Talán úgy jelenik meg gondolataiban a kolostor, mint a nehéz rabság helye, gondolta az apát. Biztosan tele van keserű emlékekkel, félig elfelejtett emlékekkel — és talán néhány képzelt emlékkel.
„…a viszály csíráit az Új Műveltség berkeiben — folytatta a felolvasó. — Így hát légy óvatos, és figyelj a tünetekre.
Másfelől viszont nemcsak Őfőméltósága, hanem a könyörületesség és az igazságosság is megköveteli, hogy ajánlólevelemben hangsúlyozzam, hogy a thon jóindulatú ember, vagy legalábbis rosszindulattól mentes, gyermeki lélek, mint ezeknek a jól nevelt, művelt pogányoknak a legtöbbje (mert megmaradnak pogánynak, mindennek ellenére). Ha kemény kézzel bánsz vele, rendesen fog viselkedni; de légy óvatos, barátom! Olyan az elméje, mint a töltött muskéta, s akármerre elsülhet. De bízom benne, hogy leleményességednek és vendégszeretetednek nem lesz túl nagy megterhelés, hogy egy darabig elviseld.
Quidam mihi calix nuper expletur, Paule. Procamini ergo Deum facere me fortiorem. Metuo ut hic pereat. Spero te etfratres saepius oraturos esse pro temescente Marco Apolline. Valete in Christo, amici.
Texarkanae datum est Octava Ss Petri et Pauli, Anno Domini termillesimo…[62]”
— Lássuk csak még egyszer azt a pecsétet — mondta az apát.
A szerzetes odanyújtotta a tekercset. Dom Paulo közel vitte az arcához, összehúzott szemmel nézegette a pergamen alján a rosszul festékezett fabélyegzővel odanyomott, elmosódott feliratot:
JÓVÁHAGYTA II. HANNEGAN, ISTEN
KEGYELMÉBŐL
POLGÁRMESTER, TEXARKANA URALKODÓJA,
A HIT VÉDELMEZŐJE,
A PRÉRIK LEGFŐBB CSORDÁSA.
JELE: X
— Kíváncsi vagyok, vajon Őfőméltósága később felolvastatta-e valakivel a levelet magának — tépelődött az apát.
— Ha igen, apát uram, elküldték volna?
— Gondolom, nem. De ez a tiszteletlenkedés Hannegan orra előtt csak azért, hogy csúfot űzzön a polgármester írástudatlanságából, ez nem vall Marcus Apollóra, hacsak nem a sorok között akart közölni velem valamit, és nem tudott biztonságos módot találni rá! Ott az az utolsó rész… arról a bizonyos kehelyről, mely sajnos nem távozik el tőle. Nyilvánvalóan aggasztja valami, de mi? Nem, ez az egész valahogy nem vall Marcusra!
Több hét telt már el a levél megérkezése óta; e hetek alatt Dom Paulo rosszul aludt, kiújult régi gyomorbántalma, és a kelleténél többet rágódott a múlton, mintha olyasvalamit keresett volna, amit másképp kellett volna csinálni, hogy elkerülhető legyen a jövő. Miféle jövő? — méltatlankodott magában. Józan ésszel semmi oka nem lett volna, hogy rosszat sejtsen. A szerzetesek és a falu népe közötti ellenségesség szinte terjesen megszűnt. Az északi és keleti pásztortörzsek nem mutatták nyugtalanság jeleit. A Denveri Birodalom nem forszírozta azt a korábbi elképzelését, hogy adókat vessen ki a szerzetekre. Nem volt katonaság sem a közelben. Az oázis forrása sem apadt ki. Sem az állatok, sem az emberek között nem látszott jele járvány fenyegetésének. A kukorica jól fejlődött az öntözött földeken. A világ a fejlődés jeleit mutatta, és Sanly Bowitts falu népének írni-olvasni tudása elérte a fantasztikus nyolcszázalékos szintet, amit a falu lakói a Leibowitz-rend szerzeteseinek köszönhettek (de nem tették).
Mégis rossz előérzete volt. Valami ismeretlen fenyegetés lapult lesben a világ szöglete mögött, csak arra várva, hogy ismét fölkeljen a nap. Egyre gyötörte az érzés, kínzóan, mint az éhes rovarok raja, amikor a sivatagi napsütésben az ember arca körül zümmögnek. Valami közeli, valami könyörtelen, valami lélek nélküli erőt érzett, mely megfeszül, mint az összetekeredett, hőségtől megvadult csörgőkígyó, hogy belemarjon akármibe, ami megmozdul.
Ördög lehet az, amivel gyürkőzik, állapította meg az apát, ám igencsak nehezen megfogható ördög. Az apát ördöge elég kicsi volt ördögnek: csak térdig ért, de tíz tonnát nyomott, és az ereje fölért ötszáz ökörével. Nem a rosszindulat hajtotta — ahogy Dom Paulo elképzelte —, távolról sem annyira a rosszindulat, mint valami lázas kényszer, valahogy úgy, mint a veszett kutyát. Egyszerűen csak azért mart bele a húsba, csontba, vasszegbe, mert kárhozatba vitte magát, és a kárhozat keltette étvágy kielégíthetetlen. És csak azért volt gonosz, mert egyszer régen megtagadta a Jót, és az a tagadás része lett a lényegének, vagy ürességet hozott létre benne. Valahol, gondolta Dom Paulo, most is ott gázol az emberek tengerén át, és megnyomorítottak maradnak a nyomában.
Micsoda badarság te vénember! — korholta magát. Amikor az ember belefárad az életbe, maga a változás is gonosznak rémlik, igaz? Hiszen akkor mindenféle változás megzavarja az életunt ember halálhoz hasonlatos békéjét. Ott van persze az ördög is, de ne tulajdonítsunk neki többet a kelleténél. Ennyire eluntad az életet, vén kövület?
A balsejtelem azonban nem múlt el.
— Gondolja, hogy a keselyűk megették már az öreg Eleazart? — kérdezte mellette egy halk hang.
Dom Paulo összerezzent. Odakapta a fejét. Gault atya állt mellette a szürkületben, perjele és valószínű utóda.
Egy rózsa volt a kezében, azt babrálta, és szemlátomást zavarba jött, hogy feldúlta az öregember magányát.
— Eleazart? Mármint Benjamint? Miért, hallottál mostanában valamit róla?
— Nem, azt nem, apát uram… — Feszengve elnevette magát. — De ön mintha a fennsík felé nézett volna, és azt gondoltam, az öreg zsidó jár az eszében. — Az üllő alakú hegy felé pillantott, mely nyugaton kirajzolódott a szürke égbolt előtt. — Látni egy kis füstgomolyt, úgyhogy gondolom, még él.
— Meggyőződhetünk róla — mondta hirtelen Dom Paulo. — Elmegyek oda, meglátogatom!
— Ezt úgy mondta, mintha ma este akarna indulni! — Gault kuncogott.
— Egy-két nap múlva.
— Csak vigyázzon! Azt mondják, kövekkel dobálja meg, aki föl akar mászni.
— Öt éve nem láttam — vallotta be az apát. — Restellem. Magányos az az ember. Elmegyek hozzá.
— Ha olyan magányos, akkor miért ragaszkodik ehhez a remeteélethez?
62