— Ezzel nincs is semmi gond — válaszolta Ángyi —, de azt akarja mondani, hogy minden Maphlaves úrért, aki életben marad ma éjjel, kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencnek meg kell halnia?
— Igen, de engem azok nem érdekelnek — válaszolta az Arkrektor. — Vigyázzanak csak magukra! Megérdemlik, amiért nem hívnak meg az esküvőjükre.
— Mi?
— Semmi.
Soma egyik lábáról a másikra ugrált.
— Ki kell mennünk és felvennünk velük a harcot, anya!
— Nézz végig az embereken! — szólította fel Ángyi. — Kutya fáradtak, csuromvizesek, és nem értenek semmit! Ez nem egy hadsereg!
— De anya, anya, anya!
— Mi van?
— Majd én megoroszlánosítom őket, anya! Ezt szokták csinálni, mielőtt a seregek harcba mennek. Naa, anyaaa! Erről olvastam a könyvekben! Az ember veszi a söpredéket, lelkesítő beszédet tart nekik, és megoroszlánosítja őket, és akkor rettenetes haderővé válnak. Naa, anya!
— De ők már most is rettenetesek.
— Úgy értem, rettenetesen harciasak lesznek. Naaaaa, anya!
Ángyi végignézett a százvalahány lancre-i lakoson. A gondolathoz, miszerint ezek képesek lennének bárkit is megtámadni, még szoknia kellett.
— Te tanultál ilyesmiről, Soma? — érdeklődött.
— Ötödik éve jár nekem az Íjak és lőszerek! — felelte Soma sértetten.
— Hát akkor, egy próbálkozást megér. Ha úgy gondolod, hogy bármi jó kisülhet a dologból.
Az izgatottságtól remegő Soma felmászott egy asztalra, a jó kezével kirántotta a kardját, és addig ütögette a deszkákat, amíg mindenki el nem hallgatott. Majd beszédet tartott.
Elmondta, hogy a királyt foglyul ejtették, és a leendő királyné elment megmenteni. Beszélt a hűséges alattvalók kötelességeiről. Rávilágított, hogy azok az emberek, akik most nem itt vannak, hanem az ágyuk alatt rejtőznek, a dicsőséges győzelem után azt fogják kívánni, bár itt lettek volna, nem pedig a már említett ágy alatt rejtőzködtek volna, tudják, az alatt az ágy alatt, amiről szó volt. Ami azt illeti, még jobb is így, hogy ilyen kevesen maradtak itt szembeszállni az ellenséggel, mert így magasabb lesz a dicsőség per túlélő fő arány. Három alkalommal használta a „dicsőség” kifejezést. Megemlítette, hogy a jövőben az emberek visszaemlékeznek majd erre a napra, bármi is legyen a pontos dátum, és büszkén mutogatják majd a sebhelyeiket, legalábbis a túlélők a sebhelyeiket fogják mutogatni, és nagyon büszkék lesznek, és minden bizonnyal fizetnek majd nekik egy italt a kocsmában. Azt javasolta a népnek, hogy kövesse a lancre-i lengőróka mozgását, és feszítsék meg testük idegeit, ugyanakkor hagyjanak bennük annyi rugalmasságot, hogy a kezüket és a lábukat mozgatni tudják, sőt, talán most egyszerűen csak lazuljanak el egy kicsit, és akkor feszítsék meg őket istenigazából, amikor eljön az ideje. Utalt arra, hogy Lancre mindenkitől elvárja, hogy tegye a dolgát. És ööö. És izé. Légyszi? A beszédet követő csendet Ogg Ángyi törte meg, aki azt mondta:
— Valószínűleg szükségük van egy kis gondolkozási időre Soma. Tudod mit, kísérd fel szépen a varázsló urat a szobájába, és segíts neki a számszeríjával!
Jelentőségteljesen a lépcső felé biccentett.
Soma hezitált, de nem sokáig. Észrevette az ismerős csillogást édesanyja szemében.
Miután eltűnt, Ángyi mászott fel az asztalra.
— Szóval — szólalt meg —, mondanék én valamit. Ha kimentek, lehet, hogy szembe kell szállnotok a tündékkel. De ha itt maradtok, biztosan szembe kell szállnotok velem. Elismerem, a tündék rosszabbak nálam. De velük ellentétben én itt maradok.
Takács bátortalanul felemelte a kezét.
— Kérem, Ogg asszony?
— Igen, Takács?
— Hogy mozog pontosan a lengőróka?
Ángyi megvakarta a fülét.
— Ha jól emlékszem — magyarázta —, a hátsó lába így jár, a mellső lába viszont így.
— Nem, nem! — tiltakozott Quarney, a szatócs. — A farka jár úgy. A lába viszont ezt csinálja.
— Az nem lengés, az csak himbálódzás — szólalt meg valaki. — A gyűrűsfarkú ocelottal kevered.
Ángyi bólintott.
— Akkor ezt megbeszéltük — jelentette ki.
— Várjunk! Én nem vagyok benne biztos…
— Igen, Quarney úr?
— Ó… hát…
— Nagyon jó — nyugtázta Ángyi, miközben Soma is visszatért. — Éppen azt mondják, fiam, hogy mennyire megfogta őket a beszéded. Igazán ügyesen megoroszlánosítottad őket.
— Tyű!
— Készen állnak, hogy akár a pokolba is utánad menjenek, azt hiszem.
Valaki felrakta a kezét.
— Maga is jön, Ogg asszony?
— Én majd mögöttetek sétálgatok — felelte Ángyi.
— Ó! Hát jó. Talán egészen a pokolig, akkor.
— Elképesztő! — véleményezte Casanunda Ángyinak, miközben a tömeg vonakodva felsorakozott a fegyverraktár előtt.
— Egyszerűen csak tudok bánni az emberekkel.
— Oda mennek, ahova egy Ogg vezeti őket?
— Nem egészen — válaszolta Ángyi —, de amelyiknek van egy kis józan esze, az oda megy, ahova egy Ogg követi.
Magrat kilépett a fák alól, és végignézett az előtte elterülő lápon.
Örvénylő felhő pörgött a Táncosok felett, vagy legalábbis afelett a hely felett, ahol régebben a kövek álltak. Magrat a pislákoló fényben látott egyet-kettőt közülük, melyek az oldalukon feküdtek, vagy a domb aljába hevertek.
Maga a domb ragyogott. Valami nem volt rendben a tájjal. Görbült, ahol nem kellett volna görbülnie. A távolságok sem stimmeltek. Magratnak eszébe jutott egy fametszet, amit könyvjelzőként használt. Egy vén banya arcát ábrázolta, de ha az ember sokáig nézte, egy fiatal nőt is meglátott rajta; az orr nyakká változott, az egyik szemöldök nyaklánccá. A két kép felváltva ugrott elő. És, mint mindenki, Magrat is addig hunyorgott, hogy mindkét képet lássa egyszerre, amíg bele nem fájdult a feje.
A tájjal ugyanez történt: a domb egyben kihalt, havas pusztaság is volt ugyanazon pillanatban. Lancre és a tündék birodalma egyszerre próbálták elfoglalni ugyanazt a területet.
A behatoló birodalomnak nem volt könnyű dolga. Lancre felvette vele a harcot.
A háborúzó tájak peremén egy sor sátor állt körben, akár egy idegen part korallzátonya. A sátrak színesek voltak és díszesek. A tündék minden megnyilvánulása gyönyörűnek tűnt, amíg az ember meg nem fordította a képet, és észre nem vette, mi van mögötte…
Valami történt. A tündék nagy része lóháton ült, és további lovakat vezettek a sátrak között.
Úgy nézett ki, mintha tábort bontottak volna.
A Királynő egy rögtönzött trónon ült a sátrában. Egyik könyöke az egyik karfán nyugodott, ujjaival elgondolkozva körözött a szája körül.
További tündék ültek körülötte félkörben; bár az „ültek” nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés. Inkább lebzseltek; a tündék egy szál dróton is kényelmesen el tudnak helyezkedni. És több selyem és bársony volt jelen, illetve kevesebb toll, bár azt nehéz lett volna megmondani, hogy ez a jelenlévők arisztokrata voltára utalt-e. A tündék, úgy tűnt, azt vesznek fel, amit akarnak, tudván, hogy bármiben lenyűgözőek[38]. Mindegyikük a Királynőt nézte, és az ő hangulatát tükrözte. Amikor elmosolyodott, ők is elmosolyodtak. Amikor mondott valamit, amit szellemesnek gondolt, nevettek.
38
A