— Csakugyan? — Cheroki hangja színtelen volt.
— Igen, azt hiszem… de nem tudom, atyám, bűn-e az, hogy amikor először láttam, akkor megvetéssel néztem a kézírásra… Bűn az?
Cheroki pislogott egyet. Kézírás? Elhivatottság? Miféle kérdés az, hogy… Néhány másodpercig fürkészően nézte a novícius komoly képét, aztán összeráncolta a homlokát.
— Csak nem leveleztetek Alfréd testvérrel? — kérdezte vészjóslóan.
— Dehogyis, atyám!
— Akkor kinek a kézírásáról beszélsz?
— Boldog Leibowitzéról!
Cheroki elhallgatott. Azon gondolkodott, van-e az apátság ősdokumentum-gyűjteményében olyan kézirat, amelyet személyesen a Rend alapítója vetett papírra — eredeti példány? Egy pillanatnyi töprengés után igennel válaszölt: néhány foszlány megmaradt még, gondosan őrizték őket, hét lakat alatt.
— Olyasvalamiről beszélsz, ami még az apátságban történt? Mielőtt kijöttél ide?
— Nem, atyám. Nézze, ott történt… — Balra intett a fejével. — A harmadik halom után, a magas kaktusz közelében.
— Az elhivatottságod ügyében, azt mondod?
— I-igen, de…
— No persze — szakította félbe éles hangon Cherold —, AZT UGYEBÁR SEMMIKÉPPEN SEM akarod állítani, hogy Boldog Leibowitztól, aki immár hat évszázada halott, KÉZÍRÁSOS FELSZÓLÍTÁST KAPTÁL, hogy ünnepélyesen letedd a szerzetesi fogadalmat?! És te… ööö… lefitymáltad a kézírását? Ne haragudj, de ezt vettem ki a szavaidból.
— Hát tényleg valami ilyesmi történt, atyám…
Cheroki levegő után kapkodott. Francis testvér riadtan előszedett egy papírdarabot az ujjából, és átnyújtotta a papnak. Megsárgult, kemény volt és foltos. A tinta elhalványult rajta.
— Virsli — mondta fennhangon Cheroki atya, meg-megakadva az ismeretlen szavakon —, két pizza, parfé — estére Emmának? — Néhány másodpercig mereven bámult Francis testvérre. — Ki írta ezt?
Francis elmondta.
Cheroki elgondolkodott rajta.
— Lehetetlenség rendesen meggyónnod ebben az állapotban. És helytelen volna, ha feloldoználak, amikor nem vagy a józan eszednél. — Amikor látta, hogy Francis arca megvonaglik, biztatóan megveregette a vállát. — Ne aggódj, fiam, majd elbeszélgetünk róla, ha jobban leszel. Akkor meghallgatom majd a gyónásodat. Addig is… — Idegesen rápillantott az Oltáriszentség tartójára. — Szedd össze a holmidat, és azonnal menj vissza az apátságba!
— De atyám, én…
— Parancsolom — mondta a pap szenvtelen hangon —, hogy azonnal térj vissza az apátságba.
— I-igen, atyám.
— Feloldozni nem oldozlak föl, de azért mindenesetre két rózsafüzértizedet leróhatsz penitenciaként. Megáldjalak?
A novícius bólintott, és közben visszafojtotta a könnyeket. A pap megáldotta, föltápászkodott, térdet hajtott a Szentség előtt, fölvette az aranytokot, visszaakasztotta a nyakában levő láncra. Zsebre tette a gyertyát, összecsukta az asztalkát, felkötötte helyére, a nyereg mögé, még egyszer ünnepélyesen biccentett Francis felé, aztán felült kancája hátára, és ellovagolt, hogy folytassa a nagyböjti remeték végigjárását. Francis leült a forró homokba, és elsírta magát.
Minden olyan egyszerű lett volna, ha elvihette volna a papot a kriptához, hogy megmutassa az ősi helyiséget; ha a szeme elé tárhatta volna a dobozt és mindazt, ami benne volt, rámutathatott volna a vándor jelére a kövön! A pap azonban az Oltáriszentséget hordozta, és nem lehetett volna rávenni, hogy négykézláb lemásszon egy kövekkel teli pince mélyébe, vagy hogy végigvizsgálja a fémdoboz tartalmát, és régészeti kérdésekről tárgyaljon; Francisnak több esze volt, semhogy ilyesmire kérje. Cheroki látogatása szükségszerűen szertartás jellegű volt mindaddig, amíg a nyakában hordott tok egyetlen szent ostyát is tartalmazott; ha viszont majd kiürül, a pap talán hajlandó lesz kötetlenebb érintkezésre is. A novícius nem hibáztathatta Cheroki atyát azért, mert egyből arra a következtetésre jutott, hogy elment az esze. Egy kicsit csakugyan szédelgett a nap hevétől, és sokat dadogott is. Az apátság történetében nem egy novícius került ki megzavarodott elmével a nagyböjti próbatételből.
Nem lehetett mást tenni, mint engedelmeskedni a parancsnak és visszamenni.
Francis odament az óvóhelyhez, és még egyszer belepillantott, hogy megnyugtassa magát, csakugyan ott van; aztán elment a dobozért. Mire átcsomagolta és készen állt az indulásra, délkeleten megjelent a porfelhő, mely az utánpótlás, az apátságból küldött víz és kukorica jövetelét hirdette. Francis testvér úgy határozott, megvárja, mielőtt elindul a hosszú úton hazafelé.
A porfelhő élén három szamár és egy szerzetes bandukolt egyre közelebb. Az első szamár Ringo testvér súlya alatt roskadozott. Francis a csuklya ellenére fölismerte a konyhai kuktát a hosszú, szőrös lábáról, mely olyan mélyen lecsüngött a szamár két oldalán, hogy Ringo testvér saruja kis híján a földet érte. A mögötte haladó állatok kis kukoricás zsákokkal és víztömlőkkel voltak megrakva.
— Co-co-co-cocikám! Kis cocám, hol vagy? — Ringo tölcsért csinált a kezéből, úgy harsogta disznóhívó kiáltását a romok fölött, mintha nem vette volna észre az ösvény mellett várakozó Francist. — Co-co-co… Ó, hát itt vagy, Francisco! Azt hittem, csak egy rakás csont! Hát bizony föl kell hizlalnunk a farkasoknak! Tessék, — ne kéresd magad, vegyél csak a vasárnapi lakomából! De csak egy víztömlő és egy zsákocska jár, és ügyelj Malícia hátsó lábára, mert sárlik a drágám, és pajkos kedvében van; szegény Alfrédot úgy térdkalácson trafálta, hogy még! Szóval csak óvatosan… — Ringo testvér hátravetette csuklyáját, és kuncogva nézte, ahogy a novícius és Malícia manőverezik egymás körül. Ringonál csúfabb ember aligha élt a világon, és amikor nevetett, a hatalmas tömegben kivillanó, különféle színű fogak és a rózsaszín íny látványa nemigen fokozta báját; abnormis volt, de azért szörnyszülöttnek semmiképpen sem lehetett mondani — meglehetősen gyakori, öröklődő elváltozás volt ez a minnesotai vidéken, ahonnan származott: kopaszság és a melanin szélsőségesen egyenlőtlen eloszlása járt vele, úgyhogy a nyakigláb szerzetes egész testét sötétbarna májfoltok tarkították, hófehér alapon. Örökös jó kedélye azonban annyira ellensúlyozta megjelenését, hogy pár perc múlva az ember már észre sem vette; hosszabb ismeretség után pedig Ringo testvér mintázata ugyanolyan normálisnak látszott, mint egy foltos pónilóé. Ami visszataszítónak látszott volna egy mogorva alakon, azt az ő túláradó jókedve szinte olyan dekoratívvá tette, mint a bohóc arcfestése. Ringot büntetésből és valószínűleg csak átmenetileg osztották be kuktának. Mesterségére nézve fafaragó volt, és rendes körülmények között az ácsműhelyben dolgozott. Amikor azonban egyszer túlzott beképzeltséget tanúsított Boldog Leibowitz szobrával kapcsolatban, melyet kifaragni megengedtek neki, az apát úr áthelyeztette a konyhára mindaddig, amíg valami jelét látni majd rajta az alázatosság erényének. A Boldog szobra addig félig kifaragva várakozott a kárpitosműhelyben.
Ringo vigyora lassan elhalványult, ahogy jobban szemügyre vette Francis ábrázatát, mialatt a novícius leemelte kukoricáját és vizét a nyugtalan lábú szamárkancáról.
— Úgy festesz, mint egy beteg birka, fiú — mondta a vezeklőnek. — Mi bajod? Cheroki atya megint bal lábbal kelt fel?
Francis testvér megrázta a fejét.
— Úgy láttam, nem.
— Akkor mi a baj? Tényleg beteg vagy?