Nem tudta, mi ő, és hogy került oda. Ami még lényegesebb, abban sem volt biztos, hány lába van. Választhatott kettő, négy, esetleg hat közül. Kompromisszumos megoldásként a háromra szavazott. Néne hallotta, hogy felnyihog, nagy robajjal összeesik, és a hangok alapján többeket is magával ránt.
— Ha!
Megkockáztatott egy oldalpillantást Rubina felé.
Aki nem volt ott.
A hóban kuporgott valamivel hátrább, és nagy erőfeszítéssel próbált talpra állni. Arca, amit Néne felé fordított, majdnem olyan fehér volt, mint a hó.
Egy nyílvessző állt ki a vállából.
Néne visszaugrott, megragadta a lányt, és felrántotta.
— Gyerünk! Mindjárt ott vagyunk!
— Nem tdk… hdg…
Rubina előreesett. Néne elkapta, még mielőtt a hóra rogyott volna, és nyögve a vállára emelte. Már csak pár lépés, és nem kell mást tennie, mint átesnie…
Karomba görbülő ujjú kéz kapta el a ruháját…
S a három alak elesett, majd tovagurult a nyári harasztban.
A tünde pattant fel elsőként, és győzelemittasan körbenézett. Már a kezében tartotta hosszú rézkését.
Az öregebb embernőre összpontosított, aki a hátán landolt. Néne érezte a tünde bűzét, aki felemelte a kését, miközben a boszorkány elkeseredetten próbált utat találni az elméjébe…
Valami átrepült kettejük között.
Kötél tekeredett a tünde nyaka köré, majd megfeszült, ahogy a végén lévő nehéz tárgy átzúgott a levegőn. A teremtmény elképedt ijedelemmel meredt a vasalóra, ami talán ölnyire húzott el az arca előtt, majd a füle mellett, és egyre gyorsuló sebességgel, ugyanakkor egyre kisebb sugarú röppályán körözött körülötte, amíg csak a tarkójának nem csapódott, amitől a tünde lábai kimentek alóla, ő pedig nagy lendülettel a gyepnek vágódott.
Ogg Ángyi jelent meg Néne szemei előtt.
— A kutyafáját, nem semmi illatfelhő, mi? — mondta. — Egy mérföldről ki lehet szagolni őket.
Néne feltápászkodott.
Semmi nem volt a körben. Se hó, se tündék.
Rubina felé fordult. Ángyi is. A lány eszméletlenül feküdt mellettük.
— Meglőtték — közölte Néne.
— Ó, a francba!
— Még mindig benne van a hegye.
Ángyi megvakarta a fejét.
— A nyílhegyet valószínűleg ki tudom venni, az nem gond — mondta —, de a méreggel nem tudok mit kezdeni… esetleg kössünk érszorítót a károsodott rész köré.
— Ha! Akkor a nyakával kell kezdenünk.
Néne ültében a térdére hajtotta az állát. Sajogtak a vállai.
— Ki kell fújnom magam — sóhajtotta.
Képek villóztak tudatának előterében. Már megint. Tudta, hogy létezik olyasmi, hogy alternatív jövők, végül is a jövőnek ez volt a lényege. De soha nem hallott alternatív múltakról. Ha nagyon összpontosított, emlékezett arra, hogy az imént mentek be a kövek közé. De másra is emlékezett. Például arra, hogy ágyban fekszik a kunyhójában, de pont erről volt szó, hogy nem kunyhó volt az, hanem valami ház, ő viszont ő volt, és ezek a saját emlékei… Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ebben a pillanatban éppen alszik.
Tétován megpróbált Ogg Ángyira összpontosítani. Gythában volt valami megnyugtatóan szilárd és állandó.
Ángyi elővett egy tollkést.
— Mi a csudát művelsz?
— Szeretnék véget vetni a szenvedéseinek, Eszme.
— Nekem nem úgy tűnik, mintha szenvedne.
Ogg Ángyi csillogó szemekkel elgondolkozott.
— Ezen könnyen segíthetünk…
— Ne kezdd el kínozni most csak azért, mert épp fekszik, Gytha!
— Hát abban fene biztos vagyok, hogy nem akarom megvárni vele azt, míg feláll!
— Gytha!
— Kisbabákat raboltak. Nem akarom, hogy megint ilyesmire kerüljön a sor. Csak a gondolat is, hogy valaki elhurcolja a kis Pewseynket…
— Még a tündék sem annyira ostobák. Életemben nem láttam még egy olyan ragacsos gyereket.
Néne gyengéden felhúzta Rubina szemhéját.
— Hát ez kész van — mondta. — Tündeországban jár.
Felemelte a lányt. — Induljunk. Én cipelem őt, te hozd tündekirályfi urat!
— Nagyon bátor dolog volt a válladon kicipelni — ismerte el Ángyi. — Különösen, hogy közben mögüled tündék lövöldöztek rátok.
— Így kisebb volt az esélye, hogy engem találnak el.
Ogg Ángyi megrökönyödött.
— Mi? Ez eszedbe sem jutott, ismerd be!
— Hát, őt már meglőtték. Ha engem is eltalálnak, egyikünk sem jut ki — foglalta össze Néne tárgyilagosan.
— De… de ez kissé szívtelen, Eszme.
— Lehet, hogy szívtelen, de az biztos, hogy nem esztelen. Soha nem állítottam magamról, hogy kedves lennék, csak azt, hogy értelmes. Semmi okod nincs arra, hogy így nézz rám. Na, most akkor megyünk, vagy egész nap ott akarsz ácsorogni tátott szájjal?
Ángyi becsukta a száját, majd megint kinyitotta, és megkérdezte:
— Mit akarsz tenni?
— Te tudod, hogyan lehet meggyógyítani?
— Én? Á!
— Pontosan! És én sem. De ismerek valakit, aki tudhatja. Őt pedig egyelőre bedobhatjuk a várbörtönbe. Rengeteg vasrács van ott lent. Ott biztos nem mer majd ugrálni.
— Hogy jutott át?
— Belém kapaszkodott. Nem tudom, hogy működik a dolog. Talán a kő… ereje megnyitja az átjárót, vagy valami hasonló. Amíg a barátai a túlsó oldalon maradnak, ez nem is érdekel igazán.
Ángyi különösebb erőfeszítés nélkül a vállára dobta az öntudatlan tündét[18].
— Rosszabb a szaga, mint a kecsketrágyáé — nyugtázta. — Ha hazaérek, azonnal lefürdöm.
— Ó, te jó ég! — sóhajtott Néne. — Mi jöhet még?
Mi a varázslat?
A boszorkányoknak is van rá egy definíciójuk, amit az életkoruk függvényében kétféleképpen szoktak megfogalmazni. Az idősebbek nem igazán öntik szavakba, de a szívük mélyén gyanítják, hogy az univerzumnak fogalma sincs arról, mi a fene történik, és a zillió-trillió-billió lehetőség közül bármelyik megvalósulhat, ha a megfelelő résbe egy kvantumbizonyosságtól merev, gyakorlott elme illeszkedik, majd csavar egyet a dolgokon. (Ez azt jelenti, hogy ha az ember tényleg fel akar robbantani egy kalapot, egyszerűen csak abba az állapotba kell csavarnia az univerzumot, amiben nagyszámú kalapmolekula egyidőben úgy dönt, hogy elrepül különböző irányokba.)
Másrészről a fiatal boszorkányok az időről hablatyolnak, és biztosak benne, hogy van valami köze a dolognak a kristályokhoz, a misztikus erőkhöz és az alsónemű nélküli táncoláshoz.
És lehet, hogy mindenkinek igaza van. A kvantum már csak ilyen.
Kora reggel volt. Soma Ogg őrt állt Lancre kastélyának ormán, mely egyedüli védvonalként magasodott a helyi lakosok és az esetlegesen beözönlő barbár hordák között. Soma élvezte a katonalétet. Néha azt kívánta, bárcsak támadást indítana az ország ellen egy kisebb horda, csak hogy ő megmenthesse a népet. Arról ábrándozott, hogy győztes csatákba vezet hadseregeket, és azt kívánta, bárcsak a király szerezne már egyet.
Rövid rikoltás jelezte, hogy Hodgesááá éppen reggeli ujjat osztogat a reá bízottaknak.
Soma oda se figyelt. Csupán egyike volt a kastély megszokott hangjainak. Azzal múlatta az időt, hogy megpróbálta minél hosszabb ideig visszatartani a lélegzetét.
18
Mint korábban már említésre került a Korongvilág krónikáiban, teljes mezőgazdasági kultúrákat alapoztak idős, feketébe öltözött hölgyek teherbírási és emelési képességeire.