Magrat olyan lovon ült, melyben nem bízott, és olyan kardot markolt, melyről nem tudta, hogyan kell használni, miközben rejtjeles üzenetek bújtak elő az elméjéből.
Elrabolják a nyájat és a kisbabákat…
Elrabolják a tejet…
Imádják a zenét, és elrabolják a zenészeket…
Ami azt illeti, mindent elrabolnak…
Soha nem leszünk olyan szabadok, mint ők, olyan gyönyörűek, mint ők, olyan szellemesek, mint ők, olyan könnyedek, mint ők; állatok vagyunk.
Csípős szél fütyült a város melletti erdőben. Itt mindig nagyon kellemes sétákat lehetett tenni, de annak, ebben biztos volt, már vége. A fáknak szemei lesznek. A szél távoli kacagást hoz majd.
És mindent elvesznek.
Magrat a sarkantyú segítségével sétatempóra ösztökélte a lovát. Valahol a városban becsapódott egy ajtó.
És nem adnak mást, csak félelmet.
Kalapálás hallatszott az utca túloldaláról. Egy férfi szögelt valamit az ajtajára. Rettegve körbenézett, meglátta Magratot, és bevetette magát a házba.
Egy lópatkó volt az ajtajára szögezve.
Magrat szorosan egy fához pányvázta a lovat, és lecsúszott a hátáról. Amikor bekopogott, senki nem szólt ki.
Ki a csuda lakik itt? A Kocsis, a takács, nem? Vagy inkább Takács, a pék?
— Nyissa ki, uram! Én vagyok az, Magrat Beléndek!
Valami fehér dolog volt a küszöb előtt.
Mint kiderült, egy tálka tejszín.
Magratnak megint Csöves jutott eszébe. Büdös, megbízhatatlan, kegyetlen és bosszúálló — de olyan kedvesen tud dorombolni, és minden este megiszik egy tálka tejet.
— Gyerünk már! Nyissa ki!
Kis idő múlva megnyikordultak a reteszek, és egy szem jelent meg a nagyon keskeny résben.
— Igen?
— Maga Kocsis, a pék, ugye?
— Takács vagyok, a zsúpkészítő.
— És tudja, én ki vagyok?
— Beléndek kisasszony?
— Akkor gyerünk, engedjen már be!
— Egyedül van, kisasszony?
— Igen.
A rés Magrat szélességűre nőtt.
Egyetlen gyertya égett a szobában. Takács elhátrált Magrattól, és természetellenes pózban az asztalnak dőlt. Magrat bekukucskált mögé.
A Takács család többi része kuporgott az asztal alatt. Négy rettegő szempár lesett fel rá.
— Mi folyik itt? — kérdezte a lány.
— Ööö… válaszolta Takács. — Nem ismertem fel ebben a szárnyas sapkában, kisasszony…
— Azt hittem, maga szerepel az Előadásban. Mi történt? Hol vannak a többiek? Hol van a leendő férjem?
— Ööö…
Igen, valószínűleg tényleg a sisak tehetett róla. Legalábbis Magrat erre fogta a dolgot később. Vannak bizonyos tárgyak, mint például a kardok és a varázslósipkák és a koronák és a gyűrűk, amelyek átvesznek valamit a tulajdonosuk természetéből. Ynci királynő sohasem hímzett életében, és minden bizonnyal hamarabb elfogyott a türelme, mint legyes vidéken egy nedves tehénlepény[34]. Egyszerűbb volt elhinni, hogy valami lerakódott belőle a sisakban, és átöröklődött Magratra, mint egyfajta uralkodói ótvar. Egyszerűbb volt hagyni, hogy Ynci vegye át az irányítást.
Megragadta Takácsot a gallérjánál fogva.
— Ha még egyszer azt mondod, hogy „ööö” — közölte vele —, lecsapom mindkét füled.
— Ööö… ááá… úgy értem, kisasszony… a Hölgyek és Urak itt vannak, kisasszony!
— Tényleg a tündék azok?
— Kisasszony! — kiáltotta Takács, és a szeme megtelt könyörgéssel. — Ne mondja ki! Hallottuk, ahogy végigmennek az utcán. Többtucatnyian. És elrabolták az öreg Tetőfedő tehenét, és Skindle kecskéjét, és betörték a…
— Miért raktátok ki azt a tálka tejet? — kérdezte Magrat.
Takács szája párszor kinyílt, majd becsukódott. Végül megszólalt.
— Tudja, Évám azt mondja, a nagymamája mindig kirakott nekik egy tálka tejet, hogy eléged…
— Értem — fojtotta bele a szót Magrat. — És a király?
— A király, kisasszony? — próbált Takács haladékot kapni.
— A király — felelte Magrat. — Alacsony kis ember, könnyedző szemekkel, a füle egy kicsit eláll; nem úgy, mint bizonyos egyéb fülek fognak a környéken nagyon hamarost.
Takács úgy tördelte a kezét, mintha az ujjai haláltusájukat vívó kígyók lennének.
— Hát… hát… hát…
Elkapta Magrat pillantását, és összeroskadt.
— Végigcsináltuk az előadást — vallott színt. — Én mondtam, hogy járjunk el inkább egy botos-vödröst, de nem lehetett lebeszélni őket a darabról. És egész jól indult, de aztán, de aztán, de aztán… hirtelen megjelentek ők, több százan, és mindenki futni kezdett, és valaki megcsapott, úgy, hogy beestem a patakba, aztán nagy lárma volt, és megláttam Jászón Oggot, ahogy négy tündét csépel az első dologgal, ami a kezébe akadt…
— Egy ötödik tündével?
— Biza, és aztán megtaláltam Évát és a gyerekeket, és akkor rengeteg ember rohant hazafelé, és ott voltak a Szépek lóháton, és hallottam, ahogy nevetnek, aztán hazaértünk, és Éva mondta, hogy rakjam ki a patkót az ajtóra, és…
— Mi történt a királlyal?
— Nem t'om, kisasszony. Amikor utoljára láttam, Tetőfedő szalmaparókáján nevetett.
— És Ogg Ángyi meg Mállottviksz Néne? Velük mi történt?
— Nemt'om, kisasszony. Nem emlékszek, hogy láttam volna őket, de rengetegen szaladtak mindenfele…
— És ez hol volt?
— Kisasszony?
— Hol történt? — próbált Magrat lassan és érthetően beszélni.
— Fent a Táncosoknál, kisasszony. Tudja. Azoknál a régi köveknél.
A lány elengedte.
— Hát persze. El ne mondjátok Magratnak, Magrat nem szabad, hogy megtudja az ilyesmit! A Táncosoknál? Hát persze.
— Nem mi voltunk, kisasszony! Mi csak játszottunk!
— Hahh!
Magrat kinyitotta az ajtót.
— Hová megy, kisasszony? — kérdezte Takács, akinek esélye nem lett volna az országos elmebajnokságon.
— Mit gondol?
— De kisasszony, nem vihet vasat…!
Magrat bevágta maga mögött az ajtót, és akkorát rúgott a tejestálkába, hogy az végigfröcskölt az utcán.
Jászón Ogg óvatosan kúszott át a csöpögő haraszton. Egy alak ácsorgott tőle pár ölnyire. Felemelte a kezében tartott követ…
— Jászón?
— Te vagy az, Takács?
— Nem, én vagyok az, Szabó.
— És hol vannak a többiek?
— Bádogos és Pék most találták meg Ácsot. Takácsot nem láttad?
— Nem, de Kocsist és Tetőfedőt igen.
Köd gomolygott felfelé, ahogy az eső a meleg talajon dobolt. A néptánccsoport hét túlélő tagja bekúszott egy csöpögő bokor alá.
— Hát reggel aztán megfizetünk mindenért! — jajgatott Kocsis. — Ha megtalál minket, végünk!
— Ha találunk egy kis vasat, megússzuk — nyugtatta meg Jászón.
— Rajta nem fog a vas! Ellátja a bajunk! — Kocsis rettegve ölelte mellkasához felhúzott térdeit.
— Ki?
— Mállottviksz nagysága!
Tetőfedő oldalba vágta. Víz csepegett a felettük lévő levelekről, és állt össze kis patakokba a nyakukban.
— Ne legyél ostoba! Te is láttad őket! Miért aggódsz amiatt a vén szatyor miatt?
— Akkor is el fogja látni a bajunkat! Azt mondja majd, hogy a mi hibánk volt!
34
A multiverzum legrövidebb időintervalluma a New York-i pillanat, ami úgy definiálható, mint az az intervallum, ami a lámpa zöldre váltásától a hátunk mögött álló taxis dudalásáig eltelik.