A Megfoltozott Dob nevezetű italmérés egy csöndes szögletében, ahol három kalandozónő — Heréna, a Hennahajú Hárpia, Vörös Scharron és Diomé, az Éjboszorka — jött össze egy kis női fecsejre meg egy kanasztapartira, minden ital kicsiny, sárga elefánttá alakult.
— Azok csinájják, a varázslók odafönn az Egyetemen — jelentette ki a csapos, sebtében kicserélve a poharakat. — Nem lenne szabad eztet megengedni.
Éjfélbe szenderült az óra.
A Varázslótanács tagjai szemük dörgölték és álmosan meredtek egymásra. Ők is úgy érezték, hogy nem lenne szabad ezt megengedni, különösen, hogy nem ők voltak azok, akik engedélyezték.
Végül az új Arkrektor, Ezrolit Coepu, elnyomott egy ásítást, kiegyenesedett székében, s megpróbált megfelelőképp tekintélyesnek látszani. Tudta, hogy valójában nem arkrektori anyagból gyúrták. Nem is igazán akarta a hivatalt. Kilencvennyolc éves volt, és ezt a figyelemre méltó kort úgy érte meg, hogy gondosan nem jelentett sem gondot, sem fenyegetést senkinek. Korábban azt remélte, hogy alkonyodó éveit A Kui Esőcsináló Rituálék Néhány Kevéssé Ismert Aspektusáról szóló hétkötetes értekezésének befejezésével töltheti; véleménye szerint ez az ideális téma a tudományos kutató számára lévén, hogy a rituálék kizárólag Kun működtek, és mert az a kontinens több ezer évvel azelőtt az óceánba süllyedt[2]. Az volt a gond, hogy az utóbbi években úgy tűnt, az arkrektorok élethossza egy kissé kurtára szabott, és a varázslók természetes becsvágya az állás betöltésére elsőbbséget adott egy különös, udvarias szerénységnek. Egyik reggel, mikor lejött, észrevette, hogy mindenki „uram”-nak szólítja. Napokba telt, míg rájött, miért.
Fájt a feje. Úgy érezte, hogy már hetek óta ágyban lenne a helye. De mondania kellett valamit.
— Uraim… — kezdte.
— Úúúk.
— Elnézést, és ma…
— Úúúk.
— Na persze, úgy értettem, emberszabásúak…
— Úúúk.
Az Arkrektor egy darabig csöndben tátogott, megpróbálva új ösvényre terelni gondolatmenetét. A Könyvtáros ex officio az egyetemi tanács tagja volt. Senki sem tudott rálelni egyetlen olyan szabályra sem, amely eltiltotta volna az orángutánokat, bár titokban nagyon keményen igyekeztek.
— Szellemjárás — kockáztatta meg. — Esetleg valamiféle kísértet. Sima harang, könyv és gyertya feladat.
A Kincstárnok sóhajtott. — Azt már próbáltuk, Arkrektor.
Az Arkrektor felé hajolt.
— He? — kérdezte.
— Azt mondtam, hogy azt már próbáltuk, Arkrektor — válaszolta hangosan a Kincstárnok, hangját az öreg fülébe irányítva. — Vacsora után, emlékszik? A Hangyák Nevét használtuk Pupkedelytől és megkongattuk Vén Tomot[3].
— Nahát, tényleg? És használt?
— Nem, Arkrektor.
— He?
— Különben is, korábban soha nem volt bajunk kísértetekkel — állította a Témavezető Docens. — Varázslók nem szoktak kísérteni.
Az Arkrektor vigaszmorzsa után tapogatózott.
— Talán csak valami természeti jelenség — mondta. — Esetleg egy földalatti forrás moraja. Földmozgások, talán. Valami a csatornarendszerben. Nagyon fura zajokat tud csapni, tudjátok, amikor a szél megfelelő irányból fúj.
Hátradőlt és ragyogó mosolyt vetett rájuk.
A tanács többi tagja összenézett.
— A csatorna nem hangzik úgy, mint a futó lábak, Arkrektor — mutatott rá kimerülten a Kincstárnok.
— Hacsak nem fut benne a szennyvíz — vetette közbe a Témavezető Docens.
A Kincstárnok haragosan nézett rá. Épp a kádban ült, amikor a láthatatlan sikoltozó valami átrobogott a szobáján. Nem olyan élmény volt, amit szeretett volna újra átélni.
Az Arkrektor odabiccentett neki.
— Hát akkor, ez el van intézve — jelentette ki és álomba merült.
A Kincstárnok némán nézte. Aztán levette az öregember kalapját és gyöngéden a feje alá tuszkolta.
— Nos? — érdeklődött elcsigázottan. — Van valakinek javaslata?
A Könyvtáros föltette a kezét.
— Úúúk! — mondta.
— Igen, remek, derék legény — felelte a Kincstárnok könnyedén. — Valaki másnak?
Az orángután szúrósan rámeredt, míg a többi varázsló a fejét rázta.
— Ez rengés a valóság szövedékében — nyilatkozta a Témavezető Docens. — Az bizony, nem más.
— Na és akkor, mit kellene tegyünk vele?
— Fogalmam sincs. Hacsak meg nem próbálkozunk az ősi…
— Ó, ne — tiltakozott a Kincstárnok. — Ki ne mondd! Kérlek! Túlságosan is veszélyes…
A szavait sikoly szakította félbe, ami a terem távolabbi végén kezdődött és végigdopplerezett az asztalon, számos futó láb hangjának kíséretében. A varázslók lebuktak a fölborított székek szétszórtságába.
A gyertyalángok hosszú, vékony, oktarin fénynyelvecskékké nyúltak, mielőtt kialudtak.
Aztán csönd támadt, az a különleges fajta, amit csak a tényleg nagyon kellemetlen zaj után kapsz.
És a Kincstárnok kijelentette: — Na jó, beadom a derekam. Meg fogjuk kísérelni az AshkEnte rítust.
Ez a legkomolyabb rituálé, amit csak nyolc varázsló elvégezhet. Megidézi a Halált, aki természetesen mindent tud, ami bárhol történik.
És persze vonakodva végzik, mert a rangidős varázslók általában nagyon öregek és jobb' szeretnék, ha semmi olyat nem kellene tenniük, ami rájuk irányítja a Halál figyelmét.
Éjfélkor került rá sor az Egyetem Nagycsarnokában, füstölők, gyertyatartók, rúnafeliratok és varázskörök sokasága közepette, melyek közül szigorúan véve egyik sem volt szükséges, ám a varázslók jobban érezték maguk tőlük. Varázslat lobbant, elkántálták a kántálásokat, híven idézték a megidézéseket.
A varázslók a mágikus nyolcszögbe bámultak, amely csökönyösen üres maradt. Kis idő múlva a körben álló, köntösbe bújt alakok mormolni kezdtek maguk között.
— Valamit biztos rosszul csináltunk.
— Úúúk.
— Lehet, hogy Ő nincs otthon.
— Vagy dolga van…
— Gondoljátok, hogy föladhatjuk és visszamehetünk aludni?
KIRE VÁRUNK, VALÓJÁBAN?
A Kincstárnok lassan odafordult a mellette álló alakhoz. Az ember mindig fölismeri egy varázsló köntösét; flitterekkel, szigillumokkal, prémmel és csipkével van fölcicomázva és általában jelentékeny mennyiségű varázsló található benne. Ez a köntös azonban nagyon fekete volt. A szövet úgy nézett ki, mint amit strapabíró minőségéért választottak. És a tulajdonosa is. Úgy nézett ki, hogy ha írna egy diétáskönyvet, az biztos bestseller lenne.
A Halál az udvarias érdeklődés kifejezésével szemlélte a nyolcszöget.
— Ööö — szólalt meg a Kincstárnok. — Az a helyzet, valójában, hogy, ööö, magának ott belül kellene lennie.
JAJ, BOCSÁNAT.
A Halál méltóságteljes modorban a terem közepére lépdelt és várakozóan pillantott a Kincstárnokra.
REMÉLEM, HOGY NEM JÖN MÁR MEGINT AZ A „BALJÓS ÁRNY” ÜGY — közölte.
— Bízom benne, hogy nem szakítottunk félbe semmilyen fontos tevékenységet? — érdeklődött udvariasan a Kincstárnok.
MINDEN TEVÉKENYSÉGEM FONTOS — szögezte le a Halál.
2
Harminc évbe telt, míg elmerült. Az ott lakók rengeteg időt töltöttek vízben gázolással. A dolog úgy került a történelembe, mint a multiverzum legkínosabb kontinentális katasztrófája.
3
Vén Tom volt az egyetlen, repedezett bronzharang az Egyetem harangtornyában. Nyelve nem sokkal az öntés után kiesett, ám a harang azóta is minden órában elkongatta rendkívül zengzetes csöndjeit.