A bejelentést örömmámor és hosszas ünneplés követte az apátságban. Dom Arkos, aki már összeaszott az öregségtől, és közeljárt második gyermekkorához, maga elé rendelte Francis testvért, és ezt szuszogta:
— Őszentsége meghívott bennünket Rómába a szentté avatásra. Készülj fel az útra!
— Én, apát uram?
— Te, és senki más! Gyógyszerész testvérünk eltiltott az utazástól, az pedig nem volna helyes, ha a perjel atya betegségem idején elhagyná a kolostort. Most nehogy megint elájulj nekem! — folytatta zsémbesen Dom Arkos. — Alighanem a megérdemeltnél több elismerésben részesülsz azért, mert a bíróság egyértelműen bizonyítottnak fogadta el Emily Leibowitz halálának időpontját. Mindenesetre Őszentsége téged is meghívott. Szerintem adj hálát Istennek, és ne képzeld, hogy a tiéd az érdem!
Francis testvér megtántorodott.
— Őszentsége…?
— Igen. Nomármost, elküldjük az eredeti Leibowitz-nyomatot a Vatikánba. Mi a véleményed, elvinnéd azt az illuminált másolatodat személyes ajándékként a Szentatyának?
— Óóó… — mondta Francis.
Az apát magához térítette, megáldotta, derék együgyűnek nevezte, és elküldte, hogy csomagolja össze a motyóját.
10. FEJEZET
Új-Rómáig az út legalább három hónapba, — esetleg többe is beletelhetett, bizonyos mértékig attól függően, hogy mekkora távolságot tud Francis megtenni, mielőtt a rablók megfosztják a szamarától. Egyedül és fegyvertelenül indult útnak, kis motyójában csak a ruháját, takaróját és koldulócsészéjét vitte, (az ereklye és illuminált másolata mellett). Azért imádkozott, hogy a tudatlan rablók ne vehessék semmi hasznát az utóbbinak; mert hát az útszéli banditák között is akadtak jószívűek, akik csak azt szedték el, ami érték volt a szemükben, és meghagyták áldozatuknak életét, testi épségét és személyes holmiját. Mások kevésbé voltak figyelmesek.
Francis testvér elővigyázatosságból fekete kötést viselt a jobb szeme fölött. A parasztok babonás népség voltak, és gyakran meghátráltak már a szemmelverés fenyegetésétől is. Ilyeténképp fölszerelkezve és fölfegyverkezve indult el Francis testvér, hogy engedelmeskedjék a Sacerdos Magnus, a Legszentebb Úr és Parancsoló, Leo Pappas XXI. hívó szavának.
Majdnem két hónappal az apátság elhagyása után találkozott a szerzetes a neki rendeltetett rablóval, egy sűrű erdőn átvezető hegyi ösvényen, távol minden emberi településtől — leszámítva a Torzszülöttek Völgyét, pár mérföldnyire nyugatra a hegycsúcs mögött, ahol mint a leprások, az örökletes fogyatékosságokban szenvedők éltek a világtól elzártan. Nem egy ilyen kolónia az anyaszentegyház hospitályos barátainak gondoskodásában részesült, de a Torzszülöttek Völgye nem volt közöttük. Több évszázaddal azelőtt verődtek ott össze azok a mutánsok, akiknek valahogy sikerült elmenekülniük a hegyi törzsek között fenyegető halál elől. Soraik folyamatosan feltöltődtek csúszómászó, torz lényekkel, akiket kivetett magából a világ, de egyikük-másikuk termékeny is volt, és szült. A gyermekek gyakran örökölték a szülők torzulásait; holtan jöttek a világra, vagy nem érték meg az érettséget. De hébe-hóba a torz vonás lappangónak bizonyult, és a mutánsok egyesüléséből látszólag normális újszülött született. Olykor azonban a felszínen „normális” ivadék belsőleg lett rút: olyan szellemi vagy érzelmi deformitás torzította el, amely mintha megfosztotta volna emberi mivoltának lényegétől, miközben a látszatát meghagyta. Még az egyházon belül is egyesek vették a bátorságot, hogy fölvessék: az ilyen teremtmények már fogantatásuktól ténylegesen megfosztattak a Dei imagótól[31], hogy a lelkük csak állati lélek, hogy a természeti törvény jegyében büntetlenül elpusztíthatok mint állatok, nem pedig emberi lények; és hogy Isten büntetésként verte meg az emberfajt állati-ivadékokkal, azokért a bűnökért, amelyek kis híján a pusztulását okozták. Kevés teológus (kiknek a pokolba vetett hite sosem ingott meg) vitatta volna el Istenétől akármiféle időleges büntetés alkalmazását; de az emberek, ha magukra vállalnák, hogy megítéljék, megvan-e Isten hasonlatossága olyasvalakiben, akit anya szült, a menny jogát bitorolnák! Még az idiótát is, aki alábbvalónak látszik a kutyánál, a disznónál, a kecskénél, ha anya szülte, halhatatlan léleknek kell tekinteni, dörögte a magisterium; aztán eldörögte újra és újra. Miután Új-Róma, hogy megfékezze a csecsemőirtást, már több ilyen nyilatkozatot közzétett, a balszerencsés torzszülötteket egyesek a pápa unokatestvéreiként vagy a pápa gyerekeiként kezdték emlegetni.
„Aki emberi szülőktől elevenen jön a világra, azt életben kell hagyni — mondta az előző Leó —, összhangban a Természet Törvényével és a Szeretet Isteni Törvényével; gyermekként kell gondoskodni róla, bármilyen legyen a külleme és a viselkedése, mert természetes ésszel, isteni kinyilatkoztatás nélkül is belátható, hogy a természetes emberi jogok között az életben maradást szolgáló szülői segítséghez való jog megelőz minden más jogot; és nem változtathat rajta sem a társadalom, sem az állam, csak annyiban, hogy a fejedelmeknek hatalmukban áll még jobban érvényesíteni. Még az oktalan állatok sem cselekszenek másképp.”
A rabló, aki feltartóztatta Francis testvért, látszólag nem tartozott a torzszülöttek közé, ám hogy a Torzszülöttek Völgyéből jött, ahhoz nem férhetett kétség, amikor két csuklyás alak emelkedett föl az ösvény fölötti lejtő sűrű bozótjából, és gúnyosan ráordított a szerzetesre, miközben rászegezte felhúzott íját. A távolság miatt Francis nem volt bizonyos abban az első benyomásában, hogy az egyiknek a keze hat ujjal markolta az íjat — de ahhoz nem férhetett kétség, hogy a másik ruháján két csuklya volt, habár nem lehetett megállapítani, van-e második fej is a második csuklyában.
Maga a rabló ott állt az ösvény közepén. Alacsony, de bikaerős férfi volt, sima, kerek fejjel és olyan állkapoccsal, mintha gránitból faragták volna. Szétvetett lábbal állt az ösvényen, vaskos karját összefonta maga előtt, miközben nézte a szamáron közelgő kis alakot. A rablónak, amennyire Francis testvér ki tudta venni, minden fegyvere a testi ereje volt, meg egy kés, melyet elő sem vett övszíjából. Intett Francisnak, hogy jöjjön közelebb. Amikor a szerzetes ötvenméternyire megállt, a pápa egyik gyermeke megeresztett egy nyilat; a vessző pontosan a szamár mögött vágódott be a földbe, s az állat előreszökkent ijedtében.
— Szállj le! — parancsolta a rabló.
A szamár megállt. Francis testvér hátratolta a csuklyáját, hogy előtűnjék a fekete kötés a szemén, és reszkető ujjával megérintette. Lassan fölfelé, emelte szeméről a kötést…
A rabló hátravetette a fejét, és fölnevetett, mintha maga a Sátán kacagott volna; a kis szerzetes ördögűző fohászt mormogott magában, de szemlátomást nem hatott, a rablóra.
— Csuhás majmok, ennek a trükkötöknek már szakálla van! — mondta. — Most már szállj le!
Francis testvér elmosolyodott, vállat vont, és további ellenkezés nélkül leszállt. A rabló megvizsgálta a szamarat, megnézte a fogát, a patáit, megveregette a horpaszát.
— Evés? Evés? — rikoltotta az egyik csuklyás alak a hegyoldalból.
— Ezt nem — kurjantotta a rabló. — Túl cingár! Francis testvér nem volt egészen meggyőződve róla, hogy a szamárról beszélnek.