— A galambjaiért — lepődött meg Széltoló.
— Nem mintha különösebben sikeres lett volna. Afféle próba-hogyhíjják alapon ment az egész.
— Azt hittem, azt mondtad, hogy óriási nagy, pikkelyes…
— Ó, igen. De az nem az volt, amire vágyott. Egy succubát próbált megidézni. — Amikor csupán csőröd van, lehetetlen kellene legyen kéjenc módra csücsöríteni, de a papagájnak sikerült. — Az egy női démon, aki éjjel jön és vadul, szenvedélyesen hogyhí…
— Már hallottam róluk — közölte Széltoló. — Átkozottul veszélyesek.
A papagáj félrehajtotta a fejét. — Sose jött össze neki. Az egyetlen, amit beszerzett, egy neuralgus volt.
— Az meg mi?
— Olyan démon, aki jön és rád hozza a fejfájást.
A démonok legalább olyan régóta léteznek a Korongvilágon, mint az istenek, akikhez egyébként sok mindenben hasonlítanak. A különbség alapjában véve ugyanaz, mint a terroristák és a szabadságharcosok között.
A démonok többsége egy tágas, a valósághoz közeli dimenzióban lakik, melyet a hagyománynak megfelelően lángokkal tapétáztak ki és izzásponton tartanak. Ez valójában nem szükséges, de ha van valami, ami jellemző az átlagos, tipikus démonra, az a hagyománytisztelet.
A pokol közepén, fenségesen kiemelkedve egy lávapótlótóból, párját ritkító kilátással a Nyolc Bugyorra, terül el Pandemonium városa[5], ami jelen pillanatban épp méltónak bizonyult nevére. Astfgl, a démonok új királya tombolt dühében. Nem egyszerűen amiatt, mert már megint elromlott a klímaberendezés, nem amiatt, mert úgy érezte, mindenfelől hülyék és cselszövők veszik körül, és nem pusztán csak amiatt, mert még mindig nem akadt senki, aki képes lett volna helyesen kiejteni a nevét, hanem azért is, mert épp most kapott rossz hírt. A démon, akit sorsolással választottak ki ennek átadására, trónja előtt kushadt rettegve, behúzott farokkal. Halhatatlanul félt, hogy hamarosan valami csodálatos fog történni vele[6].
— Mit csinált? — firtatta Astfgl.
— Ööö, megnyílt, ó, nagyúr. A kör Pszeudopoliszban.
— Á! Az az eszes fiú. Nagy reményeket fűzünk hozzá.
— Ööö. És aztán újra bezárult, nagyúr. — A démon lehunyta szemét.
— És ki ment át?
— Ööö. — A démon körülnézett, rá a mérföldhosszú terem másik végében összegyülekezett kollégáira.
— Azt kérdeztem, és ki ment át?
— Ami azt illeti, ó, nagyúr…
— Igen?
— Nem tudjuk. Valaki.
— Parancsot adtam, nemde, hogy amikor sikerül a fiúnak, akkor Vassenego hercegnek kell megjelennie nála, és tiltott kéjeket meg sötét élvezeteket kínálnia neki, hogy Akaratunkhoz hajlítsa?
A király morgott. Kénytelen volt elismerni, hogy azért bajos gonosznak lenni, mert a démonok nem kiemelkedő, újító gondolkodók, és valóban szükségük van egy csipetnyi emberi találékonyságra. És ő tényleg sokat várt Szörcsök Eriktől, akinek szuperintelligens korlátoltsága ritka gyönyörűség. A Pokolnak kellenek az olyan szörnyen okos, önközpontú emberek, mint Erik. Sokkal jobbak az ocsmánykodásban, mint amire a démonok valaha is képesek lennének.
— Valóban, nagyúr — felelte a démon. — És a herceg évek óta várta a megidézést, minden más kísértéstől őrizkedett, állhatatosan és türelmesen tanulmányozta az emberek világát…
— Hát akkor hol volt a kellő pillanatban?
— Ööö. Szólította a természetfölötti szükség, nagyúr — hadarta a démon. — Még két percre sem fordított hátat, amikor…
— És valaki átment?
— Próbálunk rájönni…
Astfgl nagyúr türelme, amely amúgy is csak a gitt rugalmasságával rendelkezett, ezen a ponton elpattant. Ez úgy nagyjából összegzi az egészet. Olyanfajta alattvalói vannak, akik a „rájönni” szót használják, amikor azt akarják mondani „megállapítani”. Túl jó nekik a kárhozat.
— Takarodj! — suttogta. — És gondoskodni fogok róla, hogy ezért dicséretet kapj…
— Ó, uram, könyörgök…
— Takarodj!
A király az izzó folyosókon át magánlakosztályába csörtetett.
Elődei a bozontos hátsó lábat és patát részesítették előnyben. Astfgl nagyúr helyből elutasította az ilyesmit. Azt tartotta, hogy senkit se fognak azok a fölfuvalkodott rohadékok a Megnemnyilvánul-lakból komolyan venni, akinek hátsó fertálya egyfolytában kérődzik és ezért jobb szerette a vörös selyemköpönyeget, karmazsin harisnyát, a csuklyát rajta két, ugyancsak kifinomult szarvacskával, és a háromágú szigonyt. A háromágú szigony vége ugyan folyton lepottyant, ám, úgy érezte, akkor is ez az a fajta öltözék, amiben egy Démonkirályt komolyan kell venni…
Termei hűsében — ó, az istenekre, vagyis inkább nem az istenekre, egy örökkévalóságig tartott, amíg elérte, hogy civilizált kívánalmaknak megfelelőek legyenek, az elődei megelégedtek a henyéléssel és az emberek kísértésbe vivésével, sosem hallottak az adminisztratív stresszről — gyöngéden levette védőhuzatot a Lelkek Tükréről s nézte, ahogy életre villan.
A tükör fekete felszínét díszes keret vette körbe, amiből állandóan olajos füstpamacsok tekeredtek és sodródtak elő.
Mit kívánsz, gazdám? kérdezte a tükör.
— Mutasd meg nekem az elmúlt órában a Pszeudopolisz-kapu körül történt eseményeket — parancsolta a király és letelepedett szemlélődni.
Egy idő múlva fölkelt és kereste a „Széltoló” nevet a kartotékszekrényben, amit nemrég állíttatott föl az addig ott lévő, elcsüggesztő kötésű, vén főkönyvek helyett; jóllehet a rendszernek még kellett némi csiszolgatás, mert az elképedt démonok mindent, ami emberekre vonatkozott, az E alá iktattak.
Aztán csak ült és nézte a villózó képeket és szórakozottan játszadozott az íróasztalán lévő tárgyakkal, hogy megnyugtassa idegeit.
Számtalan íróasztalra illő tárgya volt: írótömbök mágnessel a gemkapcsoknak, célszerű eszközök tollak tartására, meg azok a csöppnyi jegyzetblokkok, amik mindig olyan praktikusak, hihetetlenül mulatságos szobrocskák feliratokkal, mint például „Te vagy a Főnök!” és kis krómgolyók és -spirálok, melyeket művi és kérészéletű örökmozgás működtetett. Senki, aki ránézett arra az íróasztalra, nem kételkedhetett abban, hogy, a kegyetlen igazat megvallva, tényleg és igazán elkárhozott.
— Értem — morogta Astfgl nagyúr, karmának egyetlen koppintásával lengésbe hozva a csillogó golyók választékát.
Nem tudott visszaemlékezni semmiféle Széltoló nevezetű démonra. Másrészt viszont milliószám vannak ezek a nyomorultak, nyüzsögnek szanaszéjjel, semmi érzékük a rendhez, és eddig még nem volt ideje egy tisztes népszámlálás megtartásához és a fölöslegesek nyugdíjazásához. Úgy tűnt, hogy ennek kevesebb a nyúlványa és több a magánhangzó a nevében, mint a többségnek. De démonnak kellett lennie.
Vassenego öntelt vén bolond, az idősebb démonok egyike, aki mosolyog rá és megveti őt és nem-teljesen-engedelmeskedik neki, csak mert a király keményen gürcölt évezredekig, hogy alacsony sorból fölemelkedjék oda, ahol ma tart. Kitelik az agg ördögtől, hogy szándékosan ilyet tegyen, csak, hogy ellenkezzen vele.
Hát, ezt később el kell intézze. Küldenie kell neki egy memorandumot vagy valamit. Most túl késő, hogy bármit is lépjen. Kénytelen lesz személyesen kézbe venni a dolgot. Szörcsök Erik túl jó lehetőség ahhoz, hogy elszalassza. Szörcsök Erik megszerzése tényleg bosszantani fogja az isteneket.
5
A démonok és Pokluk ugyancsak különböznek a Tömlöc Létsíkoktól, azoktól a végtelen párhuzamos kopároktól a téridőn kívül. A nyomorult, tébolyult Izék a Tömlöc Létsíkokból nem értik a világot, csupán fényre és alakra vágyódnak és megpróbálnak megmelegedni a valóság tüzénél, körülbelül azzal az eredménnyel gyülekezve köré — feltéve, hogy valaha sikerül áttörniük —, mintha egy óceán próbálna fölmelegedni egy gyertya körül. Míg ellenben a démonok többé-kevésbé ugyanahhoz a téridő hogyhíjjákhoz tartoznak, mint az emberek, és mélységesen, kitartóan érdeklődnek az emberiség napi ügyei iránt. Érdekességképpen megjegyezzük, hogy a Korong istenei sosem vesződtek sokat az ítélkezéssel a holtak lelkéről, ezért az emberek csak akkor jutnak pokolra, ha szívük mélyén azt hiszik, hogy a pokolrajutás az, amit érdemelnek. Amit nem tennének, ha tudnának erről. Ez megmagyarázza, miért fontos kapásból lelőni a misszionáriusokat.