Ez még a rablónak is sok volt. Elrúgta magától a szerzetest, szétkapta a két dokumentumot, és káromkodva Francis képébe vágta az egyiket. Fölkapaszkodott a szamárra, és megindult vele föl a domboldalon, a leshelyük felé. Francis testvér fölkapta az értékes dokumentumot, a rabló nyomába eredt, áradozva hálálkodott, és többször megáldotta, miközben a rabló a csuklyás íjászok felé irányította a szamarat.
— Még hogy tizenöt év! — fakadt ki gúnyosan a rabló, és megint elrúgta Francist. — Tűnj el! — Meglobogtatta a napfényben csillogó illuminált másolatot. — Ne felejtsd el, két hekló aranyért kiválthatod! És mondd meg a pápádnak, hogy elnyertem tőled!
Francis nem kapaszkodott utána tovább. Még egy elragadtatott áldást küldött a távozó bandita után, keresztet vetett feléje, és magában hálát adott Istennek, hogy léteznek önzetlen rablók, akik ilyen ostoba tévedésekre képesek. Szerető gonddal magához ölelte az eredeti Leibowitz-nyomatot, és visszaindult az ösvényen lefelé. A rabló odafönt büszkén mutogatta a gyönyörű másolatot torzszülött társainak.
— Evés! Evés! — mondta az egyik, és megveregette a szamarat.
— Menés, menés — helyesbítette a rabló. — Evés majd aztán!
De amikor Francis testvér már messze maga mögött hagyta őket, fokozatosan hatalmába kerítette valami nagy szomorúság. A csúfolódó hang még ott csengett a fülében. Tizenöt év! Szóval ezzel foglalkoztok ott kint! Tizenöt év! Micsoda asszonymunka! Höhöhöhö…
A rabló tévedett. De a tizenöt év így is, úgy is veszendőbe ment, és vele mindaz a szeretet és kín, amit beleölt a másolatba.
A kolostori magányban Francis elszokott a világi élettől, primitív szokásaitól, durva felfogásától. Most azon kapta magát, hogy mélységesen bántja a rabló csúfolódása. Eszébe jutott Jeris testvér korábbi, szelídebb gúnyolódása. Lehet, hogy Jeris testvérnek igaza volt?
Fejét lecsüggesztette csuklyája alatt, ahogy lassan tovább-baktatott.
Legalább az eredeti ereklye megmaradt. Legalább az.
11. FEJEZET
Elérkezett az óra. Francis testvér, egyszerű szerzetesi csuhájában, még sohasem érezte magát kevésbé fontosnak, mint abban a pillanatban, ahogy ott térdelt a fenséges székesegyházban a szertartás kezdete előtt. A méltóságteljes mozdulatok, a kavargó színpompa, a szertartás ünnepélyes előkészületeit kísérő hangok közepette, melyek már magukban is liturgikus légkörűnek tetszettek, nehéz volt elhinni, hogy egyelőre semmi fontos esemény nem történik. Püspökök, monsignorék, bíborosok, papok és különböző világi tisztségviselők elegáns, régies öltözékben mozogtak ide-oda a hatalmas templomban, de jövés-menésük mintha magasztos óramű lett volna, mely sohasem torpant meg, akadt el, változtatott hirtelen irányt. Egy sampetrius[32] lépett be a székesegyházba; öltözéke olyan pompás volt, hogy Francis először prelátusnak nézte a templomi munkást. A sampetrius egy zsámolyt hozott. Olyan magától értetődő méltósággal vitte, hogy a kis szerzetes, ha már nem térdelt volna, bizony lehet, hogy térdet hajtott volna, ahogy a tárgy ellebegett előtte. A sampetrius fél térdre ereszkedett a magas oltár előtt, aztán odament a pápai trónhoz, ahol a zsámolyt odatette a régi helyére, melynek szemlátomást kilazult az egyik lába, majd ugyanazon úton, amelyen bejött, távozott. Francis testvér elámult rajta, hogy milyen keresett elegancia kíséri még a jelentéktelen dolgokat is. Senki sem sietett. Senki sem bizonytalankodott. Egyetlen mozdulat sem volt, mely ne fokozta volna ennek az ősi helynek a méltóságát és magával ragadó szépségét, ugyanúgy, mint a mozdulatlan szobrok és festmények. Még az ember lélegzetvételének hangja is mintha távoli boltívek alól suttogott volna vissza.
Terribilis est locus iste: hic domus Dei est, et porta coeli[33]; félelmetes bizony az Isten háza, a menny kapuja!
A szobrok némelyike eleven, állapította meg Francis egy idő múlva. Balra, néhány méternyire tőle, egy páncélruha állt a fal mellett. Vaskesztyűs keze fényes csatabárd nyelét markolta. Még sisakjának tollforgója sem rezzent meg, amióta Francis testvér ott térdelt. A falak mentén egyenlő távolságban egy tucatnyi ugyanolyan páncélruha állt. Csak miután észrevette, hogy egy bögöly bemászott a balján álló „szobor” arcrostélyán, kezdte Francis gyanítani, hogy a fenyegető megjelenésű fémtömegnek lakója is van. Mozgást nem látott ugyan, de a páncél néhány fémes csikorgást hallatott, míg benne időzött a bögöly. Akkor tehát ez a pápai testőrség, mely oly nagy hírnévre tett szert, lovagokhoz méltó küzdelmekben: Isten földi helytartójának kicsiny magánhadserege.
A testőrség egyik kapitánya lassan végigment az őrök mellett. A szobor, most először, megmozdult. Tisztelgésképpen fölemelte arcrostélyát. A kapitány megállt, figyelmesen megnézte, kendőjével lesöpörte a bögölyt a sisakban rejtező kifejezéstelen arcról, majd továbbhaladt. A szobor leeresztette a rostélyt, és ismét mozdulatlanságba merevedett.
A székesegyház emelkedett pompáját egy pillanatra megzavarta a zarándokok tömegének beözönlése. A tömeg rendezett volt, és gyorsan a helyükre vezették őket, de teljességgel idegenül hatottak ezen a helyen. A legtöbbjük szinte mintha lábujjhegyen óvakodott volna a helyére, nehogy zajt csapjon, még a mozgását se lehessen észrevenni, ellentétben a sampetriusokkal és az új-római papokkal, kiknek hangja és mozgása szinte ékesszóló volt. A zarándokok között itt-ott megbotlott valaki, elfojtott köhentés hallatszott.
A székesegyház hirtelen harcias jelleget öltött, ahogy az őrséget megerősítették. Páncélszobrok újabb csapata dübörgött be magába a szentélybe, fél térdre ereszkedtek, meghajtott dárdanyéllel tisztelegtek az oltár előtt, aztán elfoglalták a helyüket. Ketten a pápai trón két oldalán helyezkedtek el. Egy harmadik térdre ereszkedett a trón jobbján; ott maradt térden, fölemelt tenyerén Péter kardja. A kép ismét mozdulatlanságba merevedett, csak az oltár gyertyáinak a lángja lobbant meg olykor-olykor.
A megszentelt csöndet harsonaszó törte meg.
A hang egyre erősödött, míg végül a lüktető Ta-rata-ra-rát már az arcbőrén érezte az ember, már belesajdult a füle. Nem zenei volt ez a harsonaszó, hanem kinyilatkoztató. Az első hangok közepes magasságban indultak, aztán egyre emelkedett a magasságuk, nőtt az erejük, fokozódott a feszültségük, míg már a szerzetes fejbőre bizsergett, és mintha a székesegyházból minden mást kiszorított volna a harsogás.
Aztán — néma csend, majd egy tenor hang:
ELSŐ KÁNTOR: Appropinquat agnis pastor et ovibus pascendis.[34]
MÁSODIK KÁNTOR: Genua nunc flectantur omnia.[35]
ELSŐ KÁNTOR: Jussit olim Jesus Petrum pascere gregem Domini.[36]
MÁSODIK KÁNTOR: Ecce Petrus Pontifex Maximus.[37]
ELSŐ KÁNTOR: Gaudeat igitur populus Christi, et gratias agat Domino.[38]
MÁSODIK KÁNTOR: Nam docebimur a Spiritu sancto.[39]
KÓRUS: Alleluia, alleluia…
A tömeg fölemelkedett, majd letérdelt, lassú hullámban, követve a hordszék útját, melyből a törékeny öregember áldást osztott az embereknek, ahogy az arany—, fekete—, bíbor- és piros színekben pompázó menet vitte a trón felé. A távoli sivatag távoli apátságából jött kis szerzetes torka elszorult. Képtelenség volt megfigyelni mindent, ami történt, annyira elragadta a mozgás és a zene áradása, eluralkodott az érzékszervein, akarva, nem akarva sodorta magával egész lelkét az elkövetkezendők felé.
32
33
34
36
38