— Adja ide a bort! — parancsolta az apát.
— Tessék csak, igyék nyugodtan, Nagyon kellemes zamata van.
— Jólesik, hogy dicséri, mivel a mi pincénkből lopta. És ez történetesen misebor. Erre nem gondolt?
— Még nem volt megszentelve.
— Meglep, hogy ilyesmi az eszébe jut. — Dom Paulo elvette az üveget.
— Különben sem loptam. Csak…
— Hagyjuk a bort. Hol lopta a kecskét?
— Nem loptam! — méltatlankodott a Költő.
— Csak úgy megjelent magának?
— Ajándékba kaptam, Reverendissime.
— Kitől?
— Egy drága jó baráttól, Domnissime.
— Kinek a drága jó barátjától?
— Az enyémtől, apát uram.
— Ez önmagában ellentmondás. Utoljára kérdem, honnan van a…
— Benjamintól, apát uram.
Dom Paulo arcán meglepetés villant át.
— Az öreg Benjamintól lopta?
A Költő arca megrándult a szó hallatán. — De kérem, nem loptam!
— Hát akkor?
— Benjamin rám tukmálta, hogy fogadjam el ajándékba, miután egy szonettet írtam a tiszteletére.
— Az igazságot!
A Költő uraság zavarodottan nyelt egyet.
— Elnyertem tőle késdobálásban.
— Mit nem mond…
— Ez az igazság! Célba dobáltunk késsel, és a vén gazember kis híján megkopasztott, aztán pedig nem volt hajlandó hitelbe játszani! Kénytelen voltam föltenni az üvegszememet a kecske ellenében. De visszanyertem mindent!
— Tüntesse el a kecskét az apátságból!
— De ez valami csodálatos kecskefajta! A tejének földöntúli illata van, és értékes eszenciákat tartalmaz. Igazában ennek köszönheti az öreg zsidó a hosszú életét!
— Mennyit?
— Mind az ötezer-négyszáznyolc évét.
— Úgy tudtam, csak háromezer-kétszáz… — Dom Paulo megvetően elhallgatott. — Mit csinált maga odafenn az Utolsó Menedéken?
— Késdobálást játszottam az öreg Benjaminnal.
— Úgy értem, minek… — Az apát megkeményítette magát. — De ez mindegy. Csak hurcolkodjék ki innen! És holnap vigye vissza a kecskét Benjaminnak!
— De annak rendje és módja szerint elnyertem tőle!
— Erről ne vitatkozzunk. Akkor vigye az istállóba. Majd én visszajuttatom az öregnek.
— Miért?
— Semmi szükségünk kecskére. Egyébként magának sem.
— Hohoho… — nevetgélt sokatmondóan a Költő.
— Könyörgök, ezzel most mire céloz?
— Arra, hogy nemsokára megérkezik Thon Taddeo. És mielőtt még elmegy, elkel majd itt egy bűnbak, nekem elhiheti! Az már mindegy, hogy nőstény a kecske… — Önelégülten kuncogott.
Az apát ingerülten elfordult.
— Csak tűnjön el innen! — ismételte meg teljesen fölöslegesen, aztán elment, hogy rendet teremtsen a veszekedők között a pincében, ahol most a Memorabíliák pihentek.
14. FEJEZET
A boltozatos pincét az északi nomád beözönlés századai során ásták ki, amikor a Bayring-horda elárasztotta a préri és a sivatag nagy részét, kifosztva, lerombolva minden útjába eső települést. A Memorabíliákat, a múltbéli tudás örökségét, az apátság fő vagyonkáját elfalazták a föld alatti helyiségekben, hogy a felbecsülhetetlen értékű írásos emlékeket megvédjék nemcsak a nomádok, hanem a szakadár rendek úgynevezett keresztes vitézei ellen is. Ezeket a rendeket eredetileg azért alapították, hogy szembeszálljanak a hordákkal, de rövidesen szektariánus viszályokra és válogatás nélküli fosztogatásra adták magukat. Sem a nomádok, sem Szent Pongrác Harcos Rendje nem értékelte volna az apátság könyveit; a nomádok a pusztítás öröméért pusztították volna el őket, a harcias lovag-papok viszont — ellenpápájuk, Vissarion teológiája alapján — „eretnek írásként” vetették volna tűzre legtöbbjüket.
A jelek szerint most mintha végetérőben lett volna a sötétség korszaka. Tizenkét évszázadon át őrizték a kolostorokban a tudás elfojtott, kicsiny lángocskáját; csak most állt készen az emberi elme arra, hogy felszítsák a tüzet. Réges-régen, az ész uralmának legutolsó időszakában, némely büszke gondolkodók azt állították, hogy az igazi tudás elpusztíthatatlan; hogy az eszmék halhatatlanok, az igazság örök életű. Ez azonban csak a legelvontabb értelemben volt igaz, gondolta az apát, közvetlenül egyáltalán nem. Hogyne, volt a világnak objektív értelme: a Teremtő erkölcsön kívüli logosza vagy elgondolása; az ilyen értelem azonban az Istené volt — az emberé csak akkor lehetett, amikor tökéletlen emberi módon, sötét tükörképként megtestesült egy adott emberi társadalom gondolkodásában, érintkezésében, kultúrájában, ahol értékeket rendeltek hozzá, és ezáltal a kultúrában emberi értelmet kapott. Az ember nemcsak lelkes lény, hanem kultúrlény is, ám kultúrái nem halhatatlanok: semmivé lehetnek egy-egy néppel vagy korszakkal együtt, amikor a világ értelmének emberi tükröződése, igazságának emberi felfogása széjjelfoszlik, s az igazság és az értelem már csak a természet objektív logoszában és Isten szavakkal ki nem fejezhető Logoszában rejtezik. Az igazságot is keresztre lehet feszíteni; de most talán nemsokára bekövetkezik a feltámadás…
A Memorabíliák tele voltak ősi szavakkal, ősi képletekkel, az értelem ősi tükröződéseivel, immár elszakadva azoktól az elméktől, melyek réges-régen elpusztultak, amikor egy másféle társadalom eltűnt a feledés homályában. Kevés volt bennük az érthető rész. Bizonyos iratok olyan értelmetlennek rémlettek, mint egy breviárium rémiének a nomád törzsek valamelyik sámánjának. Mások megőriztek valamiféle ornamentális szépséget vagy rendezettséget, mely mélyebb tartalmat engedett sejtetni, ahogy a rózsafüzér a nomádot nyakláncra emlékeztetné. A Leibowitz-rend legelső tagjai mintegy Veronika kendőjét igyekezték rászorítani a keresztre feszített civilizáció arcára; és a kendőn nyomot is hagyott az ősi nagyság arculata, de a kép halovány volt, hiányos és nehezen kivehető. A szerzetesek megőrizték ezt a képet, és most rendelkezésére állt a világnak, hogy megvizsgálja és értelmezni próbálja, ha óhajtja. A Memorabíliák önmagukban nem támaszthatták fel az ősi tudományt és a magas fejlettségű civilizációt, hiszen a kultúrát az embercsoportok hozzák a világra, nem a dohos fóliánsok; de a könyvek azért segíthetnek — gondolta reménykedve Dom Paulo —, a könyvek irányt mutathatnak, egy-egy lökést adhatnak az újonnan kifejlődő tudománynak. Ez már megtörtént egyszer, ahogy a Nagytiszteletű Boedullus megállapította De Vestigiis Antecessarum Civitatum[64] című művében.
És ezúttal — gondolta Dom Paulo — nem engedjük, hogy elfelejtsék, kik őrizték a tudás tüzet, míg a világ álomba merült. Megállt, visszanézett; egy pillanatra azt hitte, a Költő kecskéjének ijedt mekegését hallotta.
Hamarosan azonban minden mást elnyomott a pincéből jövő lárma, ahogy az apát lelépdelt a föld alatti lépcsősoron a zaj forrása felé. Valaki acélszegeket püfölt be a kőfalba. Izzadság szaga vegyült a régi könyvekével. A könyvtárban minden tudományos áhítatot nélkülöző, lázas sürgés-forgás folyt. Novíciusok iparkodtak ide-oda szerszámokkal. Más novíciusok kis csoportokban álltak ilyen-olyan tervrajzok körül. További novíciusok az író- és másolóasztalokat tolták arrébb, és nagy erőlködéssel húztak-vontak a helyére valami tákolmányt. Az olajmécsesek fénye teljes zűrzavart világított meg. Armbruster testvér, a könyvtáros, a Memorabíliák Rektora a polcok között, egy távolabbi beugróban állt, és csak nézte, szorosan összefont karral, zord arccal. Dom Paulo elkerülte vádló tekintetét.