A szertartás rövid volt. Nem is lehetett volna elviselni a feszültségét, ha hosszabb lett volna. Egy monsignore — maga Malfreddo Aguerra, a Szent ügyének képviselője — a trón elé járult és letérdelt. Rövid hallgatás után cantus planusban[40] előadta kérelmét:
— Sancte pater, ab Sapientia summa petimus ut ille Beatus Leibowitz cujus miracula mirati sunt multi…[41]
A kérelem felszólította Leót, hogy ünnepélyes kinyilatkoztatással világosítsa fel népét azt a jámbor hitet illetően, hogy Boldog Leibowitz csakugyan szent, méltó az egyház duliájára[42] és a hívek tiszteletére is.
— Gratissima Nobis causa, fili[43] — énekelte válaszul a fehérbe öltözött öregember, s elmagyarázta, hogy szíve vágya szerint ő ünnepélyesen kinyilatkoztatná ugyan, hogy az áldott vértanú a szentek között foglal helyet, de csakis isteni útmutatásra, sub ducatu sancti Spiritus[44], tehet eleget Aguerra kérésének. Mindannyiukat felkérte, hogy imádkozzanak az isteni útmutatásért.
A kórus dörgő hangja ismét betöltötte a templomot a Mindenszentek litániájávaclass="underline"
— Mennybéli Atyaisten, irgalmazz nekünk! Megváltó Fiúisten, irgalmazz nekünk! Szentlélek Úristen, irgalmazz nekünk! Szentháromság Egyisten, miserere nobis![45] Szentséges Szűz Mária, könyörögj érettünk! Sancta Dei Genitrix, ora pro nobis. Sancta Virgo virginum, ora pro nobis…[46] — A litánia dübörgése folytatódott. Francis fölpillantott Boldog Leibowitz újonnan leleplezett képmására. Grandiózus freskó volt, a Boldog kínszenvedését ábrázolta a csőcselék előtt, de az arcon nem az a fanyar mosoly ült, mint Ringo alkotásán; Mindazonáltal magasztos, gondolta Francis, és jól beleillik a székesegyház egészébe.
— Omnes sancti Martyres, orate pro nobis…[47]
Amikor a litánia véget ért, Monsignore Malfreddo Aguerra megismételte kérelmét, hogy Isaac Edward Leibowitz nevét hivatalosan iktassák be a Szentek Naptárába. Ismét a Szentlélek útmutatását kérték, a pápa elénekelte a Veni, Creator Spiritust.[48]
Aztán Malfreddo Aguerra immár harmadszor kérte a kinyilatkoztatást.
— Surgat ergo Petrus ipse…[49]
Végre elérkezett! XXI. Leó elrecitálta az egyház határozatát, melyre a Szentlélek útmutatásával jutott, kinyilatkoztatva azt a fennálló tényt, hogy egy őskori, meglehetősen kevéssé ismert, Leibowitz nevezetű technikus valóban a mennyekben lakozó Szent, kinek hatékony közbenjárását a hívőknek immár áhítattal kérni lehet, sőt ajánlatos is. Kijelöltek egy ünnepi napot a tiszteletére tartandó misére.
— Szent Leibowitz, könyörögj érettünk — rebegte Francis testvér a többiekkel.
Rövid imádság után a kórus rázendített a Te Deumra.[50] Az új Szent tiszteletére tartott mise után a szertartás véget ért.
A külső palota két bíbor libériás sedariusának[51] kíséretében a zarándokok kis csoportja végighaladt a folyosók és előszobák látszólag végtelen során, időnként megállt egy-egy újabb tisztviselő díszes íróasztala előtt, aki megvizsgálta okmányaikat, és pennájával ráfirkantotta aláírását a licet adirére[52], melyet a sedarius aztán átadott a következő tisztségviselőknek, akiknek hivatali címe egyre hosszabb és kimondhatatlanabb lett, ahogy a csoport továbbhaladt. Francis testvér reszketett az izgalomtól. Zarándoktársai között volt két püspök, egy hermelinprémes, arany ékszeres férfi, az erdei nép egy főnöke, aki áttért ugyan, de még mindig törzsi totemállatának, a párducnak a fejét viselte fejdíszként, aztán egy bőrruhás együgyű, karján csuklyás vándorsólyommal, melyet szemlátomást a Szentatyának szánt ajándékul, és végül néhány nő, akik a jelek szerint mind feleségei vagy ágyasai lehettek — amennyire Francis meg tudta ítélni a viselkedésükből — a párducnép „megtért” törzsfőnökének, vagy talán csak volt ágyasai, kiktől elválasztotta már az egyházi törvény, ám a törzsi szokás még nem.
Miután fölmentek a scala caelestisen[53], a zarándokokat a sötét öltözékű cameralis gestor[54] üdvözölte, és bevezette őket a hatalmas konzisztóriumi csarnok kis előszobájába.
— A Szentatya itt fogadja őket — tájékoztatta a magas rangú lakáj halkan a sedariust, aki a papírjaikat hozta. Tekintete végigfutott a zarándokokon (elég rosszallóan, gondolta Francis). Röviden odasúgott valamit a sedariusnak. A sedarius elvörösödött, és odasúgott valamit a törzsfőnöknek. A törzsfőnök dühös képet vágott, és hátra vetette vicsorgó fejdíszét, hogy a párduckoponya a vállára lógott. Rövid megbeszélés következett az elhelyezkedésről, miközben Legfőbb Kenetteljessége, a főlakáj halk, szinte korholó hangon elrendezte látogató sakkfiguráit a szobában valami titokzatos protokoll szerint, amelyet szemlátomást csak a sedariusok értettek meg.
A pápa nem váratott sokáig magára. A fehér reverendás emberke, kíséretétől körülvéve, fürge léptekkel bejött a kihallgatási terembe. Francis testvért hirtelen szédülés fogta el. Aztán eszébe jutott, hogy Dom Arkos megfenyegette, hogy elevenen megnyúzza, ha el mer ájulni a kihallgatás alatt, és megacélozta magát.
A zarándokok sora letérdelt. A fehér ruhás öregember nyájas mozdulattal intett, hogy álljanak fel. Francis testvér végre összeszedte a bátorságát, hogy megnézze. A templomban a pápa csak egy tündöklő fehér pont volt a színek tengerében. Itt, a kihallgatás! szobában Francis testvér lassan ráébredt, hogy a pápa egyáltalán nem három méter magas, mint a legendás nomádok. A szerzetes meglepetésére a törékeny öregember, a Fejedelmek és Királyok Atyja, a Világ Hídverője, Krisztus Földi Helytartója sokkal kevésbé rémlett vérszomjasnak, mint Dom Arkos, Abbas.[55]
A pápa lassan végigment a zarándokok sorára, köszöntötte mindegyiket, elbeszélgetett velük saját nyelvükön vagy tolmács útján, elnevette magát a monsignore arckifejezésén, akinek azt a feladatot adta, hogy vigye a solymász madarát; az erdei nép törzsfőnökét pedig valami különös kézmozdulattal és torokhangú erdei szóval üdvözölte, amitől a párducnak öltözött főnök arcán hirtelen elragadtatott vigyor terült szét. A pápa észrevette a hátravetett párducfejdíszt, és megállt, hogy visszahelyezze a törzsfőnök fejére. A főnök mellkasa kidagadt a büszkeségtől, és villogó szemmel körülnézett a szobában, szemlátomást azt kutatva, hogy hol van Legfőbb Kenetteljessége, a főlakáj, de az mintha beleolvadt volna a faburkolatba.
A pápa közeledett Francis testvérhez.
Ecce Petrus Pontifex… Íme, Péter, a főpap. Maga XXI. Leó: „Akit csakis Isten jelölt ki minden ország és minden királyság fejedelmévé, hogy irtson, romboljon, pusztítson, ültessen és építsen, hogy megtartsa népét hőségben…” Leó arcán azonban a szerzetes jóságot és jámborságot látott, ami azt sugallta, hogy méltó az uralkodókra és királyokra ruházott minden címnél magasztosabb címre, arra, hogy „Isten szolgáinak szolgája”.
40
41
46
47
50