A kalapja eltűnt egy oktarin színű robbanásban. A törpe arckifejezése változatlan maradt.
— Esetleg lenne lehetőség arra, hogy újrafogalmazzam az igényeimet?
Maphlaves végignézett az elegánsan öltözött idegenen. Nem fáradt el benne a szeme.
— Nem úgy néz ki, mint egy törpe — véleményezte végül. — Persze a magasságától eltekintve.
— A magasságomtól eltekintve nem nézek ki törpének?
— Úgy értem, acélsisak és vasalt bakancs terén valami hibádzik — magyarázta Maphlaves.
A törpe meghajolt, majd kihúzott egy darab keménypapírt az egyik foltos, ám gazdagon csipkézett kézelője mögül.
— A névjegykártyám — mondta.
A kártyán a következő állt:
Giamo Casanunda
A VILÁG MÁSODIK LEGJOBB SZERETŐJE
Mindig Résen
ELSŐRENDŰ VÍVÓ — SZERENCSELOVAG
SZÉGYENTELEN HAZUDOZÓ — LÉTRAJAVÍTÁS HELYBEN
Abrand átkukucskált Maphlaves válla felett.
— Tényleg szégyentelen hazudozó?
— Nem.
— Hát akkor miért útonállással foglalkozik?
— Az a helyzet, hogy haramiák kifosztottak.
— De itt az áll — mutatott a a kártyára az Arkrektor —, hogy maga elsőrendű vívó.
— Túlerőben voltak.
— Mégis, hányan?
— Három millióan.
— Pattanjon be! — invitálta Maphlaves.
Casanunda behajította a létráját a kocsiba, és utána kandikált.
— Az ott nem egy emberszabású majom?
— De.
A Könyvtáros kinyitotta fél szemét.
— És a szag?
— Nem finnyás, nem fogja zavarni.
— Nem kellene bocsánatot kérnie a kocsistól? — kérdezte Abrand.
— Nem, de rúghatok belé még nagyobbat is, ha akarja.
— És az ott a Kincstárnok — mutatott Maphlaves a kettes számú kiállítási tárgyra, aki éppen a szárítottvarangy-tablettával kis híján végzetes módon túladagoltak mély álmát aludta. — Hé, Kincstárnok! Kiiincstááááárnok? Nem. Teljesen kiütötte magát. Csak lökje az ülés alá. Ismeri a Csonka Miszter Tökfej kártyajáték szabályait?
— Nem játszom túl jól.
— Nagyszerű!
Fél órával később az Arkrektor nyolcezer dollárral tartozott a törpének.
— De hát ráírtam a névjegykártyámra — mutatott rá Casanunda. — Szégyentelen hazudozó. Ott van rajta.
— Igen, de én azt hittem, hazudik!
Maphlaves sóhajtott egyet, majd Abrand legnagyobb ámulatára elővett egy zsák fémpénzt ruhájának valamely belső rejtekéből. Nagy érmék voltak, továbbá gyanúsan valódinak és aranynak tűntek.
Casanunda lehet, hogy szakmájára nézve érzéki szerencselovag volt, de genetikailag törpe, és vannak dolgok, amiket a törpék egyszerűen csak tudnak.
— Hmm — mondta. — Az ön névjegykártyáján nem szerepel a „szégyentelen hazudozó” kifejezés véletlenül?
— Nem! — tiltakozott Maphlaves hevesen.
— Az a helyzet, hogy felismerem a játék pénzt, ha látom.
— Tudja — jegyezte meg Abrand, ahogy a kocsi végigzötyögött egy kanyon mentén —, erről eszembe jut az a híres logikai feladvány.
— Milyen logikai feladvány? — kérdezte az Arkrektor.
— Hát — magyarázta Abrand hálásan a figyelemért —, amiben volt az a pasas, ugye, akinek két ajtó közül kellett választania, és az egyik ajtónálló mindig igazat mondott, a másik pedig mindig hazudott, és az volt a helyzet, hogy az egyik ajtó mögött a biztos halál várta, a másik ajtó mögött pedig a szabadság, és fogalma nem volt róla, hogy melyik őr melyik, és csak egy kérdést tehetett fel, szóvaclass="underline" mit kérdezett vajon?
A kocsi keresztülbucskázott egy kátyún. A Könyvtáros a másik oldalára fordult álmában.
— Ez nagyon olyasmi, mint amit a quirmi Őrült Hargon lord szokott csinálni — szólalt meg Maphlaves egy kis idő múlva.
— Pontosan — értett egyet Casanunda. — Nagy tréfamester volt az öreg ezen a téren. Hány diákot lehet bepasszírozni egy vasszűzbe, meg ilyenek.
— Szóval ez nála történt? — kérdezte Maphlaves.
— Hogy tessék? Fogalmam sincs — felelte Abrand.
— Miért nincs? Úgy tűnik, maga mindent tud erről az ügyről.
— Azt hiszem, ez sehol nem történt meg. Ez egy feladvány.
— Várjanak! — mondta Casanunda. — Azt hiszem, rájöttem. Egy kérdést lehet csak feltenni, ugye?
— Igen — válaszolta Abrand megkönnyebbülten.
— És bármelyik őrt megkérdezheti?
— Igen.
— Ó, akkor jó. Hát, ha ez a helyzet, akkor oda kell menni a kisebbik őrhöz, és azt mondani neki, felelj, melyik ajtó vezet a szabadságba, de jól gondold meg, mit mondasz, ha nem vagy kíváncsi arra, hogy néznek ki a veséid, egyébként pedig csak utánad lépek át rajta, úgyhogy ha nagyon okosnak hiszed magad, jusson eszedbe, hogy ki megy be az ajtón elsőként!
— Nem, nem, nem!
— Logikus megoldásnak tűnik — szólt Maphlaves. — Éles elmére vall.
— De nincs az embernek fegyvere!
— Hát nekem van. Kicsavartam az őr kezéből, miközben megpróbálta értelmezni a kérdést — szögezte le Casanunda.
— Ravasz — helyeselt az Arkrektor. — Látja, Stib úr, ezt nevezem én logikus gondolkodásnak. Sokat tanulhatna ettől az embertől…
— …törpétől…
— …bocsánat, törpétől. Ő nem locsog állandóan parazita univerzumokról.
— Parallel! — csattant fel Abrand, akiben kezdett feltámadni a gyanú, hogy Maphlaves szándékosan mondja rosszul.
— Akkor melyikek azok a paraziták?
— Olyan nincs! Úgy értem, olyan nincs[13], Arkrektor. Én a párhuzamos univerzumokról beszéltem. Olyan univerzumokról, amelyekben a dolgok másképp… — habozott egy kicsit. — Emlékszik még arra a lányra?
— Milyen lányra?
— Akit el akart venni feleségül.
— Honnan tudja?
— Ebéd után beszélt róla.
— Tényleg? Mekkora ostobaság volt ez részemről. Na, mi van vele?
— Hát… bizonyos értelemben el is vette feleségül — válaszolta Abrand.
Maphlaves megrázta a fejét. — Nem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem tettem ilyet. Arra azért emlékeznék.
— Ó, hát nem is ebben az univerzumban… — A Könyvtáros kinyitotta az egyik szemét.
— Azt akarja mondani, hogy átugrottam egy másik univerzumba, hogy elvegyem feleségül? — értetlenkedett Maphlaves.
— Nem! Úgy értem, abban az univerzumban házasodott meg, és nem ebben — válaszolta Abrand.
— Tényleg? Hogyan? Nagy szertartással, meg minden?
— Igen.
— Hmm — simogatta meg Maphlaves a szakállát. — Biztos ebben?
— Teljesen, Arkrektor.
— Szavamra! Fogalmam sem volt erről.
Abrand úgy érezte, kezdik megtalálni a hangot.
— Szóval…
— Igen?
— Miért nem emlékszem rá?
Abrand már várta a kérdést.
— Mert az ön személye abban a másik univerzumban nem ugyanaz, mint az ön személye itt — magyarázta. — Egy másik Maphlaves házasodott meg ott. Valószínűleg le is telepedett valahol. Mostanra már biztosan dédnagyapa.
— Soha nem ír nekem, az biztos — jegyezte meg morózusan az Arkrektor. — És az a gazember még az esküvőjére sem hívott meg.