— A Rubina lány kiszállt a játékból, a többire meg jól ráijesztettél — mondta Ogg Ángyi, a báránycsontot a kiszáradt várárokba dobva. — Más meg nem fogja szólítani őket, azt tudom.
— De még mindig itt van az egyikük a várbörtönben.
— Meg akarsz szabadulni tőle? — kérdezte Ángyi. — Elküldhetem Somát Vasolvasztárfi királyhoz fel a Rézsikló tetejére, ha azt szeretnéd. Vagy felpattanhatok a seprűmre magam is, és átadhatom az üzenetet a Hegyek Királyának személyesen. A törpék és a trollok egy pillanat alatt meg fogják oldani a problémát. És nem lesz vele semmi gondunk.
Néne nem reagált erre, hanem folytatta:
— Van még más is. Valami, amire nem gondoltunk. Az a nőszemély még mindig utat keres.
Elérték a város főterét. Néne végignézett rajta. Persze, Verenc a király, és ez teljesen rendben is van, és ez az ő királysága, ami szintén teljesen rendben van. De mélyebb értelemben ez az ő birodalma volt. És Gytháé, természetesen. Verenc hatalma csak az emberek dolgaira terjedt ki; még a törpék és a trollok sem ismerték el őt királyuknak, bár mindig nagyon udvariasak voltak vele. De amikor a fákról és a sziklákról és a földről volt szó, Mállottviksz Néne a magáénak érzett mindent. Ismerte a hangulataikat.
És a környéket még mindig figyelték. Egészen pontosan érezte a figyelő tekinteteket. A beható vizsgálat megváltoztatja a vizsgálat tárgyát, és jelenleg az egész vidéket vizsgálták. Az egész országot célozta meg a támadás, és az a nőszemély itt volt, az elméje göngyölődött kifelé…
— Milyen vicces — jelentette ki Ogg Ángyi, csak úgy bele a világba —, ezen gondolkoztam, ahogy ott várakoztam reggel a Táncosoknál, hogy milyen vicces…
— Most meg mi a csudáról hablatyolsz?
— Emlékszem egy olyan lányra, mint Rubina. Rossz természetű volt, és türelmetlen, és tehetséges, és csak egy púp az idősebb boszorkányok hátán. Nem tudom, emlékszel-e rá egyáltalán?
Elmentek Jászón kalapácsütésektől zengő műhelye mellett.
— Soha nem felejtettem el — válaszolta Néne csendesen.
— Vicces, ahogy körbeérnek a dolgok…
— Nem, nem érnek — szögezte le Mállottviksz Néne. — Én nem olyan voltam, mint ő. Tudod, milyenek voltak errefelé az öreg boszorkányok. Megcsontosodottak. Egy rakás bibircsókos banya. És én nem voltam udvariatlan velük. Csak határozott. Egyenes. Kiálltam magamért. A boszorkányság része, hogy az ember kiálljon magáért… Te vigyorogsz.
— Csak a széltől fintorgok, esküszöm!
— Ez a lány teljesen más. Senki nem állíthatja, hogy én ne lennék nyitott az új dolgokra.
— Erről vagy híres, a nyitottságodról, igen — helyeselt Ogg Ángyi. — Mindig is mondtam, nincs ember a földön, aki nyitottabb lenne az új dolgokra, mint Eszme Mállottviksz!
— Pontosan. — Mállottviksz Néne végignézett a várost körbevevő erdős hegyeken, és összevonta a szemöldökét. — Az a helyzet — mondta —, hogy ezek a mai lányok nem tudnak gondolkozni. Ahhoz tiszta agy kell, és hogy ne hagyd elterelni a figyelmed. Ott van például Magrat, aki állandóan túl szétszórt. És ez megakadályozza abban, hogy tisztességes munkát végezzen. — Megállt. — Érzem őt, Gytha. A Tündekirálynőt. Átjutott az elméje a köveken. Az az átkozott, ostoba kislány! Utat keres magának. Mindenhol ott van. Mindenhol, ahova a tudatommal csak be tudok nézni. Érzem a szagát.
— Minden rendben lesz — veregette meg a vállát Ángyi. — Meglátod.
— Keresi az utat — ismételte meg Néne.
— Jó reggelt, testvérek! Hol 's mit mívelkedjünk e vidám napon? — köszönt Kocsis, a pék.
Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának többi tagja ránézett.
— Valami gyógyszert ettél, vagy mi? — kérdezte Takács, a zsúpkészítő.
— Így beszél a durva kézműves ringyrongy sereg.
— És mi az a durva kézműves ringyrongy sereg? — kérdezte Pék, a takács.
— Ugyanazok, mint a vidám mesteremberek, asszem — válaszolta Kocsis, a pék.
— Megkérdeztem id'sanyámat, mi az az arzenál — közölte velük Jászón.
— Igen?
— Azt mondta, az mi vagyunk.
— És durva kézműves ringyrongy sereg is vagyunk? — érdeklődött Pék, a takács.
— Asszem.
— A fenébe!
— Hát, annyi bizonyos, hogy mi nem úgy beszélünk, mint ezek a seggfejek a darabban — állapította meg Kocsis, a pék. — Én soha nem mondanék olyat, hogy „trallala”. És a tréfáikat se értem.
— Azokat nem is kell, ez egy színdarab — nyugtatta meg Jászón.
— A kutyafáját! — mondta Pék, a zsúpkészítő.
— Ó, fogd már be! Told inkább a taligát.
— Nem értem, hogy miért nem járhatunk el mégis egy botos-vödröst… — motyogta Szabó, a másik zsúpkészítő.
— Nem járjuk el a botos-vödröst! Hallani sem akarok többé a botos-vödrösről! Azóta is hasogat a térdem! Úgyhogy meg se említsd nekem a botos-vödröst!
— A teremburáját! — mondta Pék, akiben buzgott az önkifejezés vágya.
A kellékeket tartalmazó taliga zötyögött és ugrált a göröngyös kis úton.
Jászónnak el kellett ismernie, a csűrdöngölő sokkal egyszerűbb volt, mint a színészkedés. Az előbbi közben nem állták őket körbe kuncogó népek. És nem űztek gúnyt belőlük a kisgyerekek. Takács és Tetőfedő már-már a nyílt lázadás határán álltak, és szándékosan rosszul mondták a szöveget. Az esték próbaterep-kereséssel teltek.
Még az erdő sem bizonyult eléggé elhagyatottnak. Elképesztő, mennyi ember kódorgott mindenfelé.
Takács elengedte a taligát, és megtörölte a szemöldökét.
— Azt hinné az ember, a Széjjelvágott Tölgy biztonságos hely — sóhajtotta. — Fél mérföldre van a legközelebbi ösvénytől, és átkozott legyek, ha öt perc elteltével az ember még mozdulni tud a szénégetőktől, a remetéktől, a prémvadászoktól, a szarvasvadászoktól, a trolloktól, a madármegfigyelőktől, a rőzsegyűjtőktől, a disznópásztoroktól, a szarvasgombagyűjtőktől, a törpéktől, favágóktól, és mindenféle gyanús, nagykabátos alaktól! Meglep, hogy egyáltalán maradt még hely az erdőben azoknak a rohadt fáknak.
Egy útkereszteződéshez értek, már ha annak lehetett nevezni.
— Hát erre nem emlékszek — mondta Ács, a vadorzó. — Aszittem, ismerem errefelé az összes ösvényt.
— Ez azért van, mert csak sötétben látod őket — válaszolta Jászón.
— Igen, mindenki tudja, hogy ez kedvteléssel múlatod az órát holdfényes éjszakán — csatlakozott Jászónhoz Tetőfedő, a kocsis.
— Mármint holdfényes éjszakákon — javította ki Jászón.
— Hé! — szólalt meg Pék, a takács — Kezdünk belejönni ebbe a goromba iparosdiba, he?
— Menjünk jobbra! — javasolta Jászón.
— Á, arrafelé minden csupa tüskés bozót.
— Jó, akkor menjünk balra.
— Az meg nagyon kanyargós — mondta Takács.
— Mi a helyzet a középső úttal? — kérdezte Kocsis.
Jászón előrekukucskált.
Középen is kanyargott egy kis ösvény, alig több vadcsapásnál; árnyas lombok alatt futott tova. Páfrány burjánzott mellette. Dús, zöld, sötét hangulatot árasztott, mint amilyennel a „pagony”[19] kifejezés is bír például.
Jászón kovácsösztönei libabőröztek és felállva üvöltöztek.
— Ne arra! — vélelmezte.
— Jaj, ne már! — keseredett el Takács. — Mi a bajod vele?