Ángyi megvakarta az állát. A művelet olyan hanggal járt, mintha dörzspapírt simogattak volna.
— És szükségünk lesz feszítővasra is — jelentette ki. — Jászón műhelyében biztos akad ilyesmi. Ugorjon fel, fiatalember!
— Hát erre aztán végképp nem számítottam — mondta Casanunda, miközben csukott szemmel próbálta kitapogatni a seprűt. — Azt reméltem, lakmározunk egy jót kettesben, maga meg én.
— Hát, most is kettesben vagyunk.
— Igen, de eszembe se jutott, hogy egy seprű is bejöhet a képbe.
A takarítóeszköz lassan felemelkedett. Casanunda elkeseredetten kapaszkodott a cirokba.
— Hova megyünk? — kérdezte erőtlenül.
— Egy helyre, amit ismerek, fent a dombokon — válaszolta Ángyi. — Emberemlékezet óta nem jártam arra. Eszme a közelébe se akar menni, Magrat meg még túl fiatal ahhoz, hogy megismerje. Én viszont nagyon sokszor voltam ott. Lánykoromban. A lányok odajártak, ha — ó, a fenébe…
— Mi van?
— Láttam valamit átrepülni a hold előtt, és biztos, hogy nem Eszme volt az.
Casanunda megpróbált szorosan becsukott szemmel körülnézni.
— A tündék nem tudnak repülni — motyogta.
— Nem tud maga semmit — felelte Ángyi. — Cickafarkkórón lovagolnak.
— Cickafarkkórón?
— Igen. Én is kipróbáltam egyszer. Fel lehet velük szállni, de rettenetesen bevágnak. Mindig tele lettem vízhólyagokkal tőlük. Ezen viszont — bökdöste meg Casanundát —, otthon kéne éreznie magát. Magrat szerint a seprűnyél olyan szexuális metafora, vagy mi[35].
Casanunda csak annyi időre nyitotta ki a szemét, hogy lássa, amint némán elúszik alatta egy háztető. Kezdett rosszul lenni.
— Az a különbség — magyarázta Ogg Ángyi —, hogy a seprű tovább fennmarad a levegőben. És takarítani is lehet vele, ami több, mint amit… jól van?
— Nekem ez egyáltalán nem tetszik, Ogg asszony!
— Csak megpróbáltam felvidítani egy kicsikét, Casanunda úr.
— Semmi kifogásom a vigasság ellen — felelte a törpe —, de elhagyhatnánk a „fel” részét?
— Nemsokára már a lefelé következik.
— Na azt már szeretem.
Ogg Ángyi talpa a kovácsműhely udvarának kemény, agyagos talaját súrolta.
— Bekapcsolva hagyom a mágiát, nem lesz több egy pillanatnál — tájékoztatta társát. Figyelmen kívül hagyva a törpe segélykérő mekegését, leugrott a seprűnyélről és besietett a hátsó ajtón.
Erre legalább nem jártak a tündék. Túl sok a vas. Kiemelt egy feszítővasat a szerszámok közül, és visszaigyekezett az udvarra.
— Ezt hozza maga! — szólította fel Casanundát. Habozott egy kicsit. — Az embernek soha nem lehet túl sok szerencséje, ugye? — kérdezte, s visszament a műhelybe. Ezúttal sokkal hamarabb kijött, és valamit a zsebébe csúsztatott.
— Készen áll?
— Nem.
— Akkor menjünk. És figyeljen. Úgy értem, tartsa nyitva a szemét!
— Tündékre lesünk? — kérdezte Casanunda, miközben a seprű felszállt a holdfényben.
— Lehetséges. Nem Eszme volt, és rajta kívül errefelé csak Ixolit úr, a sikítószellem szokott repkedni, ő pedig mindig ügyel arra, hogy egy cetlin értesítsen, mielőtt felszáll. A légiforgalom szabályozása végett, ugye.
A város nagy része sötét volt. A hold fénye ezüst-fekete sakktáblát rajzolt a mezőkre. Kis idő múlva Casanunda kezdte jobban érezni magát. A seprű egyenletes mozgása megnyugtató hatással volt rá.
— Sok utast szállított már, ugye?
— Égen, földön, levegőben, igen.
Úgy tűnt, Casanunda mélyen elgondolkozik valamin. Mikor megszólalt, hangjában tudományos érdeklődés csengett.
— Próbált már valaha bárki a seprűn…
— Nem — jelentette ki határozottan Ángyi. — Leesne róla az ember.
— Nem is tudja, mit akartam kérdezni.
— Fogadunk fél dollárban?
Pár percig némán repültek tovább, majd Casanunda megveregette Ángyi vállát.
— Tündék három óránál!
— Akkor nincs baj. Az még messze van.
— Úgy értem, ott vannak, arra!
Ángyi a csillagokra hunyorított. Valami csipkézett körvonalú dolog mozgott az éjszakában.
— Ó, a fenébe!
— Nem tudja lerázni őket?
— Esélytelen. Negyven perc alatt meg tudják kerülni a Korongot. Nagyon gyorsak. Akkor sem tudnánk lehagyni őket, ha veszítenénk egy kicsit a súlyunkból.
— Azt hiszem, én hamarosan veszíteni fogok egy keveset — közölte vele Casanunda, miközben a fák felé süvítettek.
Levelek súrolták Ogg Ángyi cipőjét. Holdfény csillant meg tőle balra egy szőke üstökön. — Francba, francba, francba!
Három tünde szegődött melléjük kíséretül. Ez volt a módszerük. Addig üldözték az embert, amíg le nem zuhant, amíg meg nem alvadt a vére a rettegéstől; ezzel szemben, ha egy törpe akart megölni valakit, egyszerűen csak kettévágta a bárdjával az első adandó alkalommal. Ez azért van, mert a törpék sokkal jóindulatúbbak, mint a tündék.
— Üldözőbe vettek! — kiáltotta Casanunda.
— Megvan még a feszítővas?
— Igen!
— Helyes…
A seprű a néma erdő felett cikázott. Az egyik tünde előhúzta kardját, és suhintott vele. Lelökni őket a fák közé, életben tartani őket, ameddig csak lehet…
A seprű hátramenetbe kapcsolt, mire Ogg Ángyi feje és lábai előrelendültek, úgyhogy most már féligrészt a kezén ült, féligrészt pedig semmin. A tünde nevetve felé száguldott…
Casanunda kinyújtotta a feszítővasat.
Felhangzott egy doioinng.
A seprű megint előrelendült, és Ogg Ángyi Casanunda ölébe pottyant.
— Bocsánat!
— Semmi gond. Mi több, ha akarja, bármikor ismételje meg nyugodtan.
— Eltalálta, ugye?
— A lélegzete is elállt.
— Nagyon jó. Hol van a többi?
— Nem látom őket — vigyorgott fülig érő szájjal Casanunda. — Most aztán megmutattuk nekik, mi?
Valami süvített, és beleállt Ogg Ángyi kalapjába. — Tudják, hogy vas van nálunk — mondta. — Nem fognak közelebb jönni. Nincs rá szükségük — tette hozzá keserűen.
A seprű befarolt egy fa mögé, és felszántotta a harasztost. Ezután egy benőtt ösvényre lendült.
— Már nincsenek a nyomunkban — jelentette Casanunda kicsivel később. — Elijesztettük őket, ugye?
— Nem mi. Nem mernek túl közel menni a Hosszú Emberhez. Idegesek lesznek tőle. Huhh, nézze csak, milyen állapotban van ez az ösvény! Egész fák nőnek rajta. Lánykoromban egy fűszál nem sok, annyi se nőtt erre. — Nosztalgikusan elmosolyodott. — Nagyon népszerű nyáréji hely volt a Hosszú Ember, igen.
Az erdő jellege megváltozott. Ez a rész még Lancre erdőségeihez képest is öregnek számított. Mohaszakáll lógott a göcsörtös, alacsony ágakról. Ősöreg levelek zörödültek meg a talajon, ahogy a boszorkány és a törpe átrepült a fák között. Valami meghallotta őket, és végigzúzott az aljnövényzetben. A hangjából ítélve egy szarvakkal rendelkező valami volt. Ángyi hagyta, hogy a seprű szép lassan leálljon.