— Hogy ne legyen még magányosabb… egy fiatal világban.
Az ifjú pap fölnevetett.
— Ezt ő talán megértené, Domne, de én nem egészen értem.
— Majd ha annyi idős leszel, mint én vagy ő, akkor megérted.
— Mint ő? Annyi aligha leszek! Azt állítja magjáról, hogy több ezer éves.
Az apát emlékezően elmosolyodott.
— És tudod, nem is szállhatok vitába vele. Még novícius koromban ismerkedtem meg vele, ötvenegynéhány évvel ezelőtt, és megesküdnék, hogy akkor is ugyanilyen idősnek látszott, mint most. Jóval fölötte lehet már a száznak.
— Azt mondja, háromezer-kétszázkilenc. Néha még többet is. Szerintem ő is elhiszi. Érdekes rögeszme.
— Nem vagyok olyan bizonyos benne, testvérem, hogy elmebajos. Csak kacskaringós az észjárása. Miért kerestél?
— Három apróság miatt. Először is, hogyan tegyük ki a Költőt a királyi vendégszobából, mielőtt még megjön Thon Taddeo? Pár napon belül várható, és a Költő már szinte gyökeret vert ott.
— Én majd elintézem a Költő uraságot. Mi van még?
— Vecsernye. Ott lesz?
— A kompletóriumig nem. Vedd át. Egyéb?
— Civakodás a pincében Kornhoer testvér kísérlete miatt.
— Ki és mi módon?
— Hát, az egész szamárságnak mintha az lenne a lényege, hogy Armbruster testvér felfogása szerint vespero mundi expectanda[63], míg Kornhoer testvér szerint az eljövendő boldog kor hajnalán vagyunk. Kornhoer elmozdít valamit, hogy helyet csináljon valamelyik eszköznek. Armbruster felordít: Kárhozat! Kornhoer azt ordítja: Haladás! — és már egymásnak is estek. Aztán dúlva-fúlva hozzám jönnek, hogy tegyek igazságot. Én megszidom őket, hogy elvesztették a fejüket. Akkor elszégyellik magukat, és hízelegnek egymásnak tíz percig. Hat óra múlva a padló beleremeg, ahogy lenn a könyvtárban Armbruster testvér felbődül, hogy Kárhozat! A kitöréseikkel el tudok bánni, de úgy látszik, mintha elvi problémával állnánk szemben.
— Inkább viselkedésivel! Mit akarsz, mit csináljak velük? Tiltsam el őket a közös asztaltól?
— Egyelőre ne, de nem ártana figyelmeztetni őket.
— Rendben van, utánanézek. Ez minden?
— Ez minden, Domne. — Megfordult, lépett egyet, aztán megtorpant. — Erről jut eszembe… gondolja, hogy Kornhoer testvér szerkezete működni fog? -
— Remélem, nem! — horkant föl az apát. Gault atya szemlátomást meglepődött.
— De hát akkor miért engedi…
— Mert először kíváncsi voltam! Azóta azonban annyi felfordulást okozott a munkálkodása, hogy már bánóim, hogy megengedtem!
— Akkor miért nem állítja le?
— Mert remélem, hogy az én közreműködésem nélkül is nevetségessé teszi magát. Ha az a dolog kudarcot vall, éppen Thon Taddeo érkezésével egy időben vall majd kudarcot. Pontosan ilyesféle megaláztatásra volna szüksége Kornhoer testvérnek, hogy emlékeztesse a hivatására, mielőtt még azt kezdi hinni, hogy elsősorban azért lépett be a rendbe, hogy elektromos eszenciát állítson elő a kolostor pincéjében!
— De apát uram, azt azért el kell ismernie, hogy óriási eredmény lenne, ha sikerülne!
— Nem kell elismernem — vetette oda Dom Paulo. Amikor Gault elment, az apát rövid vívódás után úgy határozott, hogy a kárhozat és a haladás ellentétének problémája előtt a Költő uraság ügyében intézkedik. A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha a Költő szedi a sátorfáját, és eltűnik a királyi lakosztályból, sőt lehetőleg az apátságból, az apátság környékéről, egyáltalán szem elől is, hogy ne is halljon róla, ne is gondoljon rá senki! De nem lehetett holmi „legegyszerűbb megoldásban” reménykedni, ha a Költő uraságról volt szó…
Az apát lelépdelt a falról, átment az udvaron a vendégházhoz. Lábával tapogatózott előre, mert már csak az épületek tömbjei rajzolódtak ki a csillagos égre, és csak egy-két ablakban világított gyertyafény. A királyi lakosztály ablakai sötétek voltak; de a Költő rendszertelen életet élt, ettől még ott lehetett.
Az épületben az apát kitapogatta a királyi lakosztály ajtaját, és bekopogott. Nem kapott rá választ, csak valami halk, mekegő hangot hallott, melyről nem lehetett tudni, odabentről jött-e egyáltalán. Megint kopogott, aztán benyitott. Nem volt bezárva az ajtó.
Odabent egy faszenes serpenyő parazsának halvány fénye enyhítette a sötétséget; romlófélben levő ételek szaga csapta meg.
— Költő…?
Ismét az a halk mekegés, de már közelebbről. Az apát odament a faszenes serpenyőhöz, előkotort egy izzó széndarabot, meggyújtott egy kis darab gyújtóst, és körülnézett. A szoba üres volt. Az apát megborzongott a rendetlenség és a mocsok láttán. A lánggal meggyújtott egy olajmécsest, és elindult, hogy folytassa a lakosztály felderítését. Bizony alaposan föl kell súrolni, ki kell füstölni (talán az ördögűzés sem ártana), mielőtt Thon Taddeo beköltözik! Az apát remélte, hogy talán a súrolásra rá tudja venni a Költő uraságot, de tudta, hogy nincs sok esélye rá.
A második szobában Dom Paulo hirtelen úgy érezte, valaki nézi. Megállt, lassan körbetekintett.
Egyetlen — szemgolyó meredt rá a polcról, egy vizesedényből. Az apát bólintott, mint valami régi ismerősnek, és továbbment.
A harmadik szobában találkozott a kecskével. Ez volt az első találkozásuk.
A kecske egy magas fiókos szekrény tetején állt, és répalevelet majszolt. Apró termetű hegyi kecskének látszott, de a feje teteje szőrtelen volt, és a mécses fényében élénkkék színűnek látszott. Minden bizonnyal születési rendellenesség.
— Költő…? — érdeklődött halkan az apát, farkasszemet nézve a kecskével, megérintve mellén a keresztet.
— Itt vagyok, bent — szólt ki egy álmos hang a negyedik szobából.
Dom Paulo megkönnyebbülten felsóhajtott. A kecske tovább ette a zöldet. Nahát, ez aztán csakugyan förtelmes gondolat volt!
A Költő kezét-lábát szétvetve feküdt keresztben az ágyon, a keze ügyében egy üveg bor; az ép szemével mérgesen pislogott a fénybe.
— Aludtam — méltatlankodott. Megigazította másik szeme helyén a fekete kötést, aztán az üvegért nyúlt.
— Akkor ébredjen! Azonnal kiköltözik innét. Még ma éjszaka! A holmiját vigye ki az előcsarnokba, hogy a lakosztály kiszellőzzön. Ha muszáj, elalhat az istállóim cellájában, odalent. Aztán reggel jöjjön vissza, és súroljon fel mindent!
A Költő egy pillanatig úgy festett, mint egy lelkileg megsebzett liliom. Aztán hirtelen mozdulattal utánakapott valaminek a takarók alatt. Előhúzta összezárt kezét, és elgondolkodva rámeredt.
— Ki használta legutóbb ezt a szállást? — kérdezte.
— Monsignore Longi. Miért?
— Azon gondolkodom, ki hozhatta be a poloskákat. — A Költő kinyitotta a kezét, kicsippentett valamit a tenyeréből, összeroppantotta a körmei között, aztán elpöccentette. — Thon Taddeo megkaphatja őket! Nekem nem kellenek! Elevenen felzabáltak, amióta csak beköltöztem! Már azt terveztem, elmegyek, de most, hogy fölajánlotta, hogy visszakaphatom a régi-cellámat, szívesen…
— Én nem…
— …elfogadom még egy kis ideig a vendégszeretetüket. Természetesen csak addig, amíg befejezem a könyvemet.
— Miféle könyvet?! De hagyjuk ezt. Csak tüntesse el innen a holmiját!
— Most?
— Most!
— Jó. Azt hiszem, nem is tudtam volna még egy éjszakán át elviselni ezeket a férgeket. — A Költő lehemperedett az ágyról, aztán megállt egy pillanatra, amíg meghúzta az üveget.