— Rajta hát! Próbáld meg.
Ágnes összpontosított.
— Ó, én szegény fejem — mondta Néne. — És még mindig rajtam van a kalap. Mutasd meg nekik, Gytha!
Ogg Ángyi sóhajtott, felvett egy letört faágat, és Néne kalapja felé vágott vele. Néne félúton elkapta a botot.
— De, de… azt mondta, varázslattal kell… — kezdte Afázia.
— Semmi ilyesmit nem mondtam — felelte Néne.
— De ezt bárki meg tudta volna csinálni! — tiltakozott Magenta.
— Igen, de nem ez a lényeg — szólt Néne. — A lényeg az, hogy egyikőtök sem tette. — Tőle szokatlan módon elmosolyodott. — Nézzétek, nem akarok gonoszkodni veletek. Fiatalok vagytok. A világ tele van olyan dolgokkal, amivel elfoglalhatnátok magatokat. Ne akarjatok boszorkányok lenni! Ha tudnátok, mit jelent ez a szó, nem akarnátok. Most menjetek haza! Ne kísérletezzetek a paranormálissal, amíg azt sem tudjátok, mi a normális. Menjetek! Szaladjatok!
— De ez csak trükközés! Rubina is ezt mondta! Csak szavak, és trükközés… — tiltakozott Magenta.
Néne felemelte a kezét.
A fák között elhallgattak a madarak.
— Gytha?
Ogg Ángyi védekezően megragadta a kalapja karimáját.
— Eszme, ne csináld, ez a kalap két egész dolláromba került…!
A robbanás végigvisszhangzott az erdőn.
Kalapszegélydarabok pörögtek lefelé kecsesen a levegőből.
Néne a lányokra mutatott, akik megpróbáltak kitérni a rájuk szegeződő ujj elől.
— És most — szólalt meg —, miért nem mentek és látogatjátok meg inkább a barátnőtöket? Vereséget szenvedett. Valószínűleg nem túl vidám. Nem ilyenkor kell hátat fordítani a társatoknak.
Még mindig őt bámulták. Úgy tűnt, az ujja megbabonázta őket.
— Eddig csak kértem, hogy menjetek haza. Még csak a hangom sem emeltem fel. Azt akarjátok, hogy kiabáljak?
Megfordultak, és elszaladtak.
Ogg Ángyi komoran dugta át kezét a viharvert kalapszegély közepén tátongó lyukon.
— Egy örökkévalóságig tartott, amíg kikevertem azt a disznógyógyszert — morogta. — nyolc különböző fű kell bele. Fecskefű, varádics, seprőruta… egész nap csak azokat gyűjtögettem. Mintha a levelek csak úgy a fákon nőnének… — Mállottviksz Néne a távozó lányok után nézett.
Ogg Ángyi elhallgatott. Majd ismét megszólalt.
— Felidézi a régi időket, mi? Emlékszem, tizenöt éves voltam, ott álltam az öreg Illő Néne előtt, aki azt mondta, azon a hangján, tudod, hogy „mi a frász akarsz te lenni?!”, én meg annyira féltem, hogy majdnem…
— Én soha nem álltam senki előtt — szögezte le Mállottviksz Néne távoli hangon. — Addig táboroztam az öreg Kólika Ángyi kertjében, amíg meg nem ígérte, hogy mindent elmond, amit tud. Hahh! Elég volt rá egy hét, és ebbe nem számolom bele a szabad délutánjaimat.
— Úgy érted, téged nem kiválasztottak?
— Engem? Dehogy. Én választottam — felelte Néne. Olyan arckifejezéssel meredt Ogg Ángyira, amit az várhatóan nem felejt el egyhamar, noha valószínűleg mindent meg fog tenni azért, hogy mégis. — Én választottam, Gytha. És azt akarom, hogy ezt tudd. Bármi is történjék. Soha nem bántam meg semmit. Egyáltalán semmit. Érted?
— Ha te mondod, Eszme.
Mi a varázslat?
A varázslóknak van rá egy definíciójuk, amit életkoruk függvényében kétféleképp szoktak megfogalmazni. Az idősebbek gyertyákról, körökről, bolygókról, csillagokról, banánokról, kántálásról, rúnákról beszélnek, meg a napi négyszeri bőséges étkezés fontosságáról. A fiatalabb varázslók, különösen azok a sápadtabb fajtájúak, akik minden idejüket a Nagy Energiájú Mágia épületében[16] töltik, az univerzum morfikus természetének ingadozásairól szoktak hosszú értekezést tartani, arról, hogy még a legstabilabbnak tűnő téridők is alapvetően impermanens természettel rendelkeznek, a realitás valószínűtlenségéről, és így tovább: ezek azt jelentik, hogy túl forró az a krumpli a kezükben, és kényszerűségből mindenféle fizikát ki kell hozzá találniuk…
Éjfélhez közeledett az idő. Rubina felfelé szaladt a domboldalon a Táncosok irányába, vadrózsa és hanga szaggatta a ruháját. A megaláztatás dübörgött a koponyájában. Ostoba, rosszindulatú vén satrafák! És az emberek is milyen ostobák! Ő győzött. A szabályok értelmében ő győzött! De mindenki csak nevetett rajta.
Ez fájt. Annak a sok ostoba arcnak az emléke, és mind vigyorog. És mindenki azoknak a rettenetes öregasszonyoknak a pártjára állt, akiknek fogalmuk sincs arról, mi a boszorkányság, és mivé válhat. De ő majd megmutatja nekik.
A Táncosok sötéten meredeztek előtte a holdfényes felhők keretében.
Ogg Ángyi benézett az ágya alá, hátha bujkál ott egy férfi. Sosem lehet tudni, mikor éri az embert váratlan szerencse.
Korán szándékozott nyugovóra térni. Mozgalmas nap állt mögötte.
Az ágya mellett házi készítésű cukorkákkal teli kis edény állt, és egy vastag falú üveg, amiben a fáskamra mögötti bonyolult lepárlóberendezésben készült átlátszó folyadékot tartotta. Nem lehetett gabonapálinkának nevezni, és a gyümölcspálinka is téves definíció lett volna, de pontosan 90 fokos volt, és komoly vigaszt meríthetett belőle az ember azokban a nehéz pillanatokban, amikor hajnali három körül felébredt, és azt sem tudta, kicsoda. Egy kupica ebből a tiszta folyadékból, és már nem számít, hogy nem tudod, ki vagy, mert amúgy is megváltoztál azóta.
Felrázott négy párnát, berúgta bolyhos papucsát a sarokba, és a takaró fejére húzásával kialakított egy kicsi, meleg, némiképp fülledt illatú barlangocskát. Elszopogatott egy cukorkát; ugyan már csak egy foga maradt, az viszont mindent kibírt az évek hosszú során, úgyhogy Ángyi nem izgatta magát egy kis lefekvés utáni nassolás miatt.
Pár pillanattal később nyomást érzett a lábán, ami az jelezte, hogy Csöves, a macska elfoglalta megszokott helyét az ágy végében. Csöves mindig Ángyi ágyában aludt; az, ahogy reggel gyengéden megpróbálta kikaparni a szemeit, szükségtelenné tette az ébresztőóra beállítását. De Ángyi mindig nyitva hagyott egy ablakot, arra az esetre, ha Csöves netán elengedhetetlen szükségét érezné, hogy kimenjen és kibelezzen valamit, a kis drága.
Hát, hát. Tündék. (Az ember fejében elhangzó szavakat úgysem képesek meghallani. Mármint ha nem állnak túl közel hozzá.) Tényleg azt hitte, hogy sohasem látják őket többé. Mióta is? Több száz éve, talán több ezer. A boszorkányok nem szerettek beszélni róla, mert nagy hibát vétettek a tündékkel kapcsolatban. A végén természetesen már kiismerték azokat a csirkefogókat, de szoros helyzet volt. És akkoriban még egy csomó boszorkány élt. Képesek voltak arra, hogy úton-útfélen megállítsák őket, forróvá tették a lábuk alatt a talajt. Vassal harcoltak ellenük. Semmilyen tündefajzat nem bírja a vasat. Megvakítja őket, vagy valami ilyesmi. De teljesen.
Manapság már nem akad sok boszorkány. Valódi boszorkány semmiképp. És még nagyobb baj, hogy az emberek már nem emlékeznek arra, milyen volt az élet a tündékkel. — Kétségkívül érdekesebb, de csak azért, mert általában sokkal rövidebb. És színesebb is, már amennyiben szereti valaki a vér színét. Odáig fajult a helyzet, hogy az emberek már beszélni sem mertek nyíltan azokról a szörnyetegekről.
16
Itt bizonyították be, hogy a thaum, melyet addig mágia legkisebb, oszthatatlan részecskéjének hittek, igazából