Francis gyorsan letérdelt, hogy megcsókolja a halászgyűrűt. Amikor fölemelkedett, azon kapta magát, hogy a háta mögött szorongatja a Szent ereklyéjét, mintha szégyellne megmutatni. A főpap borostyánszínű szeme parancsoló szelídséggel meredt rá. Leó halkan, szólt hozzá, a pápai udvar körülményes modorában, amelyet láthatóan terhesnek és idegennek talált, de amelyet a szokás miatt mégis használt az olyan látogatókkal, akik civilizáltabbak voltak, mint a párducos főnök.
— Szívünket mélységes bánat fogta el, amikor balszerencsédről értesültünk, kedves fiam. Az utadról szóló beszámoló eljutott fülünkbe. A mi kérésünkre utaztál ide, ám az utad során rablók támadtak reád. Így történt, ugye?
— Igen, Szentatyám. De ez igazában nem fontos. Illetve… azért fontos volt, csak… — Francis belezavarodott.
A fehér öregember szelíden rámosolygott.
— Tudjuk, hogy ajándékot hoztál nekünk, és hogy elragadták tőled az úton. Ne szomorkodjál miatta. A jelenléted elegendő ajándék nekünk. Régóta hő vágyunk volt, hogy személyesen köszönthessük Emily Leibowitz földi maradványainak fölfedezőjét. Tudunk az; apátságban végzett munkádról is. A Szent Leibowitz-rend tagjai iránt mindig mélységes szeretetet és hálát éreztünk. A ti munkálkodásotok nélkül a világ emlékezetvesztése alighanem teljes lenne. Ahogy az egyház, Mysticum Christi Corpus[56], maga egy Test, úgy a ti rendetek az emlékezés szervének szerepét tölti be ebben a Testben. Sokat köszönhetünk szent alapítótoknak és patrónusotoknak. Az eljövendő korok talán még többet köszönhetnek majd neki. Hallhatunk-e többet az utadról, kedves fiam? Francis testvér elővette a nyomatot.
— Az útonálló volt olyan kedves, hogy ezt megtartanom megengedte, Szentatyám. Az… az az igazság, hogy ezt vélte az illuminált példány másolatának, melyet ajándékba hoztam.
— Nem helyesbítetted a tévedését?
Francis testvér elpirult.
— Restellem, Szentatyám, de bevallom, nem…
— Akkor tehát ez az eredeti relikvia, amelyet a kriptában találtál?
— Igen.
A pápa mosolya féloldalas lett.
— Eszerint… a bandita azt gondolta, a te műved az igazi kincs? Úgy… a rablónak is lehet szeme a művészi szépségre, igaz? Monsignore Aguerra beszámolt nekünk róla, hogy milyen gyönyörűt alkottál. Nagy kár, hogy elrabolták.
— Semmiség, Szentatyám. Csak azt bánom, hogy elvesztegettem tizenöt évet.
— Elvesztegetted? Hogyhogy elvesztegetted? Ha a rablót nem téveszti meg munkád szépsége, akkor lehet, hogy ezt viszi el, igaz?
Francis testvér elismerte, hogy az bizony meglehet.
XXI. Leó aszott kezébe vette az ősi nyomatot, és óvatosan kigöngyölte. Egy ideig némán vizsgálgatta a rajzolatot, aztán azt kérdezte:
— Mondd, fiam, érted te ezeket a jeleket, melyeket Leibowitz használt? Érted, mi a jelentése az… az ábrázolt dolognak?
— Nem, Szentatyám. Teljes a tudatlanságom. A pápa feléje hajolt, úgy suttogta:
— A miénk is. — Kuncogott egyet, ajkát az ereklyéhez érintette, mintha az oltárt csókolta volna meg, aztán visszagöngyölte, és átnyújtotta egyik kísérőjének. — Szívünk legmélyéből köszönjük neked azt a tizenöt évet, szeretett fiam — tette hozzá Francis testvérnek. — Azokat az éveket arra fordítottad, hogy megmentsd az eredetit. Ne tekintsd elvesztegetettnek! Ajánld őket Istennek. Egy napon még fény derülhet az eredeti jelentésére, és fontosnak bizonyulhat. — Az öregember pislantott — vagy kacsintott? Francis szinte bizonyos volt benne, hogy a pápa rákacsintott! — Ezért hálával tartozunk neked.
A pislantás vagy kacsintás hatására a kis szerzetes most tisztábban látott maga körül. Most vette csak észre, hogy a pápa reverendáján molyrágás nyoma látszik. A fehér reverenda maga is szinte cérnavékonyra kopott. A fogadószoba szőnyege is lyukasra kopott egy-két helyen. A mennyezetről itt-ott lehullott a vakolat. A méltóság azonban fölülkerekedett a szegénységen. Csak a kacsintást követő egyetlen pillanatig érzékelte Francis testvér a szegénység jeleit. A zavar csak időleges volt.
— Teáltalad kívánjuk elküldeni legszívélyesebb üdvözletünket szerzeted minden tagjának és apátodnak — mondta közben Leó. — Rájuk, akárcsak terád, apostoli áldásunkat kívánjuk adni. Rád bízunk majd egy levelet, mely hírül viszi nekik az áldást. — Elhallgatott, aztán megint pislantott vagy kacsintott. — Mellesleg az a levél oltalmunkat fogja élvezni. Hozzátesszük a Noli molestarét[57], mely kiközösít bárkit, aki feltartóztatja vagy bántalmazza hordozóját!
Francis testvér köszönetet mormolt érte, hogy ilyen védelmet kap az útonállók ellen; úgy ítélte, nem volna helyénvaló hozzátenni, hogy a rabló esetleg nem tudja elolvasni az intést vagy felfogni a büntetést.
— Megteszek minden tőlem telhetőt, Szentatyám, hogy eljuttassam hozzájuk.
Leó ismét közel hajolt, úgy suttogta:
— Téged pedig szeretetünk külön jelével jutalmazunk meg. Mielőtt távoznál, keresd föl Monsignore Aguerrát. Szívesebben adnánk át neked saját kezünkkel, de ez nem a megfelelő pillanat, A monsignore a mi nevünkben nyújtja majd át. Tégy vele, amit jónak látsz!
— Nagyon szépen köszönöm, Szentatyám.
— És most Isten áldjon, szeretett fiam! Új-Róma püspöke továbbhaladt, a sorban álló mindegyik zarándokkal elbeszélgetett, és amikor a végére ért, következett az ünnepélyes áldás. A kihallgatás ezzel befejeződött.
Monsignore Aguerra érintette meg Francis karját, ahogy a zarándokcsoport kilépett a díszkapun. Melegen átölelte a szerzetest. A Szent ügyének posztulátora úgy megöregedett, hogy Francis közvetlen közelről alig ismert rá. De Francisnek is ősz volt már a halántéka, és a másolóasztal fölé görnyedve töltött évek alatt szarkalábak sűrűsödtek a szeme köré. Miközben lementek a scala caelestisen, a monsignore átadott egy csomagot és egy levelet.
Francis rápillantott a levél címzésére, és bólintott. A csomag a tulajdon nevét viselte, és diplomáciai pecsétet.
— Az enyém, Messér?
— Igen, személyes ajándék a Szentatyától. Jobb, ha nem itt nyitod ki. Tehetek érted valamit, mielőtt elmégy Új-Rómából? Szívesen megmutatok bármit, amit látni szeretnél.
Francis testvér egy kicsit elgondolkodott. Már része volt egy alapos városnézésben.
— Hát a székesegyházat szívesen megnézném még egyszer, Messér — mondta végül.
— Persze, semmi akadálya. Ez volna minden?
Francis testvér megint elhallgatott. Lemaradtak a többi távozó zarándok mögött.
— Szeretnék meggyónni — mondta halkan.
— Annál mi sem egyszerűbb — mondta Aguerra, majd kuncogva hozzátette: — A legjobb város erre a célra, tudod? Itt feloldozást kaphatsz bármiért, ami a lelkedet nyomja! Olyan szörnyűséges dolog, hogy méltó a pápa közreműködésére?
Francis elvörösödött, és megrázta a fejét.
— Akkor mit szólnál a Főpenitenciáriushoz? Ha szánod-bánod a bűneidet, akkor nemcsak feloldoz, hanem ráadásul fejbe is csap egy fütykössel.