Két perccel később egy nagy köztérnek tűnő valami sötétjében álltak. Néhány épület sejlett át a ködön.
— Hol vagyunk? — érdeklődött Erik.
— Fogalmam sincs.
— Nem tudod?
— Nem is sejtem — válaszolta Széltoló.
Erik a ködbe burkolt építőművészetre meredt. — Arra ugyan várhatunk, hogy a világ leggyönyörűbb nőjét ilyen szemét környéken találjuk — mondta.
Széltolóban fölmerült, hogy meg kéne nézni, miből másztak elő az előbb. Föltekintett.
Fölöttük — jó messze fölöttük — vitathatatlanul egy óriási, kerekes emelvényig lenyúló négy masszív láb által alátámasztott, hatalmas faló meredezett. Pontosabban egy hatalmas faló fara.
Az építő a kijárati nyílást tehette volna méltóságteljesebb helyre, ám sajátosan vicces okokból nyilvánvalóan másként döntött.
— Ööö — szólalt meg Széltoló.
Valaki köhintett.
A varázsló lenézett. A fölszálló köd most fegyveresek széles körét fedte föl; sokan közülük vigyorogtak, és mind viselt tömegtermelt, lélektelen, hosszú, ám legfőképp, hegyes lándzsát.
— Á! — mondta Széltoló.
Visszanézett, föl a csapóajtóra. Az mindent elárult, de tényleg.
— Csak azt nem értem — jelentette ki az őrparancsnok —, hogy: miért csak ti ketten? Úgy százra számítottunk.
Hátradőlt a zsámolyán, ölében pompás tollforgós sisakja, arcán elégedett mosoly.
— Szavamra, ti ephebeiek — mondta. — Na, ne röhögtessetek! Biztos azt hiszitek, hogy minket könnyű lóvá tenni! Egész éjjel más se, csak fűrészelés meg kopácsolás, aztán ott egy piszok nagy faló a kapuk előtt, szóval azt gondoltam, ez aztán fura, egy piszok nagy faló szelelőnyílásokkal. Az a fajta apró részlet, amit észre szokok venni, tudjátok. Szelelőnyílások. Szóval összetoborzom a fiúkat és kihussanunk extra korán és bevonszoljuk a kapun a várakozásoknak megfelelően, és aztán méla kussban várakozunk körülötte, hogy lássuk, mit köhög ki. Egy bizonyos értelemben. Na már most — dugta közel borotválatlan képét Széltolóhoz —, van választási lehetőséged, érted? Felső ülés vagy alsó ülés, rajtad áll. Csak szólnom kell egy jó szót az érdekedbe'. Te nem diszkoszozol velem és én sem diszkoszozom veled[10].
— Miféle ülés? — firtatta Széltoló megtántorodva a fokhagyma-fuvallattól.
— Háromsorevezős hadigályán, a triremán — magyarázta vidoran az őrmester. — Három ülés egymás fölött, érted? Triremák. Évekre odaláncolnak az evezőkhöz, tudod, és azon múlik, hogy vajon a felső ülésen vagy, kint a szabad levegőn meg minden, vagy az alsó ülésen, ahol — vigyorgott — … nem. Szóval rajtatok nyugszik, fiúk. Működjetek együtt és mindössze a sirályok miatt kell majd aggódjatok. Na, akkor. Miért csak ti ketten?
Megint hátradőlt.
— Elnézést — szólalt meg Erik —, ez netalán, történetesen Tsort?
— Te nem próbálsz csúfot űzni belőlem, fiú, ugye, nem? Csak mert van ám olyan is, hogy quinquirema, érted? Az egyáltalán nem tetszene neked.
— Nem, uram — tiltakozott Erik. — Kérem, uram, én csak kisfiú vagyok, akit a rossz társaság vitt rossz útra.
— Ó, köszönöm — fakadt ki Széltoló keserűen. — Csak véletlenül rajzoltál egy csomó okkult kört, igaz, és…
— Főtörzs! Főtörzs! — Egy katona rontott be az őrszobába. Az őrmester fölnézett.
— Még egy van belőlük, főtörzs! Ezúttal pont a kapuk előtt!
Az őrmester diadalmasan vigyorgott Széltolóra.
— Á, szóval erről van szó, mi? — mondta. — Ti csak az előörs vagytok, jöttetek, hogy kinyissátok a kaput vagy akármi. Rendbe'. Akkor csak megyünk és elintézzük a haverjaitok, és máris jövünk vissza. — A foglyokra mutatott. — Te itt maradsz! Ha megmoccannak, csinálj valami rémeset velük!
Széltoló és Erik egyedül maradtak az őrrel.
— Tudod, mit tettél, ugye? — kérdezte Erik. — Egyszerűen visszavittél minket egész a Tsorti Háborúba! Évezredeket! Tanultuk a suliban, a falovat, mindent! Hogyan rabolták el a gyönyörű Ellenórát az ephebeiektől — vagy talán az ephebeiek rabolták el? — és akkor jött az az ostrom, hogy visszaszerezzék meg minden — elhallgatott. — Hé, ez azt jelenti, hogy találkozni fogok vele! — Megint elhallgatott. — Fú! — mondta.
Széltoló körülnézett a szobában. Nem látszott antiknak, de persze nem is látszhatna, mert még nem is az. Az időben mindenhol most van, mihelyt ott vagy, illetve akkor. Megpróbált visszaemlékezni arra a kevésre, amit tudott a klasszikus történelemről, de az csak csaták, egyszemű óriások és olyan nők kavalkádja volt, akiknek szépséges arca ezer hajót bocsátott vízre.
— Nem érted? — sziszegte Erik elragadtatástól sugárzó szemüveggel. — Bizonyára behozták a lovat, mielőtt a katonák elrejtőztek volna benne! Tudjuk, hogy mi fog történni! Vagyonokat szerezhetünk!
— Pontosan hogy?
— Hát… — a fiú tétovázott. — Fogadhatunk lovakra, ilyesmik.
— Remek ötlet — jelentette ki Széltoló.
— Igen, és…
— Csak annyit kell tegyünk, hogy elmenekülünk, aztán kinyomozzuk, van-e erre lóverseny, és aztán tényleg keményen törjük a fejünk, hogy eszünkbe jusson azoknak a lovaknak neve, amelyek versenyt nyertek Tsortban több ezer évvel ezelőtt.
Visszatértek a padló mogorva bámulásához. Ez az időutazás bibije. Sose állsz rá készen. Kábé az egyetlen dolog, amiben reménykedhet, döntötte el Széltoló, az, hogy megtalálja a da Chirm-féle Fiatalság Forrását és sikeresen életben marad néhány ezer évig, hogy kész lehessen megölni a saját nagyapját: ez volt az időutazás egyetlen olyan aspektusa, amit valaha is némileg vonzónak talált. Mindig úgy érezte, hogy az ősei rászolgáltak a szenvedésre.
De azért ez fura. Emlékszik a híres falóra, amit arra használtak, hogy csellel jussanak az erődített városba. Semmi olyasmire nem emlékszik, hogy kettő lett volna belőle. A következő gondolat szinte szükségszerűen merült föl benne.
— Elnézést — szólt oda az őrnek —, ez, ööö, ez a második fából készült izé a kapun kívül… ez valószínűleg nem ló, igazam van?
— Hát, ti csak tudjátok, mi sem természetesebb — felelte az őr. — Kémek vagytok, vagy mi.
— Fogadni mernék, hogy szögletesebb és valahogy kisebb is — jegyezte meg Széltoló arcán ártatlan érdeklődéssel.
— Meghiszem azt! Piszok fantáziátlan banda vagytok, én aszondom.
— Értem. — Széltoló összekulcsolta a kezét az ölében.
— Csak próbáljatok megszökni — hencegett az őr. — Gyerünk, csak kíséreljétek meg! Próbálkozzatok, aztán majd meglátjátok, mi lesz.
— Arra számítok, hogy a kollégáid be fogják hozni a városba — folytatta Széltoló.
— Lehetséges, hogy azt teszik — ismerte el az őr.
Erik elkezdett vihogni.
Kezdett földerengeni az őrnek, hogy a távolban jelentős mennyiségű ordibálás folyik. Valaki megpróbált megfújni egy kürtöt, de a hangok néhány ütem után szaggatottan elfúltak.
— A hangzás alapján némi küzdelem zajlik odakint — csevegett Széltoló. — Egyesek aratják a dicsőséget, vitézi hőstetteket hajtanak végre, fölfigyelnek rájuk az elöljáró parancsnokok, meg hasonlók. És te itt lebzselsz benn velünk.