— Természetesen — értett egyet a Kincstárnok.
VALAKINEK.
— Ööö. Ööö. Az ok, ó balj… uram, amiért idehívtuk, annak az oka…
SZÉLTOLÓ.
— Mi?
AZ OK, AMIÉRT IDEIDÉZTETEK. A VÁLASZ: SZÉLTOLÓ.
— De még föl se tettük a kérdést!
MINDAZONÁLTAL A VÁLASZ: SZÉLTOLÓ.
— Figyeljen, amit mi tudni akarunk az az, hogy mi okozza a kitörését ennek a… ó!
A Halál sokatmondóan láthatatlan részecskéket piszkált le a kaszája éléről.
Az Arkrektor göcsörtös kezével tölcsért formált a füléhez.
— Mit mondott? Ki ez a fickó a bottal?
— A Halál, Arkrektor — válaszolta türelmesen a Kincstárnok.
— He?
— A Halál, uram. Tudja.
— Mondja meg neki, hogy nem veszünk semmit — jelentette ki a vén varázsló, meglóbálva pálcáját.
A Kincstárnok sóhajtott. — Mi idéztük ide, Arkrektor.
— Tényleg? Miért csináltuk ezt? Átkozottul ostoba dolog ilyet tenni.
A Kincstárnok zavartan rávigyorgott a Halálra. Már azon volt, hogy megkéri, nézze el az Arkrektornak a kora miatt, de rádöbbent, hogy az adott körülmények között ez teljes mértékben falra hányt borsó lenne.
— Mi most a varázsló Széltolóról beszélünk? Arról, akinek az a… — a Kincstárnok összeborzadt — …szörnyű, csupaláb Poggyásza van? De ő fölrobbant, amikor volt az az ügy a bűbájossal, nem igaz?[4]
A TÖMLÖC LÉTSÍKOKBA KERÜLT. ES MOST MEGPRÓBÁL VISSZAJUTNI, HAZA.
— Képes lehet rá?
AHHOZ SZÜKSÉG LENNE A KÖRÜLMÉNYEK SZOKATLAN ÖSSZEJÁTSZÁSÁRA. A VALÓSÁG MEG KELLENE GYÖNGÜLJÖN BIZONYOS MEGLEPETÉSSZERŰ MÓDOKON.
— Ez nem túl valószínű, nemdebár? — firtatta aggodalmasan a Kincstárnok. Az olyanok, akiknek papírja van arról, hogy két hónapig nagynénjüket látogatták, mindig idegesek lesznek, ha előkerülhetnek olyan emberek, akik tévesen azt hihetik, hogy ők nem is voltak látogatóban, és valami csalóka fénytörésnek köszönhetően azt gondolják, hogy látták őket olyasmiket csinálni, amiket nem csinálhattak, mivelhogy éppen a nagynénjüknél voltak.
AZ ESÉLYE EGY A MILLIÓHOZ — világosította föl a Halál. — PONTOSAN EGY-A-MILLIÓHOZ ESÉLYE VAN RÁ.
— Ó! — szólt a Kincstárnok hihetetlenül megkönnyebbülve. — Ó, egek! Milyen kár! — Határozottan fölvidult. — Na persze, ott az a szörnyű zaj. De, sajnos, meg vagyok győződve, hogy nem fog sokáig életben maradni.
AZ BIZONY ELŐFORDULHAT — felelte a Halál kifejezéstelenül. — ÁM BIZONYOS VAGYOK BENNE, HOGY NEM KÍVÁNNÁD, HOGY SZOKÁSOMMÁ VÁLJÉK DÖNTŐ NYILATKOZATOK KÖZZÉTÉTELE EBBEN A TÉMÁBAN.
— Dehogy! Nem, persze, hogy nem — vágta rá sietve a Kincstárnok. — Rendben. Hát, ezerszeres köszönet. Szegény fickó. Milyen nagy kár. Hát, nincs mit tenni. Talán filozofikusan kellene fölfognunk az ilyesmiket.
TALÁN AZT KELLENE TENNED.
— És jobb, ha nem tartunk föl tovább — tette hozzá udvariasan a Kincstárnok.
KÖSZÖNÖM.
— Istenek áldják!
VISZLÁT.
Valójában a zajongás abbamaradt pont reggeli előtt. Egyedül a Könyvtáros volt ettől boldogtalan. Széltoló a segéde és a barátja volt, és derék fickó, amikor banánhámozásra került a sor. Valamint páratlanul jó volt az elmenekülésben dolgok elől. Nem az a típus, vélte a Könyvtáros, akit könnyen el lehet kapni.
Valószínű, hogy a körülmények szokatlan összejátszása fordult elő.
Ez sokkal hihetőbb magyarázatnak tűnt.
Valóban a körülmények szokatlan összejátszása fordult elő.
Pontosan egy a millióhoz esélye volt annak, hogy akad valaki, aki figyel, vizsgálódik, a megfelelő eszközt keresi egy különleges feladathoz.
És ott volt Széltoló.
Majdhogynem túl könnyen ment.
Így hát Széltoló kinyitotta a szemét. Volt fölötte egy mennyezet; ha csak nem a padló volt az, ha igen, akkor bajban van.
Eddig rendben.
Óvatosan megtapogatta a felületet, amin feküdt. Szemcsés volt, igazából faszerű, benne visszamaradt szöglyukakkal. Amolyan emberi fajta felület.
A füle elfogta a tűz pattogását és egy bugyborékoló neszt, forrása ismeretlen.
Az orra, úgy érezve, hogy kihagyják az eseményekből, sietve jelentett némi kénkőfuvallatot.
Rendben. Szóval, akkor hol is van? Durva fapadlón fekszik egy tűzvilágította szobában valamivel, ami bugyog és kénes szagot bocsát ki. Valószerűtlen, álmatag állapotában a dedukció folyamata elégedettséggel öntötte el.
Mi más?
Ó, igen.
Kinyitotta a száját és sikított és sikított és sikított.
Ettől egy kicsit jobban érezte magát.
Egy darabig csak úgy feküdt. Emlékei kusza halmazából ágyban töltött reggelek emlékképe érkezett kisfiúkorából, amikor kétségbeesetten osztotta föl az időt egyre kisebb és kisebb egységekre, hogy halasztgassa a rettenetes pillanatot, amikor föl kell kelni és szembenézni az élet összes bújával-bajával, mint például, ebben az esetben, hogy kicsoda ő, hol van és miért van.
— Mi vagy te? — firtatta egy hang az öntudata peremén.
— Arra is sort akartam keríteni — motyogta Széltoló.
A szoba fókuszba ingadozott, amikor fölkönyökölt.
— Figyelmeztetlek — szólt a hang, ami látszólag az asztalból érkezett —, hogy számtalan nagy erejű amulett védelmez engem!
— Remek — válaszolta Széltoló —, bárcsak engem is!
A részletek kezdtek kikristályosodni a homályból. Hosszú, alacsony mennyezetű szobában volt, aminek egyik végét teljesen elfoglalta egy óriási kandalló. Egy munkapad az egyik fal mentén üvegáru-választékot tartalmazott, amit nyilvánvalóan egy részeg, folyamatosan csukló üvegfúvó alkotott, s aminek bizánci tekervényeiben színes folyadékok forrtak és bugyogtak. Egy kampóról csontváz lógott fesztelen modorban. Mellé, egy ülőrúdra, valaki fölszögezett egy kitömött madarat. Bármilyen bűnöket követett is el életében, nem érdemelte azt, amit az állatkitömő tett vele.
Széltoló tekintete végigsöpört a padlón. Nyilvánvalóan ez volt az egyetlen söprés, amit a padló az utóbbi időben látott. Csak körülötte tisztították meg a padlót a törött üvegek és fölborult görebek szemetétől, hogy odakerülhessen…
Egy varázskör.
Szerfölött gondos munkának látszott. Akárki krétázta oda, világos, hogy nagyon is tudatában volt, hogy a kör célja kettéosztani a világegyetemet, a belülre meg a kívülre.
Széltoló, na persze, belül volt.
— Á! — mondta, ahogy a tehetetlen borzalom ismerős és csaknem vigasztaló érzése átcsapott rajta…
— Ünnepélyesen fölszólíttatol és elvarázsoltatol minden agresszív cselekedet elleniben, ó, poklok démona — szólalt meg a hang, Széltoló most jött rá, az asztal mögül.
— Jó, jó — vágta rá gyorsan Széltoló. — Felőlem ez teljesen rendben van. Ööö. Nem lehetséges, hogy icipici, apró kis tévedés történt, esetleg?
— El véled!
— Rendben! — felelte Széltoló. Kétségbeesetten körülnézett. — Hogyan?
— Ne hidd, hogy végzetembe csábíthatsz hazug nyelveddel, ó, Shamharoth sátánfajzata — közölte az asztal. — Jól ismerem a démonok módszereit. Engedelmeskedj minden parancsomnak, vagy visszaküldelek a fortyogó pokolba, ahonnan jöttél. Bocsánat, jövél. Valójában jövél vala. És komolyan mondom!
4
A Kincstárnok burkoltan arra a zűrös alkalomra utalt, amikor az Egyetem csaknem a világ végét okozta, és valójában meg is tette volna, ha az események láncolata — amibe belekeveredett Széltoló, egy repülő szőnyeg meg egy zokniba dugott fél tégla — meg nem akadályozza. (Lásd