9. FEJEZET
Néhány hónappal Monsignore Aguerra távozásában újabb szamárkaraván érkezett Új-Rómából. Tekintélyes számú pap jött vele, és fegyveres őrök kísérték, hogy megvédjék a rablók, a garázdálkodó torzszülöttek és az állítólagos sárkányok ellen az apátságba vezető úton. Az expedíciót ezúttal egy apró szarvakkal és hegyes agyarakkal ékeskedő monsignore vezette, aki bejelentette, hogy őt bízták meg azzal, hogy szembeszálljon Boldog Leibowitz szentté avatásával, és jövetelének az a célja, hogy utánanézzen bizonyos képtelen, hagymázas rémhíreknek, amelyek az apátságból szivárogtak ki, és sajnálatos módon eljutottak egészen Új-Róma falai alá is. Sejtetni engedte, hogy a felelősök nem ússzak meg szárazon, és nyomatékosan közölte, hogy nem fog eltűrni semmiféle romantikus képzelgést, mint egy bizonyos korábbi látogató. Az apát udvariasan köszöntötte, és megmutatta a számára előkészített vaspriccset egy déli fekvésű cellában, miután szíves elnézését kérte azért, hogy a vendégszobák sajnos megfertőződtek himlővel. A monsignorét saját személyzete szolgálta ki, és a szerzetesekkel evett kását és főzeléket a refektóriumban — mivel a vadászok jelentése szerint ebben az évben érthetetlen módon megritkultak a fürjek és a földi kakukkok.
Az apát ezúttal nem érezte szükségét, hogy óva intse Francist fantáziája szabadra eresztésétől. Eressze csak, ha meri! Aligha kellett félni attól, hogy az advocatus diaboli könnyűszerrel hitelt ad akár az igazságnak is, mielőtt minden oldalról tüzetesen megvizsgálja, és beledugja ujját a sebekbe.
— Ha jól értem, szédülős vagy, és időnként elájulsz — mondta Monsignore Flaught, amikor kettesben maradt Francis testvérrel, és rászegezte Francis szerint igen rosszindulatú pillantását. — Mondd csak, volt epilepszia a családodban? Elmebaj? Idegrendszeri mutációk?
— Nem, excellenciás uram.
— Nem vagyok excellenciás! — förmedt rá a pap. — És most kiszedjük belőled az igazságot! — Egy egyszerű kis műtét elég lesz, mintha ezt mondta volna a hangsúlya, csak apró csonkolásra van szükség. — Tudsz róla, hogy dokumentumokat mesterségesen lehet öregíteni?- szegezte szigorúan Francis testvérnek a kérdést. Francis nem tudott róla.
— Tudsz róla, hogy az Emily név nem szerepel egyik talált iratban sem?
— Nem? De hát… — Bizonytalanul elhallgatott.
— Nem! Csak az Emmi szerepel, igaz? Ami esetleg az Emily becézése?
— Igen… igen, azt hiszem, így van, Messér.
— De lehet az Emma becézése is, nemde?! És az Emma név szerepelt a dobozban!
Francis hallgatott.
— Tessék?! — csattant föl a másik.
— Mi volt a kérdés, Messér?
— Csak fel akartam hívni a figyelmedet, hogy a bizonyítékok tanúsága szerint az „Emmi” az „Emmát” helyettesítette, „Emma” pedig nem Emily becézése! Ehhez mit szólsz?
— Eddig még nem gondolkodtam a dolgon, Messér, de…
— De?!
— Férj és feleség nem mindig nyelvtani pontossággal emlegeti egymást, ugye?
— TE PIMASZKODOL VELEM?!
— Nem, Messér…
— Most pedig halljuk az igazságot! Hogy fedezted föl azt az óvóhelyet, és mi ez a sületlenség valami jelenésről?
Francis testvér megpróbálta elmondani. Az advocatus diaboli időnként csúfondáros horkantásokkal és gúnyos kérdésekkel szakította félbe, s amikor Francis befejezte, a monsignore olyan logikai és szemantikai boncolásnak vetette alá, hogy a végén már Francis maga sem tudta, csakugyan látta-e az öregembert, vagy csak képzelte az egészet.
A faggatás könyörtelen volt, de Francis kevésbé érezte félelmetesnek, mint apát ura kihallgatásait. Az ördög ügyvédje legfeljebb ízekre téphette, de csak most az egyszer, és az a tudat, hogy a megpróbáltatás nemsokára véget ér, elviselhetővé tette a szenvedést. Amikor viszont az apáttal állt szemben, Francis mindig tudta, hogy ha hibázik, újra és újra megbüntethetik érte, hiszen Arkos egy életre volt ura és parancsolója, lelkének örökös inkvizítora.
Monsignore Flaught szemlátomást úgy találta, hogy a tós szerzetes csüggesztően szimpla elbeszélése nem éri meg a nehéz fegyverek bevetését, különösen, miután megfigyelte, hogyan reagált Francis testvér az első támadásra.
— Rendben van, testvérem, ha kitartasz e mellett a históriád mellett, azt hiszem, nem kell többet vesződnünk veled. Még ha igaz is a meséd — amit nem állítok —, akkor is olyan banális, hogy az már nevetséges! Tisztában vagy vele?
— Én mindig is ezt gondoltam, Messér — mondta sóhajtva Francis testvér, aki már sok évé igyekezett megfosztani a zarándok alakját attól a jelentőségtől, amellyel a többiek fölruházták.
— Hát a legfőbb ideje, hogy végre kinyögd! — csattant fel Flaught.
— Mindig is mondtam, hogy azt hiszem, valószínűleg csak egy közönséges öregember volt…
Monsignore Flaught a kezével elfödte a szemét, és mélyet sóhajtott. Már épp elég bizonytalankodó tanúval találkozott ahhoz, hogy most ne szóljon semmit.
Mielőtt távozott volna az apátságból, az advocatus diaboli, akárcsak előtte a Szent ügyvédje, betért a másolószobába, és kérte, hogy megtekinthesse a Leibowitz-nyomat illuminált másolatát („azt a nyomorult abszurditást”, ahogy Flaught emlegette). Ezúttal a kis szerzetes keze nem a buzgalomtól, hanem a félelemtől reszketett, nehogy megint kénytelen legyen abbahagyni a Művet. Monsignore Flaught szó nélkül megállt, és csak nézte a báránybőrt. Hármat nyelt. Végül szemmel látható erőlködéssel bólintott.
— Élénk képzelőerőd van — mondta —, de hát ezt már mindannyian tudjuk, igaz? — Elhallgatott egy pillanatra. — Mennyi ideje is dolgozol rajta?
— Hat éve, Messér, amikor hozzájutok.
— No igen… úgy látszik, még legalább ugyanannyi hátra is van belőle.
Monsignore Flaught szarvai aztán hamarosan megrövidültek egy hüvelyknyivel, és az agyarai is eltűntek. Még aznap este visszaindult Új-Rómába.
Csendesen múltak az évek, árkokat mélyítettek a fiatal arcokra, megezüstözték a halántékokat. A kolostor lakói folytatták végeérhetetlen munkájukat, naponta megostromolták az eget örökké egyforma zsolozsmájukkal, naponta hozzátettek pár cseppet a másolt és újramásolt kéziratoknak a nagyvilágba kicsordogáló vékony erecskéjéhez, és hébe-hóba tisztviselőket, írnokokat kölcsönöztek a püspökségnek, az egyházi bíróságoknak meg annak a néhány világi hatalomnak, amely igényt tartott rá. Jeris testvérnek az a nagyravágyó gondolata támadt, hogy nyomdát létesít, de amikor Arkos fülébe jutott, elfojtotta a tervet. Nem volt sem elegendő papír, sem megfelelő festék, sem igény az olcsó könyvek iránt a tudatlanságával kérkedő világban. A másolók megmaradtak a pennánál és a tintatartónál.
Bolondok napján vatikáni küldönc érkezett, örömhírt hozott a rend számára: Monsignore Flaught visszavonta minden ellenvetését, és azóta Boldog Leibowitz ikonja előtt vezekel. Monsignore Aguerra megnyerte a pert: a pápa dekrétumot bocsát ki, mely javasolja a kanonizálást. A hivatalos szentté avatást a következő Szentévre tűzték ki, amikor összehívják az egyetemes zsinatot is, azzal a céllal, hogy körültekintően átfogalmazza a magisterium[30] hitbeli és erkölcsi ügyeire vonatkozó doktrínát; ezt a kérdést sokszor eldöntötték már a történelem során, de a jelek szerint minden évszázadban újra fölvetődött új alakban, különösen azokban a sötét időszakokban, amikor az ember „tudása” a szélről, csillagokról, esőről voltaképpen csak hit volt. A zsinat idején fogják az Albertiánus-rend alapítóját beiktatni a Szentek Naptárába.
30