— Természetesen tranzisztoros vezérlőrendszert a 6-B egységhez.
Jeris fölnevetett.
— A napnál is világosabb. És milyen ékesszóló! Ha a dolog azonos a névvel, akkor a név azonos a dologgal. Az egyenlő mennyiségek „helyettesíthetőek”, más szóval „az egyenlőség megfordítható”. Továbbléphetnénk a következő axiómára? „Ha két mennyiség egyenlő egy harmadikkal, akkor egymással is egyenlőek.” Ha ez igaz, akkor nincs-e vajon valamiféle „harmadik mennyiség”, amelyet a név is és az ábra is jelöl? Vagy körben járunk?
Francis elvörösödött.
— Azt képzelem — mondta lassan, miután elfojtotta bosszúságát —, hogy az ábra inkább elvont fogalmat ábrázol, mint konkrét valamit. Talán az ősöknek volt valami rendszerük magának a tiszta gondolatnak az ábrázolására. Ez szemlátomást nem egy tárgy felismerhető képe.
— Úgy van, úgy van, szemlátomást fölismerhetetlen! — helyeselt kuncogva Jeris testvér.
— Másfelől viszont lehetséges, hogy mégis tárgyat ábrázol, de egészen elvont, jelzésszerű módon… úgy, hogy az embernek különleges ismeretekre volna szüksége hozzá, vagy…
— Különleges szemre?
— Véleményem szerint ez egy nagyfokú, esetleg transzcendentális értékű absztrakció, amely Boldog Leibowitz egyik gondolatát fejezi ki.
— Bravó! És vajon mi az, amiről gondolkodott?
— Hát… az „áramkörtervezésről” — mondta Francis, ahogy megakadt a szeme a jobb alsó sarokban álló feliratokon.
— Hmmm… mely tudomány vagy művészet körébe tartozik ez a tevékenység, testvérem? Mi az osztálya, a neme, a sajátossága és a megkülönböztető jegye? Vagy csak „járulék”?
Jeris egyre pökhendibben gúnyolódik, gondolta Francis, és úgy döntött, hogy szelíd választ ad rá:
— Nos, nézd meg ezt a számoszlopot, az van föléje írva: „Elektronika alkatrészjegyzéke.” Egykor bizonyosan létezett egy Elektronika nevű művészet vagy tudomány, vagy esetleg mindkettő. Ezt már tudjuk.
— Aha! Ezzel tisztázódott az osztálya és a neme. Most lássuk a „megkülönböztető jegyét”, ha folytathatom a gondolatmenetet. Mi volt az Elektronika tárgya?
— Az is meg van írva — mondta Francis, aki előzőleg már elejétől végéig átkutatta a Memorabíliákat abbéli igyekezetében, hogy találjon valami nyomra vezető jelet, amitől valamivel érthetőbb lesz a rajz, de vajmi kevés eredménnyel. — Az Elektronika tárgya az elektron volt — magyarázta.
— Ez bizony írva vagyon. Imponálsz nekem, testvérem. Oly keveset tudok az ilyesmiről. És mondd, kérlek, mi volt az az „elektron”?
— Hát, van egy töredékes forrás, amely úgy utal rá, hogy „a semmi negatív görbülete”.
— Micsoda? Hogyan negálták a semmit? Ha a semmit tagadjuk, abból nem valami lesz?
— Talán a negáció a „görbületre” vonatkozik.
— Aha! Akkor az eredmény a „görbületlen semmi”, ugyebár? Rájöttél már, hogyan kell kiegyenesíteni a semmit?
— Még nem — ismerte be Francis.
— Nem baj, testvérem, ne add föl! Milyen ügyesek lehettek azok a régiek: ki tudták egyenesíteni a semmit! Csak így tovább, hátha egyszer te is rájössz a módjára, és akkor a kezünkben lesz az „elektron”, igaz? Mihez kezdünk majd vele? Föltesszük az oltárra a kápolnában?
— Jól van — mondta Francis sóhajtva —, nem tudom. De valami idebenn azt súgja nekem, hogy az „elektron” létezett egykor, még ha nem tudom is, hogy milyen volt, vagy mire használhatták.
— Milyen megható! — mondta kuncogva a tekintélyromboló, és visszatért a munkájához.
Jeris testvér időnkénti kötözködése elszomorította Francist, de nem hűtötte le a lelkesedését műve iránt.
Lehetetlenségnek bizonyult pontosan reprodukálni minden egyes foltot, nyomot, pacát, de a másolat elég hű lett ahhoz, hogy két lépésről már megtévessze a szemlélőt, tehát kiállítási célra megfelelt, s ily módon az eredetit immár el lehetett tenni lepecsételt tokjába és biztonságba helyezni. Amikor elkészült a másolat, Francis testvér a lelke mélyén csalódottságot érzett. Túl sivár volt a rajz. Első látásra semmi sem érzékeltette rajta, hogy szent ereklyéről van szó. Szikár, tárgyilagos volt a stílusa — meglehet, illett is a Boldoghoz, de mégis.
Az ereklye szolgai lemásolása kevés volt. A szentek alázatos emberek, akik nem önmagukat, hanem Istent dicsőítik, és a többiekre marad a feladat, hogy a szent belső dicsőségét külső, látható jelekkel érzékeltessék. A másolás kevés volt: hideg volt, fantáziátlan, és semmilyen érzékelhető módon nem örökítette meg a Boldog szentséges tulajdonságait.
Glorificemus[27], gondolta Francis, miközben az örökzöldeken dolgozott. Most éppen a Zsoltárkönyv lapjait másolta, melyek később kerültek a kötészetre. Megállt egy pillanatra, hogy megkeresse, hol tartott a szövegben, és odafigyeljen a szavak jelentésére ismert néhány órányi másolás után már egyáltalán nem olvasta a szöveget, csak hagyta, hogy a keze leírja a betűket, melyekkel a szeme találkozott. Most megállapította, hogy éppen Dávid bűnbánó imáját másolta, a negyedik bűnbánati zsoltárt. „Miserere mei, Deus…[28] gonoszságomat beismerem, bűnöm előttem lebeg szüntelen.” Alázatos könyörgés volt, de a Francis előtt levő oldal külleme nem árulkodott hasonló alázatról. A Miserere szó M betűje aranyfüst berakásból készült. A margót egymásba fonódó arany és lila szálak dús arabeszkje töltötte ki, szövevényes fészkekbe ágyazta az egyes versek pompázatos iniciáléit. Akármilyen alázatos volt maga az ima, a lap fényűző pompában tündökölt. Francis testvér csak a szöveg főrészét másolta át az új pergamenre, kihagyta a helyet a nagyszerű iniciáléknak, és a szöveg mellett ugyanolyan szélességű margót is hagyott. Ügyes kezű szerzetestársai majd színorgiával árasztják el a fekete-fehér lapot, és megszerkesztik a képes iniciálékat. Francis is tanulgatta már a szövegdíszítést, az illuminációi, de még nem tett szert kellő jártasságra benne ahhoz, hogy rábízzák az örökzöldek aranyberakásait.
Glorificemus. Megint eszébe jutott a Leibowitz-nyomat…
Az ötletét nem árulta el senkinek, csak készülődni kezdett. Megszerezte a létező legfinomabb báránybőrt, és szabadidejéből több hetet töltött el azzal, hogy kikészítette, kinyújtotta, habkővel tükörsimára csiszolta, majd végül hószínűre fehérítette, és gondosan elrakta. Utána hónapokon át a Memorabíliák böngészésével töltötte minden szabad percét, még mindig abban a reményben, hogy hozzásegítik az ereklye jelentésének megfejtéséhez. Nem talált semmit, ami hasonlított volna a rajzon levő dolgokra, vagy ami hozzásegítette volna az értelmezéshez, viszont hosszú idő elteltével egyszer megakadt a szeme egy könyvtöredék félig elégett lapján, mely a kéknyomatkészítésről szólt. Mintha valami enciklopédia része lett volna. Rövid volt az utalás, ráadásul a cikk egy része hiányzott is, de miután többször végigolvasta, Francis gyanítani kezdte, hogy — számos korábbi másolóval egyetemben — fölöslegesen fecsérelt el rengeteg időt és tintát. A jelek szerint a sötét alapon fekete vonalak használata nem valami különösen kívánatos sajátság volt, csak egy bizonyos olcsó sokszorosítási eljárás velejárója. Az eredeti rajz, amelyről a kéknyomatok készültek, fehér alapon fekete volt! Francisnak vissza kellett fojtania hirtelen támadt vágyát, hogy a kőpadlóba verje a fejét. Annyi tinta és annyi munka — hogy lemásoljon egy érdektelen véletlent! Ami azt illeti, talán Horner testvérnek nem kellene elmondani… Könyörületes cselekedet lesz, ha nem szól róla, tekintettel az idős szerzetes gyenge szívére.