Semmilyen vas nem mehetett át a köveken, semmilyen.
Néne a pázsiton száguldott, amikor rájött, hogy ez mit jelent. De nem számított. Már döntött.
Ahogy az égtájak pörgő táncba kezdtek körülötte, úgy érezte, mintha zuhanna. Majd havat érzett a talpa alatt. Fehér volt. Fehérnek kellett lennie, mert hó volt. De színes minták ugráltak rajta, az ég állandó sarki fényét tükrözve.
Rubina küzdött. A lábbelije a városi nyárhoz sem lett volna elég, nemhogy bokáig érő hóhoz. Ezzel szemben Néne bakancsában még a jancsiszegek nélkül is épségben át lehetett volna kelni akár egy lávafolyamon.
De az izmok, amelyek a bakancsát hajtották, már túl régóta végezték a munkájukat. Rubina megelőzte.
Az éjszakai égből is hó esett. A kövektől nem messze lovasok várakoztak félkörben, a Királynővel az élükön. Minden boszorkány felismerte volna az alakjáról.
Rubina megbotlott és elesett, majd sikerült feltérdelnie.
Néne megállt.
A Királynő lova felnyihogott.
— Térdre királynőd előtt! — parancsolta a tünde. Vörösbe öltözött, hajában rézkoronát viselt.
— Nem. Soha! — válaszolta Mállottviksz Néne.
— Az én birodalmamban vagy, asszony — közölte vele a Királynő. — Itt nem jöhetsz-mehetsz az én engedélyem nélkül. Térdre!
— Én oda megyek, ahova akarok, bárki engedélye nélkül — felelte Mállottviksz Néne. — Sose kértem ilyesmit, és ezután sem fogok.
Rátette a kezét Rubina vállára.
— Hát, ezek a te tündéid — mondta. — Gyönyörűek, mi?
A harcosok két ölnél is magasabbak lehettek. Nem is annyira ruhát, mint inkább egymásba fűzött tárgyakat viseltek szőrméket, bronzlapokat, színes tollfüzéreket. Fedetlen bőrfelületeiket kék és zöld tetoválások borították. Sokan közülük felajzott íjat tartottak a kezükben, nyiluk hegye követte Néne minden mozdulatát.
Zsírral összetapasztott hajuk glóriaként övezte fejüket. És bár az arcuk Rubina számára valóban az általa valaha látott leggyönyörűbbnek tűnt, kezdte úgy érezni, hogy valami nincs rendben velük. Mintha az arckifejezésükben lenne valami nem egészen odaillő.
— Csak azért vagyunk még mindig életben, mert több mulatságuk telik bennünk élve, mint holtan — szólalt meg mögötte Néne.
— Tudod, hogy nem kéne arra a vén banyára hallgatnod — mondta a Királynő. — Mit is adhatna neked?
— Hát, többet, mint havat nyáron — replikázott Néne. — Nézd meg a szemüket! Nézd csak meg!
A Királynő leszállt lováról.
— Add a kezed, gyermekem! — szólt.
Rubina erőtlenül kinyújtotta a kezét. A szemekkel tényleg nem volt rendben valami. Nem a formájuk, vagy a színük. Gonoszul sem csillogtak. De…
…a pillantásuk. Ilyen pillantással találkozna egy mikroba, ha fel tudna nézni, a mikroszkóp túlsó végéről. Azt mondta: te semmi vagy. Azt mondta: selejt vagy, értéktelen. Azt mondta: állat vagy. Azt mondta: háziállat is lehetsz, meg zsákmány is. Azt mondta: de ezt nem te döntöd el.
Megpróbálta elhúzni a kezét.
— Szállj ki az elméjéből, vén banya!
Néne arcán patakzott az izzadság.
— Én nem az ő elméjében vagyok, tünde. A tiédet próbálom kívül tartani.
A Királynő elmosolyodott. Ez volt a leggyönyörűbb mosoly, amit Rubina valaha is látott.
— És erőd is van hozzá. Elképesztő. Soha nem gondoltam, hogy bármire is vinni fogod, Eszmeralda Mállottviksz. De itt nem érsz a tudományoddal semmit. Öljétek meg mindkettőt! De ne egyszerre. Az egyik hadd nézze végig.
Visszapattant a lovára, megfordult, és elügetett.
Két tünde leugrott a földre, és bronztőrt húztak elő az övükből.
— Hát, szóval ennyi volt — foglalta össze Mállottviksz Néne, miközben a harcosok közeledtek. Lehalkította a hangját.
— Ha eljön az ideje, fuss!
— És az mikor lesz?
— Tudni fogod.
Néne térdre esett, ahogy a tündék közelebb értek.
— Ó, te jóságos ég, ó, könyörüljenek rajtam, én csak egy szegény öregasszony vagyok, ráadásul sovány is! — jajgatott. — Ó, hagyják meg hitvány életemet, fiatalurak! Ó, jaj!
Összekucorodva hüppögött. Rubina őszinte elképedéssel nézte — nem utolsó sorban amiatt, mert nem tudta felfogni, hogy hiheti Néne, hogy ennek a műsornak akárki is bedőlhet.
Ám a tündérek elszoktak már az emberektől. Az első odaért Nénéhez, felrántotta a vállánál fogva, mire cserébe kapott egy kétkezes, csontos ökölcsapást arra a testrészére, amelyet Ogg Ángyi szerint Eszme Mállottviksz fel sem ismerne.
Rubina rohant. Néne belekönyökölt a másik harcos mellkasába is, amikor az a lány után eredt volna.
Mögötte felcsendült a tündék vidám nevetése.
Rubina meglepődött Néne „szerencsétlen öregasszony” előadásán. De még inkább meglepődött, amikor a boszorkány beérte. Igaz, Nénének nála jóval több oka volt a menekülésre.
— De ők lóháton ülnek!
Néne bólintott. Közismert tény, hogy a lovak gyorsabbak, mint az emberek, de nem mindenki tudja, hogy ez csak hosszú távon igaz. Rövid távolságok esetében egy elszánt emberi lény minden további nélkül lehagy egy lovat, mert csak feleannyi lábat kell koordinálnia.
Néne odanyúlt, és elkapta Rubina karját.
— Célozd be a Fuvolás és a Dobos közti rést!
— Azok meg melyikek?
— Hát még ezt sem tudod?
Az emberek le tudják hagyni a lovakat, valóban. Mállottviksz Nénét inkább az a gondolat aggasztotta, hogy senki nem tud lehagyni egy nyílvesszőt.
Valami elsüvített a füle mellett.
A kövek messzebb álltak, mint valaha.
Esélye sincs rá. Egyszerűen lehetetlen. Eddig kizárólag úgy próbálkozott meg vele, hogy lefeküdt, vagy legalább volt valami, aminek nekitámaszkodhatott.
Ezúttal megpróbálta…
Négy tünde kergette őket. Arra gondolni sem mert, hogy az ő tudatukba hatoljon be. De a lovak… ó, a lovak…
Ragadozók voltak, olyan elmével, akár a nyílhegy.
A Kölcsönvevés szabályai a következők: nem árthatsz, csak meglovagolod a tudatukat, és semmi esetre sem vonod bele őket a dolgaidba…
Persze ezek nem kimondottan szabályok voltak, mint inkább csak általános irányelvek.
Kőhegyű nyílvessző ütötte át a kalapját.
Ha jobban belegondol az ember, még csak irányelveknek sem igazán lehet őket nevezni.
Ami azt illeti, nem arról van szó, mintha akár…
Ó, a fenébe is!
Belevetette magát az élen haladó ló elméjébe, és átkelt az alig-alig féken tartott őrület rétegein, amelyek még egy közönséges ló tudatának is szokásos alkotóelemei. Egy pillanatig a saját hóban botladozó alakját figyelte a vérbe borult szemeken keresztül. Rövid ideig hat lábbal próbált boldogulni, melyek közül kettő egy másik testhez tartozott.
E mutatvány nehézségi fokához képest az, amikor valaki egyféle dallamot játszik egy hangszeren, és egy teljesen másfélét énekel mellé[17], gyerekjátéknak tűnne.
Tudta, hogy nem fogja pár pillanatnál tovább bírni anélkül, hogy a testeket és az elméket is el ne öntené a teljes zűrzavar. De annyi épp elegendő. Hagyta, hogy úrrá legyen tudatán a fejetlenség, majd átdobta az egészet a ló elméjébe, és hirtelen visszavonult, hogy elkapja a saját testét, még mielőtt összeesne.
A ló szörnyűséges pillanatot élt át.
17
Ogg Ángyi e téren kiemelkedő tehetségről tett tanúbizonyságot, bár ő nem szándékosan csinálta.