— Ki?
— Hát ő.
— De ő ön!
— Tényleg? Hahh! Az ember azt hinné, csak eszembe jutok időnként, nem? Micsoda fattyú!
Nem arról van szó, hogy Maphlaves ostoba lett volna. A valóban ostoba varázslók nem számíthattak hosszabb életre, mint egy üvegből készült kalapács. Nagyon erőteljes intellektusa volt, de oly módon az, ahogy egy gőzmozdony erőteljes, ami síneken halad, és ezért lehetetlen kitéríteni az útjából.
Valóban létezik olyasmi, hogy párhuzamos univerzumok, bár a párhuzamos nem éppen a megfelelő kifejezés — az univerzumok úgy kacskaringóznak és pörögnek egymás körül, mint egy őrült szövőszékben a szálak, vagy mint egy hadosztálynyi középfülgyulladásban szenvedő Yossarian.
És el is ágaznak. De, és ez fontos, nem mindig. Az univerzumot nem igazán érdekli, ha az ember rálép egy pillangóra. Rengeteg pillangó van még azon az egyen kívül. Lehet, hogy egy verébfi sem eshetik le az istenek akarata nélkül, de a kisujjukat sem mozdítják, hogy elkapják.
Lőjük le a zsarnokot, és ezzel vegyük elejét a háborúnak? De hát a zsarnok csak a csúcsa annak az elgennyesedett, lüktető társadalmi fekélynek, ami zsarnokokat termel ki magából; lőjünk le egyet, rögtön másik terem a helyében. Lőjük le őt is? Miért nem lövünk le mindenkit, és rohanjuk le Lengyelországot? Ötven, harminc, tíz év múlva a világ visszalendül az eredeti kerékvágásába. A történelemnek hatalmas a tehetetlenségi ereje.
Szinte mindig…
A kőkörök idején, amikor a falak az itt és az ott között elvékonyodnak, amikor mindenféle furcsa szivárgásoknak lehetünk tanúi…
…Ó, akkor kell döntéseket hozni, akkor lehet az univerzumot belökni az Idő jól ismert Nadrágjának a másik szárába.
De léteznek stagnáló univerzumok is, amelyeknek sem jövőjük, sem múltjuk. Ezeknek más univerzumoktól kell jövőt és múltat rabolniuk; egyetlen esélyük, ha sikerül úgy rátapadniuk egy dinamikus univerzumra, amelyik éppen áthalad ezen a törékeny szakaszon, ahogy a bojtorjánhalak tapadnak a cápára. Ezeket nevezik parazita univerzumoknak, és amikor úgy nyílnak a gabonakörök, mint a pipacsok, akkor jön el ezeknek az ideje…
Lancre kastélya a szükségesnél jóval nagyobbra épült. Nem mintha bármi remény is lett volna arra, hogy a királyság idővel megnő és felvirágzik; három oldalról lakhatatlan hegyek vették körül, és egy többé-kevésbé függőleges szakadék tátongott ott, ahol a negyedik oldala lett volna, ha nem a szakadék. Mindenki úgy tudta, hogy a hegyek nem tartoznak semmilyen országhoz. Azok egyszerűen csak a hegyek. A kastély meg mindenfelé terjeszkedett. Senki nem tudta, milyen messze vezetnek a pincéi.
Ez idő tájt mindenki a kapu környéki tornyocskákban és termekben lakott.
— Úgy értem, nézd csak meg ezeket a lőréseket! — mondta Magrat.
— Miket, mélt'sága?
— Azokat a kivágott részeket a falak tetején. Egy hadsereget is vissza lehetne verni innen.
— De hát ez a lényege egy kastélynak, nem, mélt'sága?
Magrat felsóhajtott.
— Abba lehetne hagyni ezt a mélt'ságázást? Nagyon rosszul hangzik.
— Mélt'sága?
— Úgy értem, ki jönne fel ide harcolni? Még a trollok sem tudnak átkelni a hegyeken, és bárkit, aki az úton közeledik, el lehetne intézni egyetlen kővel. Egyébként is, nem kéne mást tenni, mint felgyújtani a Lancre hídját.
— Nem t'om, mélt'sága. A királyoknak várkastély dukál, asszem.
— Te soha nem tűnődsz el semmin, te ostoba leány?
— Mire lenne az jó, mélt'sága?
Nahát, ostoba leánynak neveztem, gondolta Magrat. Kezdek belejönni a királynéskodásba.
— Hát jó — válaszolta. — Hol tartunk?
— Egyelőre kétezer rőfre lenne szükségünk abból a kék kartonból a kis fehér virágokkal — felelte Millie.
— És még az ablakok felét sem mértük le — sóhajtotta Magrat, miközben feltekerte a mérőszalagot.
Végignézett a Hosszú Képtáron. Ez a helyiség konkrétan arról volt nevezetes, ami mindenkinek rögtön feltűnt, amint meglátta: tudniillik nagyon hosszan nyújtózott. Hordozott magában bizonyos hasonlóságot a Nagyteremmel és a Mélységes Várbörtönnel — a neve egyben saját tökéletes leírását is szolgáltatta. És Ogg Ángyival szólva feneette nyűg lett volna felszőnyegezni.
— Minek? Minek kastély Lancre-be? — kérdezte Magrat, leginkább magától, mert Millie-vel beszélgetni olyan volt, mintha magában beszélne az ember. — Soha nem harcoltunk senkivel. Kivéve a kocsma előtt szombat esténként.
— Meg nem tudnám mondani, de tényleg, mélt'sága — válaszolta Millie.
Magrat sóhajtott.
— Hol van ma a király?
— Ma nyitja meg a Parlamentet, mélt'sága.
— Ha! A Parlamentet!
Ez is egyike volt Verenc ötleteinek. Megkísérelte bevezetni az ephebei demokráciát Lancre-be, és szavazati jogot adott mindenkinek. Legalábbis mindenkinek, aki „jó hírben áll, férfiember, betölté az negyven esztendőket, s oly portát birtokol[14], melynek jövedelme legkevesb három és fél kecske egy évben”. Mert annak ugye nem lenne értelme, hogy ostoba módon mindenki bírjon szavazati joggal — azok is, például, akik szegények vagy bűnözők vagy elmebetegek vagy nők, mert ők úgysem tudnának felelős módon élni vele. Ez nagyjából működött is, bár a Parlament képviselői csak akkor gyűltek össze, ha olyan kedvük támadt, és soha semmit nem írtak le, mert sose lehet tudni, és egyébként sem szállt vitába soha senki azzal, amit Verenc mondott, mert ő volt a király. Mi értelme az egész királyosdinak, gondolták, ha közben saját magadnak kell kormányoznod? Végezze csak el a munkáját a király, még ha nincs is teljesen rendben a helyesírása. Tőle se kéri azt senki, hogy javítsa meg a tetőt, vagy fejje meg a tehenet, hát nem?
— Unatkozom, Millie. Unatkozom, unatkozom, unatkozom! Megyek, sétálok egyet a kertben.
— Szaladjak el Somáért és a trombitájáért?
— Ha életben akarsz maradni, akkor inkább ne.
Nem ásták fel az egész kertet a mezőgazdasági kísérletek végett. Ott voltak például a füvészkert ágyásai. Magrat szakértő tekintete számára meglehetősen szegényesnek tűntek ugyan, mert csak fűszernövények nőttek bennük. De azok közül is csak menta és zsálya, mert Szkorbin asszony repertoárja nem kívánt meg egyebet. Nyoma sem volt verbénának, cickafarknak, vagy akár egy árva seprőrutának az ágyásokban. És ott volt a híres labirintus is, vagy legalábbis a leendő híres labirintus. Verenc ültette, mert úgy hallotta, a tekintélyes kastélyok kell rendelkezzenek ilyesmivel, és mindenki egyetértett abban, hogy amint a sövény egy kicsit nagyobbra nő annál a tizenöt hüvelykes magasságnál, amekkorára pillanatnyilag nyújtózott, biztosan valóban nagyon híres labirintus lesz belőle. Amiben még akár el is tévedhetnek az emberek anélkül, hogy ehhez be kéne csukniuk a szemüket, vagy le kellene feküdniük a földre.
Magrat vigasztalanul sodródott a kavicsos ösvényen, amiben hatalmas, széles ruhájával csíkot húzott maga után.
A sövény túlsó oldaláról egyszer csak kiáltás ütötte meg a fülét, de felismerte a hangot. Lancre kastélyának megvoltak a maga hagyományai, amelyeket lassan kezdett elsajátítani.
— Jó reggelt, Hodgesááá! — köszönt.
Arcát zsebkendővel lapogatva a vár solymásza jelent meg a sarkon. A másik kezén ott kapaszkodott kínzóeszközhöz hasonlatos karmaival egyik madara. Gonosz, vörös szemek meredtek Magratra a pengeéles csőr felett.