Széltoló rámeredt a fiúra. Aztán lepillantott a világ királyságainak széles panorámájára. Vajon az ő korában én is ilyen voltam? töprengett. Vajon hogy maradtam életben?
— Ez itt a világ — magyarázta türelmesen. — Naná, hogy piszok jól működni fog. Úgy értem, csak nézz rá! Hurrikánok, kontinentális sodródás, csapadék-körforgás… az egész ott van. Minden szépen ketyeg, mint egy rohadt óra. Egész életedben kitart, egy ilyen világ. Ha gondosan bánsz vele.
Erik kritikus vizsgálatban részesítette a világot. Olyasvalaki arckifejezését viselte, aki tudja, hogy az életben a legjobb ajándékokhoz valahogy mindig kell az okkult megfelelője két U2 elemnek és boltok nem nyitnak ki az ünnepek alatt.
— Kell legyen hűbér — szögezte le kereken.
— Hogy mi?
— A világ királyai — világította meg Erik. — Hódolattal kell adózzanak nekem.
— Te aztán tényleg kispekuláltad ezt, mi? — gúnyolódott Széltoló. — Csak hűbér? A holdat nem szeretnéd, ha már úgyis itt fönt vagyunk? A hét ajánlata, ingyen csatlósbolygó minden uralom alá vetett világhoz?
— Vannak hasznos ásványok?
— Mi?
Erik a hosszan tűrő türelem sóhaját hallatta.
— Ásványok — ismételte el. — Sódómok. Tudod.
Széltoló elvörösödött. — Nem hinném, hogy egy korodbeli fiatalembernek szabadna…
— Úgy értem, ércek meg izék. Semmire se használhatom, ha csak egy rakás szikla.
Széltoló lenézett. A Korongvilág apró holdacskája épp fölkelt a távoli Korongszegély fölé és sápadt fényben fürösztötte a szárazföldek és tengerek mozaikmintázatát.
— Ó, nem is tudom. Egész jól néz ki — bökte ki önkéntelenül. — Figyelj, most éjszaka van. Talán lehetne, hogy mindenki reggel adózzon neked hódolattal?
— Most akarok hűbért!
— Sejtettem, hogy azt akarod.
Széltoló gondos vizsgálatnak vetette alá ujjait. Nem mintha valaha is különösebben jól tudott volna csettinteni velük.
De azért újra megpróbálta.
Amikor megint kinyitotta a szemét, bokáig állt a sárban.
Széltoló adottságai közül kiemelkedett az elfutás képessége, melyet az eltelt évek során a hamisítatlan elvont tudomány szintjére magasztosított; nem számít, hogy honnan vagy hová menekül, mindaddig, amíg menekül. Kizárólag maga a menekülés fontos. Futok, tehát vagyok; helyesebben, futok, tehát egy kis szerencsével leszek is.
Ám tehetsége volt a nyelvekhez is és járatos volt az alkalmazott földrajzban. Tizennégy nyelven tudta sikoltani „Segítség!” és további tizenkettőn tudott kegyelemért rimánkodni. Átutazott a Korong számos országán, némelyiken ugyancsak sietősen, és a hosszú, nagyszerű, unalmas órák alatt, amikor még a Könyvtárban dolgozott, azzal múlatta az időt, hogy mindent elolvasott azokról a messzi, egzotikus helyekről, ahol még sosem járt. Eszébe jutott, hogy akkoriban megkönnyebbülten sóhajtott arra gondolva, hogy soha nem is fogja látni őket.
És tessék, most itt van.
Dzsungel vette körül. Nem érdekes, szép, nyílt dzsungel volt, mint amilyenben párducbőrbe öltözött hősök lengedeznek a liánokon, hanem komoly, valódi dzsungel, olyan dzsungel, ami úgy tornyosult fölé, mint a zöldség tömör táblája, tüskékkel és tövisekkel, olyan dzsungel, amiben a növényvilág minden képviselője alaposan fölgyűrte a kérgét és nekilátott a kimerítő vállalkozásnak, hogy túlnője összes konkurensét. A talaj szinte egyáltalán nem is volt talaj, hanem elpusztult növények útban a komposzttá válás felé; víz csöpögött levélről levélre, rovarok vinnyogtak a nyirkos, spórával telített levegőben, és szörnyű, lélegzet-visszafojtott, a fotoszintézis teljes sebességgel száguldó motorjai keltette csönd honolt. Bármelyik jódlizó hős, aki megpróbál mindezen átlengedezni, ennyi erővel akár a babszeletelővel is szerencsét próbálhat.
— Hogy csinálod ezt? — tudakolta Erik.
— Valószínűleg kézügyesség — válaszolta Széltoló.
Erik futó és megvető pillantásnak vetette alá a Természet csodáit.
— Ez nem úgy néz ki, mint valami királyság — panaszolta. — Azt mondtad, egy királyságba megyünk. Szerinted ez királyság?
— Ez valószínűleg Klaccs esőerdeje — találgatott Széltoló. — Az zsúfolásig van elveszett királyságokkal.
— Úgy érted, amazonhercegnők titokzatos, ősi törzsei, akik minden férfi rabot különös és kimerítő termelékenységi rítusoknak vetnek alá? — firtatta Erik, akinek szemüvege kezdett bepárásodni.
— Haha — mondta Széltoló érzéketlenül. — Micsoda képzelőereje van a gyermeknek.
— Hogyhíjják, hogyhíjják, hogyhíjják! — visította a papagáj.
— Olvastam róluk — közölte Erik és a növényzetet kémlelte. — Persze, azokat a királyságokat is én birtoklom. — Valami titkos magánlátomásra meredt. — Hű! — mondta mohó vággyal.
— Én a helyedben a hűbérre koncentrálnék — hűtötte Széltoló, miközben elindult azon, ami, meglehet, ösvény volt.
A ragyogó színű virágok egy közeli fán megfordultak és figyelték, ahogy elmegy.
Közép-Klaccs dzsungeleiben igenis léteznek királyságai a titokzatos amazonhercegnőknek, akik foglyul ejtik a hímnemű fölfedezőket, hogy kimondottan férfiúi feladatokat láttassanak el velük. Ezek valóban kemények és kimerítőek, és a szerencsétlen áldozatok nem húzzák sokáig[8]. Valamint akadnak rejtett fennsíkok is, ahol hajdankorok hüllőszörnyei hancúroznak és játszadoznak, továbbá elefánttemetők, elveszett gyémántbányák és furcsa, hieroglifákkal kifestett romok, amelyeknek már puszta látványa képes megfagyasztani a legbátrabb szívet. A térség bármely hitelt érdemlő térképén alig marad hely a fáknak.
Az a néhány fölfedező, aki visszatért onnan, számos praktikus tippet adott azoknak, akik majdan nyomukba lépnek, mint példáuclass="underline" 1) ha lehet, kerülj el minden lelógó kúszónövényt, aminek mélyen ülő apró szeme és egyik végén villás nyelve van; 2) ne vegyél föl egyetlen narancssárga-fekete csíkos kúszónövényt sem, ami látszólag keresztben fekszik az ösvényen és rángatózik, mert gyakran van a másik végén tigris; és 3) ne menj oda.
Ha démon vagyok, gondolta ködösen Széltoló, miért csíp meg minden és próbál elgáncsolni? Úgy értem, kétségtelenül csakis a szívembe döfött fatőr árthat nekem, nem? Vagy a fokhagymára gondolok?
Végül a dzsungel kitárult egy nagyon széles, megtisztított területre, amely egész a tűzhányók távoli, kék láncáig nyúlt el. A talaj alattuk meredeken lejtett a tavak és mocsaras földek tiritarka összevisszaságába, amit itt-ott hatalmas, lépcsős piramisok felkiáltójelként szakítottak meg, mindegyiket a hajnali levegőben kígyózó, vékony füstcsóva koronázta. Az őserdei ösvény keskeny, ám kövezett útba torkollt.
— Hol vagyunk, démon? — érdeklődött Erik.
— Az egyik tezumán királyságnak tűnik — felelte Széltoló. — Azt hiszem, a Nagy Muzumán uralkodik fölöttük.
— És ő ugye amazonhercegnő?
— Bármily furcsa is, nem. Meg fogsz lepődni, Erik, de nagyon sok királyságban nem amazonhercegnők uralkodnak.
— Különben is elég primitívnek látszik. Egy kissé kőkorszaki.
— A tezumán papok bonyolult naptárt fejlesztettek ki, és mindent tudnak a Korongkurvatúráról — idézte Széltoló.
— Á! — ujjongott Erik. — Remek!
— Nem — tanúsított türelmet Széltoló —, az görbületet jelent.
8
Ez azért van, mert a konnektorok bedrótozása, polcok betiplizése, az utánajárás a fura hangoknak a padláson és a folytonos fűnyírás végül a legerőteljesebb szervezetet is legyöngíti.