13. FEJEZET
Az idő lassan mászik a sivatagban, kevés a változás, mely a múlását jelezné. Két évszak telt el, amióta Dom Paulo elutasította a Síkságon túlról érkezett kérést, de csak néhány hete dőlt el a kérdés — ha ugyan eldőlt egyáltalán, mert Texarkana szemlátomást elégedetlen volt az eredménnyel.
Napnyugtakor az apát végigment a falakon, álla előreszegeződött, mint borostás sziklaszirt az események tengeréből fenyegető hullámokkal szemben, ritkás haja fehér zászlóként lobogott a szélben, és a szél szoros pólyaként rácsavarta csuháját görnyedt alakjára, hogy úgy festett, mint holmi kiaszott Ezékiel, furcsán gömbölyödő kis pocakkal. Göcsörtös kezét a csuha ujjába bújtatta, és zordonan elnézett a sivatag fölött, a távoli Sanly Bowitts falu irányába. A nap vörös fénye kirajzolta hosszú árnyékát az udvaron, s a szerzetesek, akik arra haladtukban észrevették, kíváncsian pillantottak föl az öregemberre. Uruk és parancsolójuk rosszkedvűnek rémlett az utóbbi időben, és különös balsejtelmek gyötörték. Azt suttogták, hogy nemsokára elérkezik az idő, amikor új apát urat neveznek ki a Szent Leibowitz-rend élére. Azt suttogták, hogy az öreg nincs jól, egyáltalán nincs jól. Azt is suttogták, hogy ha a suttogás az apát fülébe jut, a suttogók jobban teszik, ha sebesen átmásznak a falon. Az apátnak a fülébe jutott ugyan, de most az egyszer nem akart tudomást venni róla. Tudta jól, hogy a suttogás igaz.
— Olvasd föl még egyszer! — szólt oda a közelben mozdulatlanul álló szerzetesnek.
A szerzetes csuklyája aprót rezzent az apát felé.
— Melyiket, Domne? — kérdezte.
— Tudod, melyiket.
— Igen, apát uram. — A szerzetes kotorászni kezdett a csuhája egyik bő ujjában. Mintha félvékányi dokumentum és levelezés rejtőzött volna benne, de egy pillanat múlva már rátalált a keresettre. A tekercsen ott ékeskedett a címzés:
SUBIMMUNITATE APOSTOLICA HOC SUPPOSITUM EST.
QUISQUIS NUNTIUM MOLESTARE AUDEAT, IPSO FACTO EXCOMMUNICETUR.
DET: R'dissimo Domno Paulo de Pecos, Abbati [58]
(A Leibowitz-barátok kolostora,
Sanly Bowitts falu közelében,
Délnyugati Sivatag, Denveri Birodalom)
CUI SALUTEM DICIT: Marcus Apollo
Papatiae Apocrisarius Texarkanae[59]
— Úgy van, az az. Olvasd hát! — mondta türelmetlenül az apát.
— Accedite ad eum…[60] — A szerzetes keresztet vetett, és elmormolta a szövegek szokásos áldását, melyet olvasás vagy írás előtt csaknem ugyanúgy kötelező volt elmondani, mint az asztali áldást az étkezés előtt. Az írni-olvasni tudás és az ismeretek megőrzése egy egész sötét évezreden át a Leibowitz-barátok feladata volt, és az ilyen apró szertartások is segítettek abban, hogy a feladatra összpontosítsanak.
Bevégezvén az áldást, a szerzetes a magasba emelte a tekercset, hogy a lenyugvó nap fénye átszűrődött rajta.
— Iterum oportet apponere tibi crucem ferendam, amice…[61]
Kissé éneklő hangon folytatta, ahogy kibogozta a szavakat a fölösleges cikornyák rengetegéből. Az apát nekitámaszkodott, a fal mellvédjének, úgy hallgatta, miközben nézte, hogy köröznek a keselyűk az Utolsó Menedék nevet viselő sziklaplató fölött.
„Ismét szükségessé vált, hogy kereszt súlyát tegyem a válladra, öreg barátom, rövidlátó könyvmolyok pásztora — kántálta egyhangúan a felolvasó —, de talán a kereszt terhe ezúttal diadaltól édes teher lesz. Úgy látszik, hogy végül is Sába fog eljönni Salamonhoz, habár valószínűleg azért, hogy leleplezze mint csalót.
Ezennel értesítelek, hogy Thon Taddeo Pfardentrott, D. N. Se., a Bölcsek Bölcse, a Tudósok Tudósa, egy bizonyos Fejedelem Házasságon Kívül Született Szépreményű Fia, úgy is mint Isten Ajándéka egy »ébredő nemzedéknek«, végre elszánta magát, hogy elmenjen hozzád, miután csődöt mondott minden próbálkozása, hogy a Memorabíliáitokat elhozassa erre a kies vidékre. Körülbelül Nagyboldogasszony ünnepe táján érkezik majd meg, ha sikerül elkerülnie útközben a banditák veszélyét. Balsejtelmek és egy kis csapat lovas katona közepette utazik majd, az utóbbival II. Hannegan tiszteli meg, kinek korpulens alakja e pillanatban is itt magasodik a hátam mögött, zord pillantásokkal és dörmögéssel követi e sorokat, melyek megírására Őfőméltósága utasított, és melyekben Őfőméltósága kívánsága szerint föl kellene magasztalnom unokaöccsét, a thont, abban a reményben, hogy illő fogadtatásban részesíted majd. De mivel Őfőméltósága titkára az ágyat nyomja köszvénnyel, ezúttal egészen őszinte lehetek. Így hát először hadd figyelmeztesselek, hogy légy óvatos ezzel a Thon Taddeóval. Tanúsítsd iránta szokásos jóindulatodat, de ne bízzál meg benne! Kiváló tudós, ragyogó elme, de világi tudós, és politikai foglya az Államnak. Itt Hannegan az Állam. Ráadásul azt hiszem, a thon meglehetősen klérusellenes, vagy lehet, hogy csak szerzetesellenes. Zavarba ejtő megszületése után egykettőre eltüntették egy bencés kolostorban — de erről jobb, ha a futárt kérdezed meg…”
A szerzetes fölnézett az olvasásból. Az apát még mindig a keselyüket figyelte.
— Hallottál a gyermekkoráról, testvérem? — kérdezte Dom Paulo.
A másik bólintott.
— Olvasd tovább!
A felolvasás folytatódott, de az apát már nem figyelt rá. Jóformán fejből tudta a levelet, de még mindig úgy érezte, Marcus Apollo közölni akart valamit a sorok között, amit ő egyelőre képtelen felfogni. Marcus figyelmeztetni akarta — de mire? A levél enyhén frivol hangnemben íródott, de úgy rémlett, mintha tele lett volna nyugtalanító ellentmondásokkal, melyeknek esetleg az lett volna a céljuk, hogy együtt adják ki a teljes, sötét képet — ha össze tudta volna rakni. Miféle veszélyt jelenthet, ha megengedi, hogy az a világi tudós kutatásokat folytasson az apátságban?
A levelet hozó futár elbeszélése szerint Thon Taddeo abban a bencés kolostorban nevelkedett, ahová kisgyermekként elvitték, hogy apja felesége megszabaduljon kínos jelenlététől. A thon apja Hannegan nagybátyja volt, az anyja azonban csak szolgálólány. A hercegnő, a herceg törvényes felesége mindaddig nem tiltakozott a férje félrelépései ellen, amíg az a közönséges szolgáló meg nem szülte a hercegnek a régóta vágyva vágyott fiúgyermeket; akkor viszont éktelenül felháborodott az igazságtalanságon. Ő addig csak lányokat szült a hercegnek, és most kihívta a haragját, hogy így felülmúlta egy közember lánya. Elvitette a gyereket, megkorbácsoltatta és elbocsátotta a lányt, s igyekezett az addiginál jobban kézben tartani a herceget. Ő maga akart fiúgyermeket szülni neki, hogy helyreállítsa asszonyi becsületét — de három újabb lány lett belőle. A herceg türelmesen várt tizenöt évig; amikor az asszony belehalt egy koraszülésbe (ismét lány lett volna), rögvest elment a bencésekhez, hogy magához vegye a fiát, és örökösévé tegye.
Az ifjú Taddeóból azonban időközben megkeseredett kamasz lett. Csecsemőkorától serdülőkoráig látótávolságban élt a palotától, ahol első unokatestvérét készítették elő, hogy majd elfoglalja a trónt. Ha a családja teljesen semmibe vette volna, talán úgy érik ifjúvá, hogy nem ébred föl benne neheztelés számkivetettsége miatt. De az apja és a szolgálólány, kinek méhéből a világra jött, épp elégszer látogatta meg ahhoz, hogy ne feledje eclass="underline" ő is emberek ivadéka, nem lélektelen kőszikláké, és valami bizonytalan módon tudatosodjék benne, hogy megfosztották attól a szeretettől, amely megillette volna. No meg aztán Hannegan herceg is elment ugyanabba a kolostorba egy év iskoláztatásra; egy éven át fölényeskedett fattyú unokatestvérével, és túlszárnyalta mindenben, csak szellemi téren nem. A fiatal Taddeo csöndesen, de veszettül gyűlölte a kis herceget, és szentül elhatározta, hogy legalább a tanulásban lepipálja, amennyire csak lehetséges. A versenyből azonban nem lett igazi verseny, mert a következő évben a herceg távozott a kolostor iskolájából, ugyanolyan tanulatlanul, ahogy érkezett, és nem is akarták tovább pallérozni. Számkivetett unokatestvére egymaga folytatta a versenyt, és kitűnő eredményeket ért el, ám diadala nem volt az igazi, mert Hannegant nem érdekelte, Thon Taddeo megvetése fokozatosan kiterjedt, az egész texarkanai udvarra, de aztán ifjúi következetlenséggel önként visszatért oda, hogy végre törvényesítsék mint apja fiát, és látszólag megbocsátott mindenkinek, kivéve a néhai hercegnét, aki a száműzetésbe küldte, és a szerzeteseket, akik a száműzetés alatt a gondját viselték.
58
61