Jason sokfelé járt a galaxisban, de kevés önzetlen magatartást tapasztalt, ezért kissé bizalmatlan volt. A kést továbbra is készenlétben tartotta.
— Miért segítettél nekem, kockára téve a saját életed? — kérdezte Jason.
— Számomra a legfontosabb a tudás. Ennek érdekében bármit kockára teszek — felelte az öreg, miközben helyet foglalt a tűz mellett. — A nevem Oraiel, és a tiéd?
— Tutajos Tom — válaszolta Jason. Letette a kést a földre, de éberen figyelt mindenre. Nem észlelt fenyegető mozdulatot. Az asszony a tűz körül foglalatoskodott, a fiatalember pedig tovább bóbiskolt.
— Honnan jöttél?
— A mennyből.
— Sok lakott világ létezik?
— Körülbelül harmincezer, de pontosan nem lehet tudni.
— Milyen az a világ, ahonnan jöttél?
Jason ismét körülnézett. Mióta magához tért, most nyílt először alkalma, hogy gondolkozzon. Úgy tűnt, eddig mellé szegődött a szerencse, de még mindig nem tudta, hogyan kerül ki élve innen.
— Milyen az a világ? — ismételte meg Oraiel a kérdést.
— Milyen ez a világ, öregember? Szívesen adok információt információért.
Oraiel csendesen meredt maga elé. Félig csukott szemében mintha cseppnyi rosszindulat villant volna.
Végül bólintott.
— Rendben van. Válaszolok a kérdéseidre, ha te is válaszolsz az enyémekre.
— Helyes. Először te válaszolsz, mivel én veszítek többet, ha megzavarnak minket. De mielőtt belekezdenénk a kérdés-felelet játékba, engedd meg, hogy gyors leltárt készítsek a felszerelésemről.
A fegyverét elvették, de pisztolytáskája és a részét képező erőtéregység megmaradt. Önmagában semmit sem ért, de talán az energiáját hasznosítani lehet. Az övét a gránátokkal, élelemtartalékkal együtt elvették.
Szerencsére a medikit a titkos rekeszben lapult.
Bizonyára rajta feküdt, amikor a zsebeit kiürítették.
És a rádió is nála maradt! Az alkonyi félhomályban elkerülhette figyelmüket a lapos, kis tárgy. Nem volt nagy hatósugara, de arra alkalmas, hogy segítséget hívjon.
Sietve előhúzta a zsebéből, majd szomorúan látta, hogy a parányi szerkezet megsérült. Bekapcsolta, és pontosan az történt, amire számított: semmi.
Egyedül az órája maradt működőképes, bár ez igen kevés vigaszt nyújtott. Délelőtt tíz óra volt. Remek. Az órát a Boldogságra érkezésükkor a bolygó tengely körüli forgásához igazították, amely húszórás napokat jelentett.
— Jól van, beszélgessünk, Oraiel! — helyezte magát kényelembe. — Ki itt a főnök? Az az ember, aki elrendelte a kivégzésemet?
— Ő Temuchin, a Harcos. Más néven Könyörtelen, Acélkezű vagy Pusztító…
— Helyes. Tehát ő a főnök. Mit tesz az idegenekkel és azok házaival?
— Ami megíratott a Szabad emberek énekében — felelte Oraiel, miközben könyökével oldalba bökte segédjét. A fiatalember felmordult, és a bőrök között kezdett kotorászni, míg végül elővett egy lanthoz hasonló hangszert. Ellenőrizte a húrok feszességét, majd magas hangon énekelni kezdett.
Ezután még több strófa következett, végül Jason félbeszakította az előadást, és feltett néhány kérdést.
Kezdett kialakulni előtte egy kép a bolygó lakóinak életmódjáról. A síkságot három oldalról óceán övezte, délen pedig az áthághatatlan hegyvonulat állta útjukat. A pusztaság jelentette számukra az életteret, ahol nomád állattartással foglalkoztak, és az egyes törzsek örökös harcot vívtak a legelők birtoklásáért.
Valamikor városok is léteztek ezen a vidéken, az énekek legalábbis erre utaltak. De mostanra már feledésbe merültek, csupán a velük szemben érzett ösztönös gyűlölet maradt fenn. Hosszú, könyörtelen háború lehetett a két életforma között, ha az utódok még nemzedékekkel később is emlékeztek rá. A félsivatagos sztyeppe meglehetősen korlátozott lehetőségeket biztosított lakói számára. A nomád törzsek folyton vándoroltak, újabb legelőket keresve állataik számára.
Ezért a két létforma örökösen összetűzésbe került egymással. A vizek mellett letelepedtek az emberek, farmokat, épületeket hoztak létre, s egy idő után kerítéssel elzárták legelőiket a nomád törzsek elől. A nomádok elpusztították a farmokat, hogy újabb legelőkhöz jussanak. Ez a régi gyűlölet mindvégig fennmaradt emlékeikben.
A viszálykodás később sem maradt abba. A sztyeppe nomád törzsei könyörtelenül lemészárolták egymást a legelőkért folytatott harcban. Az írás és olvasás egy idő után ismeretlen fogalommá vált. Csak a vándorénekesek őrizték meg azt a kevés tudást, ami a történelmükből a legendák és énekek formájában fennmaradt. Fák nem nőttek a pusztaságban, de ércekben, szénben rendkívül gazdag volt a vidék, tehát vértezetet, fegyvereket korlátlan mennyiségben előállíthattak. Ezeket kiegészítették az állati csontok, bőrök, zsiradékok. Akadt még egy gumiszerű anyag, amit használtak, az epoxigyantát tartalmazó fű nedve, amelyből acél keménységű, rugalmas anyagot tudtak előállítani. Az anyag előállításának technológiáját még az első telepesek készíthették el, és azóta utódról utódra szállt. Legfőbb táplálékukat az állatok jelentették, amelyeknek minden részét felhasználták valamire. A bolygó lakói lényegében a primitív vaskorban éltek. Rövid életük tele volt veszéllyel, betegségekkel, brutalitással.
A törzsek meghatározott legelőterülettel rendelkeztek, amin belül folyamatosan vándoroltak. Hatalmas, kúpos sátraik állatbőrökből készültek, amelyeket acélváz merevített, így összeszerelésük mindössze néhány percet vett igénybe. Állataik, a moropok nem csupán hátasként szolgáltak, hanem a szekereket is húzták a vándorlások során.
A moropok a bolygó valódi őslakói voltak, ezenkívül még kecskéket tartottak a nomádok, amelyeket az első telepesek hoztak magukkal. Az évszázadok folyamán sikeresen megszelídítették a bolygón élő növényevő állatokat. A moropok rendkívül jól alkalmazkodtak a sivatagos klímához. Húsz napig is képesek meglenni ivóvíz nélkül. Erős és szívós állatok lévén a puszta legfontosabb állatai voltak.
Ezenkívül nem sokat lehetett elmondani az itteni életről. A törzsek örökös harcban álltak egymással, sőt annyira elkülönültek, hogy már mindegyik saját dialektussal, nyelvjárással rendelkezett. Két különböző törzsbeli fiatal közötti szerelem halálos véteknek számított.
Jason moroptejet kortyolgatott, amelyet meglehetősen büdösnek talált, és közben igyekezett megemészteni a hallottakat. Azután elé tették a vacsorát, és ő következett a válaszadásban. Oraiel kérdései nem voltak kellemetlenek, csupán végeláthatatlanok. Az mindenesetre kiderült belőlük, hogy az öregember valóban a tudásra szomjazik. Késő délután Jason arra gondolt, hogy odakinn már bizonyára lecsillapodtak a kedélyek, és ideje visszatérnie az űrhajóhoz.
— Hányan laknak ebben a táborban? — kérdezte. Az öreg nagyot kortyolt az italból, mielőtt válaszolt.
— Ők a keselyű gyermekei, valósággal ellepik a síkságot, és mindenkire pusztulást hoznak.