— Természetesen — rebegte elhalóan. — Miért, mást vártál?
És aztán következett a lakoma, és a terjengős beszédek, amiket Széltoló nem értett, de amiket meg-megszakítottak a hurrák és köszöntések és főhajtások Erik felé. És utána a tezumán zeneművek hosszan tartó hangversenye, ami úgy hangzott, mint amikor valaki kitisztogat egy különösképp eldugult orrlyukat.
Széltoló otthagyta a tűzfényben büszkén trónoló Eriket, és vigasztalanul bóklászott piramisszerte.
— Én élveztem a hogyhíjjákot — hányta a szemére a papagáj.
— Nem tudom megszokni — felelte Széltoló. — Sajnálom, de ilyesmi korábban sosem történt velem. Az a rengeteg drágakő meg minden. Minden a várakozásnak megfelelően megy. Ez nem helyes.
Fölnézett a lépcsős piramis a tűzfénytől vörösen pislákoló, irdatlan homlokzatára. Minden óriási tömbre féldomborművet faragtak, amin tezumánok műveltek szörnyen leleményes dolgokat ellenségeikkel. Azt sugallta, hogy a tezumánok, bármilyen kitűnő tulajdonságokkal bírjanak is, hagyományosan nem hajlanak a vadidegenek szívélyes fogadására, ékkövekkel elhalmozására. A nagy csomó faragvány összhatása roppant művészi volt — csak a részletek voltak borzalmasak.
Miközben a fal mentén utat tört magának, egy hatalmas ajtóhoz ért, amely művészien jelenített meg egy fogolycsoportot, akik a látszat szerint teljes körű orvosi kivizsgálásban részesültek[9]. Az ajtó rövid, fáklyamegvilágította alagútba nyílt. Széltoló néhány lépést tett előre, azt mondogatva magának, hogy bármikor újra kirohanhat, és egy égbenyúló terembe érkezett, amely betöltötte a piramis belsejének nagy részét.
Körben a falakon még több fáklya égett. Elég jól megvilágítottak mindent.
Ezt Széltoló nem igazán látta örömmel, mert amit főleg megvilágítottak, az Quetzacoatl, a Tollas Boa gigantikus méretű szobra volt.
Ha már egy szobában kell lennie az embernek azzal a szoborral, jobban örülne a koromsötétnek.
Vagyis inkább talán mégse. Jobb megoldás lenne a szobrot egy elsötétített szobába tenni, miközben az ember ezer mérföldnyire tőle álmatlanságban szenved, próbálva elfelejteni, hogy nézett ki.
Csak egy szobor, nyugtatgatta magát Széltoló. Nem valóságos. A tezumánok csak használták a képzelőerejük, ez minden.
— Mi a hogyhíjják ez? — kérdezte a papagáj.
— Ez az istenük.
— Ugyan!
— De, tényleg. Ez Quetzacoatl. Félig ember, félig csirke, félig jaguár, félig kígyó, félig skorpió és félig őrült.
A papagáj csőre mozgott, miközben ezt földolgozta.
— Annak hogyhíjjákösszege három mániákus gyilkost tesz ki — mondta.
— Úgy nagyjából igen — felelte a szobor.
— Másrészt — vágta rá Széltoló azonnal —, én személy szerint úgy gondolom, végtelenül fontos, hogy az embereknek joga legyen a maguk különleges módján ájtatoskodni és most azt hiszem, már megyünk is, szóval…
— Kérlek, ne hagyjatok itt — esengett a szobor. — Kérlek, vigyetek magatokkal!
— Az rázós lenne, rázós lehetne — hadarta Széltoló elhátrálva. — Értsd meg, nem rólam van szó, csak annyi, hogy ahonnan jövök, mindenkinek van ez a faji előítélete a harminc láb magas népséggel szemben, akiknek agyarai vannak, meg karmai és koponyákból fűzött láncok lógnak rajtuk. Csak azt hiszem, gondot fog okozni neked a beilleszkedés.
A papagáj megcibálta a varázsló fülét. — A hang a szobor mögül jön, te hülye hogyhíjják — károgta.
Kiderült, hogy a hang egy padlóba vájt lyukból jött. A gödör mélyéről sápadt arc nézett föl rövidlátóan Széltolóra. Idősödő, jóindulatú arc volt, halványan aggodalmas kifejezéssel.
— Szia? — mondta Széltoló.
— Nem is tudod, milyen jó érzés újra baráti hangot hallani — közölte az arc és vigyorgásban tört ki. — Ha lennél olyan szíves, kisegíteni…?
— Tessék? — értetlenkedett Széltoló. — Te fogoly vagy, ugye?
— Sajna, úgy van.
— Nem hiszem, hogy bele kéne keverednem fogolyszöktetésbe, csak úgy — tiltakozott Széltoló. — Úgy értem, akármit is elkövethettél.
— Biztosíthatlak, teljesen ártatlan vagyok bármiféle bűn elkövetésében.
— Ah, persze, mondod te — riposztozott józanul Széltoló. — Ám ha a tezumánok úgy ítélték…
— Hogyhíjják, hogyhíjják, hogyhíjják! — visította a papagáj a fülébe, miközben föl-le ugrált a vállán. — Hát neked fogalmad sincs róla? Hol élsz te? A fickó rab! Fogoly egy templomban! Az embernek muszáj kiszabadítania a foglyokat a templomból! Ez az egész átkozott létezésük célja!
— Nem, dehogy is! — csattant föl Széltoló. — Azt te csak hiszed! Valószínűleg azért van itt, hogy föláldozzák! Nem igaz? — Megerősítést várva nézett a rabra.
Az arc bólintott. — Csakugyan. Nem tévedtél. Ami azt illeti, elevenen megnyúznak.
— Na, látod! — mondta Széltoló a papagájnak. — Ugye, ugye? Azt hiszed, te mindent tudsz! Azért van itt, hogy elevenen megnyúzzák.
— Minden négyzethüvelyk bőrt eltávolítanak válogatott kínok kíséretében — fűzte hozzá segítőkészen a rab.
Széltoló elhallgatott. Úgy gondolta, ismeri a „válogatott” szó jelentését, és szerinte az még csak a közelébe se illett a „kínnak”.
— Mi, minden darabot? — kérdezte.
— Ez az eset látszik fennforogni.
— Hű! Mit követtél el?
A rab fölsóhajtott. — Nem fogod elhinni… — kezdte.
A Démonkirály hagyta, hogy a tükör elhomályosuljon, s egy pillanatig ujjaival dobolt az íróasztalán. Aztán fölkapta a szócsövet és belefújt.
Végül megszólalt egy távoli hang: — Igen, főnök?
— Igen, uram! — csattant föl a király.
A távoli hang motyogott valamit. — Igen, URAM? — tette hozzá.
— Dolgozik nálunk valami Quetzacoatl?
— Máris megnézem, főnök. — A hang elhalkult, majd visszatért. — Igen, főnök.
— És ő herceg, márki, gróf vagy báró? — firtatta a király.
— Egyik sem, főnök.
— Hát akkor micsoda?
A másik oldalon hosszan elnyúlt a csönd.
— Nos? — türelmetlenkedett a király.
— Egy nagy senki, főnök.
A király egy ideig szúrósan meredt a szócsőre. Megpróbálod, gondolta. Célravezető terveket dolgozol ki, megpróbálsz szervezni, megpróbálsz segíteni, és ezt kapod a végén.
— Küldd be hozzám — parancsolta.
Odakint a zene crescendóba erősödött, és véget ért. A tüzek pattogtak. A messzi dzsungelekből ezer izzó szempár figyelte a fejleményeket.
A főpap fölállt és beszédet mondott. Erik vigyorgott, mint a vadalma. A tezumánok hosszú sora kosárszámra hordta oda a drágaköveket, amiket aztán a fiú lába elé szórtak.
Aztán a főpap másodszor is beszédet mondott. Úgy tűnt, ez kérdéssel ér véget.
— Pompás — mondta Erik. — Igazán kitűnő. Csak így tovább! — Megvakarta a fülét és megreszkírozta: — Mindnyájan kaptok egy fél szabadnapot.
A főpap kissé türelmetlen hangon megismételte a kérdést.