Az a felismerés, hogy a kéknyomatok színezése csak mellékes sajátsága volt az, ősi rajzoknak, lendületet adott Francis tervének. Elkészíthette a Leibowitz-nyomat illuminált másolatát a mellékes sajátság nélkül is! Ha az ellenkezőjére fordítja a színhatást, első látásra senki sem veszi majd észre, milyen rajzon dolgozik. Egy-két másik apróságot is nyilvánvalóan módosítani lehetett. Nem mert megváltoztatni semmi olyasmit, amit nem értett, de afelől bizonyos volt, hogy az alkatrészjegyzéket és a nagybetűs információt nyugodtan eloszthatja szimmetrikusan a rajz körül, pajzsokon és feliratszalagokon. Mivel magának a rajznak a jelentése homályos volt, egy hajszálnyit nem mert változtatni sem az alakján, sem a részletein; de ha a színei lényegtelenek, akkor legalább megszépítheti! Az izéket és a miskulanciákat aranyberakásból akarta elkészíteni, a krikszkraksz viszont túl szövevényes volt az aranyozáshoz, a hogyishívják pedig aranyból elkészítve túl hivalkodónak látszott volna. A bigyóknak egyszerűen koromfeketéknek kellett lenniük, ez viszont azt jelentette, hogy a vonalakat sötétszürkén kellett megrajzolni, hogy kiemeljék a bigyókat. Az aszimmetrikus rajzot meg kellett ugyan hagyni aszimmetrikusnak, de Francis úgy vélte, a legkevésbé sem változtat majd a jelentésén, ha rácsozatnak használja egy futószőlőhöz, melynek indáit (miközben gondosan kikerülik a bigyókat) úgy lehet vezetni, hogy a szimmetria érzetét keltsék, vagy természetessé tegyék az aszimmetriát. Amikor Horner testvér illuminált egy nagy M betűt, és átalakította levelek, bogyók, ágak csodálatos dzsungelévé, amelyben esetleg egy ravasz kígyó is felbukkant, az M változatlanul olvasható maradt. Francis testvér nem látta okát, hogy ugyanez nem vonatkozhatna a rajzra is.
Az egész pedig tulajdonképpen lehetne pajzs alakú is, a szélein csigavonalakkal díszítve, a rideg négyszög helyett, mely az eredeti rajzot keretezte. Francis több tucat előzetes vázlatot készített. A pergamen legtetejére szánta a Szentháromság ábrázolását, a legaljára a rend címerét, közvetlenül fölötte a Boldog képmásával.
De a Boldogról, Francis tudomása szerint, nem maradt fenn hiteles ábrázolás. Létezett ugyan néhány fantáziadús portré, de mind az Egyszerűsítés korszaka után keletkeztek. Egyelőre még nem alakult ki a szokásosnak tekinthető ábrázolásmód sem, habár annyit megőrzött a hagyomány, hogy Leibowitz elég magas volt, és kissé hajlott tartású. Talán majd amikor újra megnyitják az óvóhelyet…
Egy délután Francis épp a vázlatain munkálkodott, amikor hirtelen megállt a munkában, mert megérezte, hogy megjelent mögötte valaki, akinek hatalmas árnyéka rávetült a másolóasztalra, és aki nem volt más, mint… mint… Ne! Könyörgök, ne! Beate Leibowitz, audi me![29] Könyörülj, Uram! Legyen akárki, csak ne…
— Nocsak, hát ez meg micsoda? — dörmögte az apát, ahogy tekintete végigfutott a vázlatokon.
— Rajz, apát uram.
— Azt látom. De micsoda?
— A Leibowitz-nyomat.
— Amelyiket te találtál meg? Mi? Nemigen hasonlít rá. Miért változtattad meg?
— Mert ez…
— Beszélj már hangosabban!
— ILLUMINÁLT MÁSOLAT LESZ! — visította akaratlanul Francis testvér.
— Aha.
Arkos apát vállat vont és továbbindult.
Amikor Horner testvér néhány másodperc múlva elment a másolónövendék asztala mellett, meglepetten észlelte, hogy Francis elájult.
8. FEJEZET
Francis testvér megdöbbenésére, Arkos apát már nem kifogásolta a relikviák iránti érdeklődését. Amióta a dominikánusok beleegyeztek, hogy megvizsgálják a dolgot, az apát megnyugodott; és amióta a szentté avatási per ügye mintha valamicskét előbbre haladt volna Új-Rómában, Arkos olykor szemlátomást el is felejtette, hogy annak idején történt valami különös dolog a sivatagban egy bizonyos Francis Gerard nevű, utahi származású testvére elhivatottsági próbája idején. Az illető testvér jelenleg a másolószobában munkálkodott. Az eset tizenegy éve történt. A zarándok személyére vonatkozó képtelen szóbeszéd már réges-régen elült. A mostani novíciusoknak semmi közük sem volt már Francis egykori novícius-társaihoz. Ezek az ifjoncok, a legújabb termés, már hírét sem hallották a dolognak.
Az eset azonban hét nagyböjti próbatételt jelentett Francis testvérnek a farkasok között, és azóta valahogy sohasem tekintette egészen biztonságosnak a témát. Valahányszor szóba hozta, utána éjszaka a farkasokról és Arkosról álmodott; álmában Arkos húst vetett a farkasok elé, és a hús Francis volt.
Arról azonban megbizonyosodott, hogy nagy művét nyugodtan folytathatja, nem fogják zaklatni érte, kivéve Jeris testvért, aki továbbra is ingerkedett vele. Francis már elkezdte a báránybőr tényleges díszítését. Kevés szabadideje és a csigavonalas ékítmények bonyolultsága, az aranyberakás gyötrelmes nehézségei miatt sokéves munkának ígérkezett; ám az évszázadok sötét óceánjában, ahol mintha semmi sem mozdult volna, egy emberélet csak aprócska fodrozódás volt, még annak az embernek is, aki leélte. Az egymásra következő napok, az egymásra következő évszakok unalma után következtek a fájdalmak és különféle nyavalyák, végül pedig az utolsó kenet és egy pillanatnyi feketeség, mielőtt eljött a vég — jobban mondva a kezdet. Mert akkor a parányi, reszkető lélek, mely addig jól vagy rosszul elviselte az unalmat, a világosságban találja magát, elmerül a végtelenül könyörületes szem perzselő pillantásában, ahogy megáll az Igazságtevő előtt. És akkor a Király csak annyit mond: „Jöjj” vagy „Eredj”, és azért az egyetlen pillanatért kellett elszenvedni mindent. Nehéz más hiedelemmel élni egy olyan korban, amilyen Francist körülvette.
Sarl testvér befejezte matematikai rekonstrukciójának ötödik oldalát, az asztalára bukott, és néhány óra múlva meghalt. Sebaj, a feljegyzéseinek nem esett baja. Eltelik egy-két évszázad, jön majd valaki, akinek fölkelti az érdeklődését a munkája, és folytatja. Addig is imák szálltak a mennybe Sarl testvér lelki üdvösségéért.
Aztán ott volt Ringo testvér és a faszobor. Ringo testvért egy-két éve visszahelyezték az ácsműhelybe, és megengedték neki, hogy ha jut rá idő, tovább vésse-faragja a Vértanú félig kész képmását. Francishoz hasonlóan, Ringo testvér is csak egy-egy órát tudott néha szakítani arra, hogy folytassa maga választotta munkáját; a szobor olyan lassan készült, hogy szinte nem is tűntek föl a változások, csak ha az ember több hónapos időközökben vette szemügyre. Francis testvér olyan gyakran látta a művet, hogy észre sem vette az alakulását. Francis azon kapta magát, hogy rabul ejtette Ringo túláradó jó kedélye — még ha tudta is, hogy a másik azért vette föl azt a könnyed, vidám modort, hogy kompenzálja riasztó rútságát —, és ha üres percei akadtak néha, szívesen töltötte azzal, hogy elnézte Ringo munkálkodását.
Az ácsműhelyt mindig betöltötte a fenyőfa, a cédrusfa, a forgács, az emberi verejték szaga. Az apátságban nem volt könnyű fához jutni. Eltekintve a fügefáktól és a kút tőszomszédságában álló egy-két nyárfától, a vidék fátlan volt. Szamárháton három napig tartott az út a legközelebbi cserjéshez, amelyet erdőnek tiszteltek, és a fagyűjtők gyakran egy hét múlva tértek csak vissza az apátságba a néhány szamárrakománnyi ággal, melyből a cövekek, faszegek, küllők és néha, ha kellett, széklábak készültek. Olykor bevonszoltak egy-két fatörzset is a korhadó gerendák pótlására. De ennyire híján lévén a fának, az ácsok szükségképpen fafaragók és szobrászok is voltak.