— Igen.
— Úgy vonult el, mint akinek fáslira lesz szüksége, ha továbbra is fenn akarja hordani az orrát.
— Igen.
— A gyermek jól van?
Mindnyájan Pewseyre néztek, aki egy zacskó cukorka társaságában, igen ragacsos szájjal a sarokban üldögélt valami gyanús tócsa felett.
— Sose volt jobban — válaszolta Ogg Ángyi. — Egy kis leégést leszámítva semmi baja. A legkisebb apróságtól is üvölt mindig, mint a fába szorult féreg, a kis drága! — mondta büszkén, mintha ez valami ritka adomány lenne.
— Gytha? — szólt ki Ángyi a törülköző alól.
— Igen?
— Tudod, hogy általában távol tartom magam az erős italoktól, de hallottam már róla, hogy a brandyt időnként felhasználják a gyógyászatban.
— Máris hozom.
Néne megemelte a törülközőt, és fél szemmel Magratra nézett.
— Jó napot, kedves leendő fenség! — köszöntötte. — Kegyeskedett lefáradni közénk, eh?
— Úgy — válaszolta hidegen Magrat. — Válthatnánk egy szót, Án… Ogg asszony? Odakint?
— Máris megyek, királyném! — felelte Ángyi.
Kint a sikátorban Magrat sarkon fordult, és kinyitotta a száját.
— Te…
Ángyi felemelte a kezét.
— Tudom, mit akarsz mondani! — vágott közbe. — De a kis csibész egyáltalán nem forgott veszélyben.
— De te…
— Én? — kérdezte Ángyi. — Én nem csináltam semmit. Ők nem tudhatták, hogy be fog szaladni a körbe, nem? Mindketten úgy reagálták, ahogy egyébként is tették volna, nem? Nem volt benne semmi csalás.
— Hát, bizonyos szempontból nem, de…
— Senki sem csalt — szögezte le Ángyi.
Magrat elhallgatott. Ángyi megveregette a vállát.
— Szóval nem mondod el senkinek, hogy láttad, mikor megráztam felé a zacskó cukorkát, ugye? — kérdezte.
— Nem, Ángyi.
— Nagyon ügyes leendő királyné vagy.
— Ángyi?
— Igen, kedvesem?
Magrat mély lélegzetet vett. — Honnan tudta Verenc, hogy mikor jövünk haza?
Úgy tűnt, Ángyi csak pár pillanattal gondolkozott tovább a szükségesnél.
— Meg nem mondanám — felelte végül. — A királyok kis varázserővel is bírnak, tudod. Képesek elmulasztani a korpát, meg ilyesmi. Valószínűleg csak felébredt egy szép napon, és az uralkodói ösztöne megsúgta neki.
Sajnos Ogg Ángyi mindig úgy nézett ki, mint aki füllent. Pragmatikus alapokon nyugodott az igazsággal való kapcsolata; tartotta magát hozzá, amennyiben ez az érdekeit szolgálta, és amennyiben túl elfoglalt volt ahhoz, hogy valami érdekesebbet találjon ki.
— Sok dolgod van ott fent, mi? — kérdezte.
— Nagyon jól megvagyunk, köszönjük — válaszolt Magrat, reményei szerint uralkodói hauteurrel.
— Kik?
— Mi kik?
— Kik vannak meg jól?
— Hát én!
— Akkor azt mondjad — válaszolta Ángyi pókerarccal. — Foglald el magad, az a lényeg.
— Tudta, hogy hazajövünk — szögezte le Magrat. — Még a meghívókat is kiküldte. Egyébként… küldött egyet neked is.
— Tudom, megkaptuk ma reggel — mondta Ángyi. — Nagyon szép csicsás kerete van, meg minden. Ki az a Kájéé?
Magrat értett Ángyi nyelvén.
— KJÉ — válaszolta. — Azt jelenti, hogy szólj, ha jössz.
— Ó, mindenképpen ott leszünk, eszedbe ne jusson, hogy nem megyünk el! — nyugtatta meg Ángyi. — Jászónnak küldtek már meghívót? Jászónunk elküldte már az ő meghívóját? Gondoltam. Nem az a tollforgató típus a mi Jászónunk.
— Mire akar meghívni? — rökönyödött meg Magrat. Kezdett elege lenni a királyi többesekből.
— Nem szólt még nektek Verenc? — kérdezte Ángyi. — Egy különleges előadásra, amit direkt nektek írtak.
— Ó, igen — válaszolta Magrat. — Az Előadás.
— Pontosan — mondta Ángyi. — Nyárközép éjjelén lesz.
— Nagyon különlegesnek kell lennie az előadásnak most nyárközép éjjelén — mondta Jászón Ogg.
A kovácsműhely ajtaja be volt reteszelve. Bent gyülekezett a Lancre Férfi Móres-tánccsoport nyolc tagja, a Tizenöt Hegyvidék Nyílt Móres-táncbajnokságának hatszoros győztesei[9], akik ezúttal új műfajjal próbálkoztak.
— Rossz előérzetem van — panaszkodott Kocsis Bestialitás, Lancre egyetlen pékje. — Szoknyában fellépni! Remélem, a feleségem nem lát meg…
— Itt azt mondják — magyarázta Jászón, miközben drabális mutatóujjával követte a sort a könyvben —, hogy ez a Tündekirálynő — aki te vagy, Bestialitás — szerelmének le-nyű-gö-ző története…
— …köszönöm szépen…
— ami egy halandó iránt lobbant fel benne. Ugyanakkor humoros inter… interlú… interlúdiomok egész ar… arzenálját vonultatja fel a vidám mesteremberek főszereplésével.
— Mi az az arzenál? — kérdezte Takács, a zsúpkészítő.
— Nem t'om. Asszem, egyfajta méreg — vakarta meg Jászón a fejét. — Igen. Arzenálmérgezés. Az ilyen darabok tele vannak vele. Városi hóbort.
— És mi bennük a humoros?
— Biztos nagyon vicces arcot vágnak tőle az emberek.
— Miért nem járhatunk el egyszerűen egy csűrdöngölőt, ahogy szoktuk? — kérdezte Ács Obidiah, a szabó[10].
— A csűrdöngölő olyan hétköznapi — válaszolta Jászón. — Valami kulturálisat kell csinálnunk. Egészen Ankh-Morporkból is jönnek vendégek.
— Megpróbálkozhatnánk a botos-vödrös tánccal — javasolta Pék, a takács.
— Azzal többet inkább ne! — felelte Jászón. — Az öreg Trum még mindig biceg, pedig annak már három hónapja.
Pék, a takács rábandzsított a saját szövegkönyvére.
— Ki ez a fickó, ez az Exeunt Ornnes? — kérdezte.
— Nem igazán vagyok megelégedve az én részemmel — vetette közbe Ács —, túl jelentéktelen.
— Hát, nem irigylem a feleséged! — vágta rá Takács automatikusan.
— Miért? — kérdezte Jászón[11].
— És mit keres benne egy oroszlán? — érdeklődött Pék, a takács.
— Mer' ez egy színdarab! — válaszolta Jászón. — Senki nem akarná megnézni, ha mondjuk egy… egy szamár lenne benne! Na ja, a népek csak úgy sereglenének, hogy menjünk, nézzük meg, van benne egy szamár is, mi? Ezt a darabot egy igazi drámaírómester írta! Ha, látom is már, ahogy a drámaírók ezentúl telerakják a darabjaikat szamarakkal… És most mindannyian fogjátok be!
— Én nem érzem magam olyannak, mint egy Tündekirálynő — nyafogta Kocsis Bestialitás[12].
— Bele fogsz jönni — vigasztalta Takács.
— Hát, nagyon remélem, hogy nem!
— Próbálnunk is kellene — mondta Jászón.
— Nincsen hol — válaszolta Tetőfedő, a kocsis.
— Én ugyan nem fogom ott csinálni, ahol mindenki lát! — szögezte le Bestialitás. — Még ha az erdőbe megyünk, ott is észrevehet valaki. Én, szoknyában!
— Úgyis ki leszel festve, szóval nem ismernének fel — nyugtatta meg Takács.
— Kifestve?
— Igen, nem beszélve a parókáról — csatlakozott az előtte szólóhoz Szabó, a másik takács.
— De igaza van — tette hozzá Takács. — Ha már bolondot csinálunk magunkból, legalább addig ne lássanak meg, amíg teljesen bele nem jövünk.
9
Három alkalommal rögtön nyertek, egyszer egy tizenegy órás hosszabbítás után, és két alkalommal pontozással, miután a többi döntős megszökött.
11
A vas egyik érdekes tulajdonsága, hogy nagy mennyiségben megakadályozza az embert abban, hogy gyorsan kapcsoljon.
12
Szóval, az úgy volt, hogy… A Kocsis szülőket csendes, tiszteletre méltó népekként ismerték, akik kicsit belezavarodtak a gyermekeik névadásába. Először született négy lányuk, akiket Reménynek, Tisztaságnak, Megfontoltságnak és Jótékonyságnak kereszteltek, mert a lányokat a hagyomány szerint női erények után illett elnevezni. Majd megszületett az első fiuk, akit, félreértve ennek a névadási dolognak a logikáját, Düh névre keresztelték; őt követték Féltékenység, Bestialitás és Kapzsiság. Az élet furcsa iróniájának folytán Remény depressziós alkat volt, Tisztaság Ankh-Morporkban élte a kétes erkölcsű nők boldog életét, Megfontoltság tizenhárom gyermeket szült, Jótékonyság pedig egy dollár visszajárót várt, ha hetvenöt centet fizetett — ezzel szemben a fiúk szeretetre méltó, jó természetű férfiakká váltak. Bestialitás például nagyon szerette az állatokat.