Magoló kevés volt, s az emlékezetük véges.
Egyik-másik könyves hordót megtalálták és elégették, akárcsak még néhány másik könyvcsempészt. Magát a kolostort is háromszor megtámadták, mielőtt alábbhagyott a gyilkos őrület.
Az emberi ismeretek hatalmas tárházából csak pár hordónyi eredeti könyv és az emlékezetből újraírt, kézzel másolt szövegek szánalmas kis gyűjteménye maradt épségben a rend tulajdonában, mire véget ért a tombolás.
Most, a sötétség hat évszázada múltán, a szerzetesek változatlanul féltve őrizték ezeket a Memorabíliákat, tanulmányozták, lemásolták és újra lemásolták őket, és türelmesen várakoztak. Kezdetben, Leibowitz idejében, azt remélték — sőt valószínűnek tartották, számítottak rá —, hogy a negyedik-ötödik nemzedék majd elkezdi visszakívánni az örökségét. Azoknak a legkorábbi időknek a szerzetesei azonban nem számoltak az embernek azon képességével, hogy új kultúrhagyományokat hoz létre néhány emberöltő alatt, ha a régi teljesen megsemmisült; létrehozza őket törvényhozók, próféták, zsenik vagy megszállottak révén. Egy-egy Mózes, egy-egy Hitler vagy akár egy-egy tudatlan, de zsarnoki nagyapa közreműködésével kultúrhagyományra lehet szert tenni egy nap leforgása alatt, és jó néhányra szert is tettek. Az új „kultúra” azonban a sötétség örökébe lépett, ahol az „együgyű” ugyanazt jelentette, mint a „polgár”, ami ugyanazt, mint a „rabszolga”. A szerzetesek tovább várakoztak. Mit sem számított nekik, hogy a féltve őrzött tudás hasznavehetetlen volt, hogy jó részét már voltaképpen nem lehetett ismeretnek tekinteni; hogy egyes esetekben ugyanolyan érthetetlen volt a szerzeteseknek, mint egy analfabéta, vad hegyi suhancnak lett volna; hogy ennek a tudásnak már nem volt tartalma, mert réges-régen eltűnt az, amire vonatkozott. Az ilyen ismereteknek akkor is megvolt a maguk sajátos szimbólumstruktúrája, és legalább a szimbólumok kölcsönös kapcsolatait meg lehetett figyelni. Az ismeretrendszer összefüggésmódjának megfigyelése révén valami keveset azért meg lehetett tudni, ha a tudásból nem is, de a tudásról igen, addig, amíg egyszer egy napon — vagy egy évszázadban — eljön majd az Integrátor, az összegező, és a dolgok újra összeállnak, így hát az idő mit sem számított. A Memorabíliák ott voltak, megőrzésük kötelessége órájuk hárult, és meg is szándékozták őrizni őket, még ha a sötétség kora eltart újabb tíz évszázadig vagy akár tíz évezredig is; mert ezek a szerzetesek, születtek légyen bár abban a sötét korszakban, lélekben még mindig azonosak voltak Boldog Leibowitz könyvcsempészeivel és magolóival; és ha apátságukból külhonba vándoroltak, mindegyikük, a rend minden fogadalmas tagja — akár istállószolga volt, akár apát — ruházatának részeként vitt magával egy könyvet is, ezekben az időkben rendszerint egy breviáriumot, a motyójába kötve.
Miután az óvóhelyet lezárták, a belőle származó dokumentumokat és relikviákat egyenként, csendben, feltűnés nélkül összegyűjtötte az apát úr. Hozzáférhetetlenek lettek, gyakorlatilag eltűntek az érdeklődők elől, feltehetően Arkos dolgozószobájának ajtaja mögött. És ha valami az apát úr dolgozószobájának szintjén tűnt el, akkor az nem volt biztonságos nyilvános beszédtéma. Legfeljebb csöndes folyosókon lehetett suttogni róla. Francis testvér nemigen hallotta meg a suttogásokat. Aztán azok is elcsöndesedtek, csak akkor éledtek fel újra, amikor egy este Új-Róma küldötte mormogott valamit az apáttal a refektóriumban. A mormogás egy-egy foszlánya eljutott a szomszédos asztalokig. A súgás-búgás néhány hétig tartott a küldött távozása után, aztán megint elcsitult.
Az utahi Francis Gerard testvér a következő évben visszatért a sivatagba, és ismét magányos böjtöt tartott. Újfent visszajött, elgyengülten és összeaszottan, és kisvártatva maga elé hívatta Arkos apát, aki kérdőre vonta, hogy vajon állítja-e hogy további tárgyalásokat bonyolított le a Mennyei Seregek tagjaival.
— Ó, nem, apát uram! Semmi sem volt ott egész nap, csak a keselyűk.
— És éjszaka? — kérdezte gyanakodva Arkos.
— Csak a farkasok — mondta Francis, majd óvatosan hozzátette: — Gondolom.
Arkos úgy határozott, hogy nem feszegeti az óvatos fenntartást, csak összeráncolta a homlokát. Az apát homlokráncolása, mint már Francis korábban megfigyelte, minden jel szerint sugárzó energiát bocsátott ki, mely véges sebességgel terjedt a térben, és tulajdonságairól egyelőre nem sokat tudtak, csak annyit, hogy elgyengít és összezsugorít mindent, ami az útjába kerül, különösen a posztulánsokat és a novíciusokat. Francis már öt másodpercnyi dózisát elnyelte, amikor elhangzott a következő kérdés:
— És mi van a tavalyi dologgal?
A novícius először csak némán nyelt egyet.
— A… az öregemberrel?…
— Az öregemberrel.
— Igen, Dom Arkos…
Az apát a kérdő, hangsúly minden nyomát igyekezett eltüntetni a hangjából, úgy duruzsolta:
— Csak egy öregember volt. Semmi több. Most már bizonyosak vagyunk benne.
— Én is azt hiszem, hogy csak egy öregember volt. Arkos atya lemondó mozdulattal a vastag vonalzóért nyúlt.
PUFF!
— Deo gratias!
PUFF!
— Deo gratias!
PUFF!
— Deo…
Ahogy Francis elindult vissza a cellájába, az apát kiszólt utána a folyosóra:
— Egyébként mondani is akartam még, hogy…
— Igen, tisztelendő atyám?
— Az idén sincs fogadalom — mondta az apát szórakozottan, aztán eltűnt a dolgozószobában.
7. FEJEZET
Francis testvér hét évet töltött el novíciusként, hét nagyböjti próbatételt állt ki a sivatagban, és igen nagy jártasságra tett szert a farkasüvöltés utánzásában. Testvérei mulattatására gyakran az apátság közelébe gyűjtötte a farkasfalkát, sötétedés után a falakról üvöltve nekik. Nappal a konyhában szolgált, a kőpadlót súrolta, és tovább tanulmányozta a régmúlt korok emlékeit.
Aztán egy napon az egyik új-római papi szemináriumból küldött érkezett az apátságba szamárháton. Miután hosszasan értekezett az apáttal, a küldött megkereste Francis testvért. Szemmel láthatóan meglepődött, hogy az immár férfivá felnőtt ifjút még mindig novíciusöltözékben, konyhasúrolás közben találta.
— Néhány éve tanulmányozzuk már a dokumentumokat, melyeket fölfedeztél — mondta a novíciusnak. — Jó néhányan meg vagyunk győződve, hogy hitelesek.
Francis lehajtotta a fejét.
— Nem szabad szót ejtenem a dologról, atyám — mondta.
— Ó, persze…
A küldött elmosolyodott, és odanyújtott egy papírdarabot, rajta az apát pecsétje, fölötte a jól ismert kézírás: Ecce Inquisitor Curiae. Ausculta et obsequere.[24] Arkos, AOL, Abbas.
— Ne aggódj — mondta gyorsan a pap, amikor észrevette a novícius hirtelen nyugtalanságát. — Nem hivatalos minőségben akarok beszélni veled. A vizsgáló bizottságból valaki majd fölveszi később a vallomásodat. Tudod, ugye, hogy azok az iratok már egy ideje Új-Rómában voltak? Most hoztam vissza néhányukat.
Francis testvér megrázta a fejét. Alighanem mindenki másnál kevesebbet, tudott arról, hogy magas szinten hogyan reagáltak a relikviák fölfedezésére. Azt észrevette, hogy a küldött a dominikánusok fekete csuháját viselte, és némi bizonytalan rossz érzéssel töprengett azon, hogy miféle „vizsgáló bizottság” lehet az, amelyről a fekete barát beszélt. A nyugati partvidéken folyt ugyan inkvizíció a katharizmus ellen, de el sem tudta képzelni, mi köze lehetne annak a vizsgáló bizottságnak a Boldog relikviáihoz. Ecce Inquisitor Curiae — állt a papíron. Az apát valószínűleg nem kínvallató „inkvizítort”, csak nyomozó „invesztigátort” értett rajta. A dominikánus szelíd, jóindulatú embernek látszott, és szemlátomást nem voltak nála kínzóeszközök.
24