk, mert rámegy az egész napunk!
Esk megrázta fejét és bátyjai után sietett.
A boszorka házához annyit toldottak-foldottak, hogy eléggé lehetetlen volt kivenni, hogyan is nézhetett ki az épület eredetileg, feltéve, hogy egyáltalán volt eredeti épület. Nyáridőn a házat sűrű ágyások vették körbe, amikben a Néne által laza nagyvonalúsággal „Gyógyfüveknek” keresztelt növények tenyésztek — furcsa növények, szőrösek vagy alattomban meglapulóak vagy kúszómászók, szokatlan virágzattal vagy eleven gyümölcsökkel vagy kellemetlenül dagadozó hüvelyterméssel. Kizárólag Néne tudta, melyik mire való, és bármelyik örvösgalamb, ami elég éhes volt ahhoz, hogy rájuk vesse magát, általában magában kuncogva bukkant elő közülük és mindennek nekiment (vagy, esetleg, egyáltalán nem bukkant elő többé).
Most mindent mély hó takart. Egy szánalmas szélzsák csapkodta póznáját. Néne nem helyeselte a röpködést, de néhány barátja még használta a söprűjét.
— Elhagyatottnak látszik — jegyezte meg Cern.
— Nem füstöl — tette hozzá Gulta.
Az ablakok olyanok, mintha szemek lennénk, gondolta Esk, de nem mondta ki.
— Ez csak Néne házikója — szólalt meg fennhangon. — Nincs vele semmi baj.
A viskó ürességet sugárzott. Mindnyájan érezték. Az ablakok igenis szemeknek tűntek, fekete és fenyegető szemeknek a hóban. És a Kostetőn senki nem hagyja, hogy télvíz idején kialudjék nála a tűz, már csak puszta önérzetből se.
Esk azt akarta javasolni, hogy „Menjünk haza!”, de tudta, ha megteszi, a fiúk kapva-kapnak rajta. Így hát inkább azt mondta:
— Anya szerint a kulcs egy szögön lóg az árnyékszékben — és ez majdnem ugyanolyan rossznak bizonyult. Még egy közönséges, ismeretlen illemhely is tartogat apróbb borzalmakat, mint például darázsfészket, óriási pókokat, titokzatos zörrenő izéket a tetőn, és, egy igazán pocsék télen, egy kis, téli álmát alvó medvét, ami akut székrekedést okozott az egész családnak amíg csak nem sikerült meggyőzni őkelmét, hogy inkább a szénapajtában vackoljon el. Egy boszorka klozetjében akármi is lehet.
— Akkor megyek és megnézem, jó? — tette hozzá Esk.
— Ha akarod — vont vállat Gulta könnyedén, csaknem sikeresen elleplezve megkönnyebbülését.
Valójában, amikor végre sikerült kinyitnia az ajtót az összetorlódott hótól, az árnyékszék tiszta volt és takaros és nem tartogatott egy réges-régi kalendáriumnál fenyegetőbbet, pontosabban egy réges-régi kalendárium felénél, amit gondosan egy szögre aggattak. Néne elvi alapokon ellenezte az olvasást, ám ő lett volna az utolsó, aki azt mondja, hogy a könyveknek, különösképp olyan könyveknek, amiknek szép vékonyak a lapjai, nincs semmi haszna.
A kulcs megosztozott az ajtó melletti polcon egy lepkebábbal és egy gyertyacsonkkal. Nehogy megzavarja a begubózott lepkét, Esk óvakodva vette el, és visszairamlott a fiúkhoz. Lusta Dögön a főbejáratokat csak a menyasszonyok és a tetemek vették igénybe, és Néne mindig gondosan elkerülte, hogy akár egyik, akár másik váljék belőle. A hátulsó oldalon a hó fölhalmozódott az ajtó előtt, s senki se törte meg a jeget a vizeshordóban.
Mire keresztülásták maguk a hátsó ajtóig és rávették a kulcsot, hogy elforduljon, a fény kezdett eltűnni az égről.
Odabenn, a tágas konyha sötét volt és jéghideg és csak hótól szaglott. A konyha mindig sötét volt, de ők megszokták, hogy mindig hatalmas tűz ropog a széles kéménykürtő alatt, és annak szaga, valamint sűrű füstje érződik, amit a boszorkány épp akkor forral, ami néha megfájdította az ember fejét, máskor meg látomásokat okozott.
Határozatlanul körbetébláboltak, szólongatva, amíg Esk végül elhatározta, hogy tovább már nem halaszthatják az emelet átvizsgálását. A retesz csattanása a keskeny lépcsőházhoz vezető ajtón sokkal hangosabb volt, mint kellett volna.
Néne az ágyon feküdt, karját szorosan összefonva mellén. Az apró ablak tárva-nyitva állt. Porhót fújt be a szél a padlóra, az ágyra.
Esk az öregasszony alatti, különböző színű darabokból összevarrt takarót bámulta, mert vannak idők, amikor egy apró részlet addig terjeszkedik, míg betölti az egész világot. Szinte nem is hallotta, amikor Cern sírni kezdett: az apjára emlékezett, aki — hát nem meglepő? — két téllel ezelőtt készítette ezt a takarót, amikor a hóhelyzet csaknem ugyanilyen rossz volt és nem volt mit tenni a kovácsműhelyben, hogy hogyan használt föl minden kis rongyot, amik valahogy Lusta Dögre keveredtek a világ minden tájáról, hasonmásselymet, gondbőrt, vízipamutot, és thargagyapjút, és persze, mivel a varrásban sem jeleskedett, az eredmény egy eléggé fura, dudoros izé lett, inkább egy kilapított teknőc, mintsem takaró, és anyjuk nagylelkűen úgy határozott, hogy Nénének adják a legutóbbi Disznólesés Éjjelén, és…
— Meghalt? — kérdezte Gulta, úgy, mintha Esk az ilyesmiben szakértő lett volna.
Esk fölbámult Mállotviksz Nénére. Az öregasszony arca soványnak és szürkének látszott. Így néznek ki a halottak? Nem kéne a mellkasának emelkednie meg süllyednie?
Gulta összeszedte magát.
— Mennünk kéne, hogy hívjunk valakit és most kéne induljunk, mert mindjárt besötétedik — mondta határozottan. — De Cern itt marad.
A fivére rémülten nézett rá.
— Minek? — firtatta.
— Valakinek a halottal kell virrasztania — közölte Gulta. — Emlékszel, amikor az öreg Derghart Bátyó meghalt és Apának mennie kellett és ott ülni az összes gyertyával meg mindennel egész éjjel? Máskülönben valami ocsmány jön és elviszi a lelket a… valahova — fejezte be akadozva. — És akkor a holtak visszajárnak és kísértenek.
Cern nyitotta a száját, hogy újra zokogni kezdjen. Esk sietve közbeszólt:
— Majd én maradok. Cseppet se bánom. Ez csak Néne.
Gulta megkönnyebbülten pislogott rá.
— Gyújts meg valami gyertyát vagy ilyesmit — mondta. — Azt hiszem, azt illik ilyenkor. És aztán…
Az ablakpárkány felől kaparászás hallatszott. Egy varjú landolt, s ott állt, gyanakvóan pislogva rájuk. Gulta felrikoltott és hozzávágta a kalapját. A varjú szemrehányó károgással elrepült, s a fiú becsukta az ablakot.