— Igen, erre is emlékszem — merengett el Maphlaves. — Boszorkányok! Hadd mondjam el, milyenek a boszorkányok errefelé…
— Id'sanyám is boszorkány — közölte vele Soma mintegy mellékesen, miközben folytatta a zsákban kotorászást.
— Náluk remekebb női testületet el sem lehet képzelni! — fogalmazta át gyorsan eredeti mondanivalóját Maphlaves. — Akik azt állítják róluk, hogy minden lében kanál, hatalomőrült vén banyák, azok nem tudják, mit beszélnek.
— Az esküvőre érkeztek?
— Pontosan. Én vagyok a Láthatatlan Egyetem Arkrektora, ő Stib úr, varázsló, ő pedig — hová tűnt? Ja, megvan — ő Casanunda úr.
— Gróf. Casanunda gróf.
— Tényleg? Ezt soha nem említette.
— Hát, az nem vallana valami jó modorra, nem? Végül is, ez nem tartozik azok közé a dolgok közé, amelyekkel rögtön illik előhozakodni.
Maphlaves szemei résnyire szűkültek.
— De én azt hittem, a törpéknél nincsenek rangok — szólt.
— Egyszer tettem egy kis jószolgálatot a skundi Agantia királynénak — magyarázta Casanunda.
— Csak nem? Szavamra. Mennyire kicsit?
— Hát, annyira nem is volt kicsi.
— Szavamra! Ő a Kincstárnok, ő meg itt a Könyvtáros — lépett hátra Maphlaves vadul integetve, miközben szájával a „Ne Mondja Ki Azt, Hogy Majom” szavakat formálta némán.
— Örvendek, hogy találkoztunk! — szólt Soma.
Az Arkrektorban hirtelen roppant kíváncsiság ébredt.
— A Könyvtáros — ismételte meg.
— Igen. Már mondta. — Soma biccentett az orangutánnak. — Hogy van?
— Úúk.
— Gondolom, eltűnődsz azon, miért néz ki így — végszavazott neki Maphlaves.
— Nem, uram.
— Nem?
— Id'sanyám mindig azt mondja, mindenki olyan, amilyennek teremtették — jelentette ki Soma.
— Milyen csodálatos asszony lehet! Hogy hívják? — kérdezte Maphlaves.
— Ogg asszonynak, uram.
— Ogg? Ogg? Ismerős név. Rokona Ogg Józanságnak?
— Ő volt az apám, uram.
— Jóságos ég! A jó öreg Józanság fia? Hogy van az a vén lókötő?
— Nem tudom, uram, mivel már meghalt.
— Ó! Mikor halt meg?
— Harminc évvel ezelőtt.
— De nem nézel ki huszon… — szólalt meg Abrand. Maphlaves durván oldalba vágta.
— Vidéken vagyunk — sziszegte. — Az emberek itt másképpen csinálják a dolgokat. És gyakrabban. — Ezzel visszanézett Soma rózsás, segítőkész arcára.
— Úgy tűnik, kezd ébredezni a környék — jegyezte meg, és valóban: egymás után nyíltak a spaletták a tér körül. — Magunkhoz veszünk valami kis reggelit a fogadóban. Régen csodálatos reggelikben volt ott részem. — Megint beleszimatolt a levegőbe, és felragyogott az arca.
— Ezt nevezem — szólt —, ezt nevezem én friss levegőnek!
Soma óvatosan körbenézett.
— Igen, uram — válaszolta —, mi is úgy hívjuk. — Eszeveszett rohanás zaja hangzott fel, majd abbamaradt, és II. Verenc király fordult be a sarkon lassú, nyugodt léptekkel, rákvörösen.
— Az már biztos, hogy mindenkinek rózsákat csal az orcájára — jelentette ki Maphlaves vidáman.
— Ő a király! — sziszegte Soma. — És én fent hagytam a trombitám!
— Ööö — szólt Verenc. — Megjött már a posta, Soma?
— Ó, igen, felség! — válaszolta Soma majdnem annyira zavarban, mint a király. — Itt van nálam. Ne aggódjon emiatt! Azonnal kibontogatom, és az asztalára teszem, felség!
— Ööö…
— Valami gond van, felség?
— Ööö… szerintem inkább…
Soma már bontogatta a csomagokat.
— Itt van az a könyv az etikettről, amit már várt, felség, és van itt egy a sertéstartásról, ez pedig… hát ez meg micsoda?
Verenc megpróbálta kikapni a kezéből. Soma automatikusan belekapaszkodott. A csomagolópapír elszakadt, és a nagy, vastag könyv leesett a földre. A szellő végiglapozott a fametszeteket ábrázoló oldalakon.
Lenéztek.
— Tyű! — mondta Soma.
— Szavamra! — mondta Maphlaves.
— Ööö — mondta a király.
— Úúk?
Soma nagyon, nagyon óvatosan felvette a könyvet, és belelapozott.
— Hé, ezt nézzék meg! A lábfejével csinálja! Fogalmam sem volt, hogy lábfejjel is lehet! — Megbökdöste Abrand Stibet. — Nézze, uram!
Maphlaves a királyra sandított.
— Minden rendben, felség? — kérdezte.
Verenc összerándult.
— És nézze, itt van egy, ahol két férfi csinálja botokkal…
— Mi? — kérdezte Verenc.
— Tyű! — lelkesedett Soma. — Köszönöm, uram! Ez nagyon jól fog jönni, az már egyszer biztos. Úgy értem, felszedtem ezt-azt úton-útfélen, de…
Verenc kikapta a könyvet Soma kezéből, és megnézte a borítóját.
— A harc művészete? De hát én a szer…
— Felség?
Beletelt egy súlyos pillanatba, amíg Verencnek sikerült visszanyernie a lelki egyensúlyát, de végül ő győzött.
— Ó! Igen. Hát persze. Huhh! Szóval, igen. Huhh! Igen. Szóval, a jól képzett hadsereg… elengedhetetlen az ország biztonsága szempontjából. Így van. Igen. Rendben. Magrat és én úgy gondoljuk… igen. Neked rendeltük, Soma.
— Azonnal elkezdek gyakorolni, felség!
— Ööö. Jó.
Jászón Ogg felébredt, de azt kívánta, bár ne tette volna.
Ez tisztázásra szorul. Sok szaktekintély próbálkozott már a másnaposság leíró jellemzésével. Általában táncoló elefántokat, és hasonló képeket szoktak alkalmazni ebből a célból. Ám ezek a leírások soha nem hitelesek. Mindig arról szólnak, hogy hohó, nesztek, srácok, egy kis másnaposság machismo, hohó, kocsmáros, még tizenkilencet a világosból, hejj, jót vedeltünk tegnap éjjel, hohó…
Akárhogy is, a hígító okozta másnaposságot úgysem lehet leírni. A legkellemesebb része az, amikor úgy érzi az ember, hogy a fogai szétporladtak, s a nyelvére tapadtak.
A kovácsmester végül felült, és kinyitotta a szemét[23].
Ruhái átáztak a harmattól.
Úgy érezte, a feje szalmával és suttogásokkal van tele.
A kövekre meredt.
A korsó a harasztok közt hevert. Egy-két pillanat elteltével felmarkolta, és próbaképpen a szájához emelte. Üres volt.
Bakancsával oldalba rúgta Takácsot.
— Ébredj, vén lókötő! Egész éjjel itt feküdtünk!
A Férfi Móres-tánccsoport tagjai egymás után kezdték meg rövid, ám fájdalmas utazásukat az ébrenlétbe.
— Hát, Évánk nem fogja kímélni a sodrófát, amikor hazaérek — nyögte Kocsis.
— Talán mégis — válaszolta Tetőfedő, aki négykézláb próbálta megtalálni a kalapját. — Talán mire hazaérsz, már hozzámegy valaki máshoz, nem?
— Talán azóta már száz év is eltelt — merengett el reménykedve Kocsis.
— A kutyafáját, nem is bánnám! — ragyogott fel Takács arca. — Beraktam hét penny megtakarítást az ohulani takarékpénztárba. A kamatos kamattal számítva mostanra milliomos lennék. Olyan gazdag, mind Kerőzus.
— Ki az a Kerőzus? — kérdezte Tetőfedő.
— Egy híresen gazdag ürge — válaszolta Pék, miközben a bakancsát halászta ki egy tőzegpocsolyából. — Külföldi.
— Nem ő volt az, aki ha megérintett valamit, az arannyá változott? — kérdezte Kocsis.
— Nem, az valaki más volt. Valami király, vagy mi. Ilyenek történnek a külhoni részeken. Az egyik pillanatban még minden rendben, a következőben meg amihez hozzáérsz, az arannyá változik. Megátkozták ezzel, vagy mi.
23
Itt helyénvaló lenne a szokásos „paprikába áztatott, vörösen izzó üveggolyók” szókapcsolat.