— Új sólymom van! — közölte vele büszkén Hodgesááá. — Lancre-i varjúsólyom. Még soha senki nem tudta megszelídíteni őket. Most ezzel próbálkozom. Azt már sikerült elérnem, hogy ne kapjon oda azaaaaaa…
Addig csapkodta vadul a sólymot a falhoz, amíg az el nem eresztette az orrát.
Bizonyos értelemben nem Hodgesááá volt az igazi neve. Másrészről, ha úgy határozzuk meg a dolgot, hogy az az ember igazi neve, amit bemutatkozáskor mond, akkor őt kétségkívül Hodgesááának hívták.
Merthogy a kastély sólymai és héjái mind lancre-i madarak voltak, minél fogva szabad szellemek, velük született „kapd be” hozzáállással. Hodgesááának hosszú, türelmes tenyésztéssel és idomítással sikerült elérnie, hogy elengedjék az ember csuklóját, így az utóbbi időben már arra próbálta megtanítani őket, hogy ne támadják meg dühödten azt a személyt, akinek korábban a kezébe kapaszkodnak. Vagyis magát Hodgesááát. Aki munkája ellenére szerfelett optimista és jó természetű ember volt, s akit annak a napnak a reménye éltetett, amikor az ő madarai lesznek a legkiválóbb vadászsólymok a világon. A sólymokat annak a napnak a reménye éltette, amikor miszlikbe szaggathatják Hodgesááá másik fülét is.
— Látom, jól boldogul — jegyezte meg Magrat. — Nem gondolja, hogy talán jobb eredményeket is el lehetne érni náluk egy kicsivel több kegyetlenséggel?
— Ó, dehogy, kisasszony! — válaszolta Hodgesááá. — Kedvesnek kell lenni velük. Ki kell építeni egy bizonyos kötődést. Ha nem bíznak az emberben, akkorááááá…
— Akkor hagyom tovább dolgozni ezen, jó? — köszönt el a jövendő királyné, miközben tollak töltötték be a levegőt. Magrat korábban cseppet sem meglepődve, komoran nyugtázta, hogy a sólymászat felettébb kidolgozott megkülönböztetési rendszerrel bír, ami a nemeket és a társadalmi osztályokat illeti. Verenc, mint király, reptethet északi vadászsólymot, bármi is legyen az, a szomszédos grófok használhatják a vándorsólymokat, a papoknak pedig a karvalyok jutottak. A közemberek örüljenek, ha egy botot eldobhatnak[15]. Magrat azon kapta magát, hogy eltöpreng: vajon Ogg Ángyinak mit engedélyezne az etikett? Valószínűleg egy kiscsirkét, madzagon.
Külön a boszorkányok számára kijelölt sólyomról nem tudott, de a királyné számára Lancre sólymászetikettje lehetővé tette, hogy hűsólymot, más néven lebernyeges aggodalmaskodót reptessen. Ez a madár kicsi volt és rövidlátó, továbbá előnyben részesítette a gyaloglást a repüléssel szemben. A vér látványától elájult. És körülbelül húsz hűsólyom kellett egy galamb elpusztításához, feltéve, hogy eleve beteg galambról volt szó. Magrat egyszer egy órát töltött egy ilyen madárral a csuklóján. A sólyom párszor rátüsszögött, majd fejjel lefelé lógva elaludt.
De Hodgesááának legalább akadt tennivalója. A kastélyban nyüzsögtek azok, akiknek akadt tennivalójuk. Mindenki valamilyen hasznos munkát végzett, kivéve Magratot. Neki csak léteznie kellett. Persze, mindenki szívesen beszélgetett vele, feltéve, hogy ő kezdeményezte a beszélgetést. Ám mindig úgy érezte, hogy éppen valami fontosat szakít félbe. A királyi utódlás biztosításán kívül — Verenc már elküldetett a témába vágó könyvért —, Magratnak…
— Csak maradj ott, te lány! Hidd el, nem akarsz közelebb jönni… — szólalt meg egy hang. Magrat hátrahőkölt.
— Lány? A helyzet az, hogy mi igen közel állunk ahhoz, hogy beházasodjunk a királyi családba!
— Az lehet, de a méhek ezt nem tudják — felelte a hang.
Magrat megállt.
Átlépett azon a határvonalon, ami az uralkodói nézőpontból vett kertet elválasztotta a közemberek nézőpontjából vett kerttől; a sövények, a formára nyírt bokrok és a füvészkertek világából a régi pajták, virágcserép-halmok komposzt, és — ebben az esetben — a kaptárak világába.
Az egyik kaptáron nem volt rajta a teteje. E mellett állt, egy barna felhő közepén, különleges méhpipáját szívva, Brooks úr.
— Ó! — szólt Magrat. — Szóval maga az, Brooks úr.
Elvben Brooks úr a királyi méhész volt, de gyakorlatban sokkal nehezebben meghatározható társadalmi pozíciót foglalt el. Például míg a személyzet többi tagját egyszerűen csak a vezeték- vagy keresztnevükön szólították, Brooks urat — akárcsak a komornyikot és a szakácsnőt — megillette a tiszteletteljes forma. Ezt pedig annak köszönhette, hogy titokzatos képességekkel rendelkezett. Mindent tudott a mézcsurgatásról és a királynők párzási szokásairól, a rajokról, és arról, hogyan lehet elpusztítani a darázsfészkeket. Ugyanaz a megkülönböztetett tisztelet járt neki, mint ami azoknak — lásd még boszorkányok és kovácsok —, akik magasabb rendű célokat szolgálnak és a mindennapos kötelezettségek és sertepertélés fölé emelkednek. Olyan emberek ők, akik tudnak dolgokat, melyeket mások nem, dolgokat, melyekről másoknak elképzelésük sincsen. Brooks úr általában a kaptárak körül ügyködött, vagy a mezőket járta elkóborolt rajokat keresve, néha pedig visszavonult méz- és darázsméregszagú titkos pajtájába pipázni. Az ember nem bántotta meg Brooks urat, hacsak nem akart egy méhrajjal találkozni az árnyékszéken, miközben a méhész csendben kuncog pajtájában.
Brooks úr óvatosan visszahelyezte a kaptár tetejét, majd elsétált. Néhány méh kiszökött a védőmaszkja nyílásain.
— Jó napot, hölgyem! — köszönt Magratnak.
— Üdv, Brooks úr! Mivel foglalatoskodik?
Brooks úr kinyitotta a titkos pajtája ajtaját, és pakolászni kezdett bent.
— Későn kezdenek rajzani — válaszolta. — Csak ellenőriztem, minden rendben van-e. Kérsz esetleg egy csésze teát, leányom?
Brooks úrral szemben nem lehetett sokáig érvényesíteni a protokolláris előírásokat. A királyi méhész mindenkit úgy kezelt, mint magával egyenrangút; vagy inkább mint olyasvalakit, aki kicsivel alacsonyabb rendű nála. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy nap mint nap ezreken uralkodott. De legalább vele lehetett beszélgetni. Magrat számára Brooks úr mindig boszorkánynak tűnt, már amennyire egy férfi egyáltalán boszorkány lehet.
A pajtát kaptárdarabokkal, a mézkinyerés titokzatos kínzóeszközeivel és régi agyagedényekkel zsúfolták tele, valamint állt benne egy kis tűzhely is, amin ütött-kopott teáskanna gőzölgött egy hatalmas serpenyő mellett.
Brooks úr beleegyezésként értelmezte a hallgatást, és megtöltött két csészét.
— Gyógytea? — rebegte Magrat.
— Itt haljak meg, ha tudom. Barna levelek a dobozból.
Magrat elbizonytalanodva szemlélte a csészét, amit méregerős csersav festett barnára. De belefogott, mert pontosan tudta, hogy királynéi kötelességei egyike, hogy Alattvalóihoz Kegyesen Leereszkedjen. Gyorsan keresett valami megfelelően kegyes kérdést.
— Biztos nagyon érdekes egy méhész munkája — mondta végül.
— Igen. Az.
— Mindig is tudni szerettük volna…
— Mit?
— Tulajdonképpen, hogy kell megfejni őket?
Az unikornis az erdőben portyázott. Vaknak és nem odavalónak érezte magát. A tájjal valami nem volt rendben. Az ég kéklett, nem pedig a sarki fény színeiben játszott. És múlt az idő. Egy olyan lényben, amely idáig nem volt kiszolgáltatva az időnek, ez a zuhanáshoz hasonlatos érzést keltett.
És érezte az úrnőjét is fejében. Ez még az idő múlásánál is rosszabb volt. Egyszóval, tombolt benne a düh.