A lyukaknak gyakran voltak lakóik.
De ezt a lyukat a jelek szerint olyan szorosan elzárta a vándor köve; hogy egy bolha sem igen férhetett be, amíg Francis ki nem fordította a követ. Mindazonáltal keresett egy botot, és óvatosan benyúlt vele. Nem érzett ellenállást. Amikor elengedte a botot, becsúszott a lyukba, és eltűnt, mintha egy nagyobb, föld alatti üregbe esett volna. Francis aggodalmasan várakozott. Semmi sem tekergőzött ki a nyílásból…
Ismét letérdelt, és óvatosan beleszimatolt a lyukba. Miután sem állatszagot, sem kénkövet nem érzett, belelökött egy kavicsot, aztán odahajolt, fülelt. A kavics egyet pattant néhány lábnyira a nyílás alatt, aztán tovább zörgött-pattogott lefelé, útközben megkondult valami fémesen, míg végül valahol messze odalent megállt. A visszhangokból ítélve szobányi lehetett az üreg.
Francis testvér bizonytalan mozdulatokkal föltápászkodott, körülnézett. Minden jel szerint egyedül volt, mint rendesen, eltekintve megszokott keselyűjétől, mely a magasban keringve, az utóbbi időben olyan érdeklődéssel figyelte, hogy a többi keselyű hébe-hóba elhagyta saját, messzi területeit, és odajött körülnézni.
A novícius körüljárta a törmelékhalmot, de nem látta jelét másik nyílásnak. Fölmászott a szomszédos halomra, és összehúzott szemmel végigtekintett az úton. A vándornak már nyoma sem volt. Semmi sem mozdult a vénséges vén úton, de Francis kutató tekintete egy pillanatra megakadt Alfréd testvéren. Tőle egy mérföldnyire keletre, nagyböjti magánya helyszínének közelében, épp egy alacsony dombon baktatott át, tűzifát keresgélve. Alfréd testvér töksüket volt. Más pedig nem volt látótávolságban. Francis nem látta egyelőre semmi okát, hogy segítségért kelljen kiáltania — de az, hogy előre fölméri az esetleg szükséges kiáltás valószínű hasznát, csak józan elővigyázatosságnak látszott. Miután alaposan körülfürkészett a terepen, lemászott a halomról. Segélykiáltás helyett ajánlatosabbnak rémlett, ha futásra tartogatja a szuszt.
Arra gondolt, hogy visszarakja a vándor kövét, úgy, ahogy eredetileg volt, és eltömi a lyukat, de a környező kövek az imént kissé elmozdultak, s a kő már nem illett bele a régi helyébe. Ráadásul Francis falának legfelső sorában változatlanul ott volt az az üres hely, és a vándor jól látta: a kő, méretéből és alakjából ítélve, valószínűleg odaillett. Francis csak rövid ideig aggodalmaskodott, aztán fölemelte a követ, és eltántorgott vele a falhoz.
A kő pontosan becsusszant az üres helyre. A novícius egy rúgással ellenőrizte az új kőék szilárdságát; a sor keményen állt, habár a megrázkódtatás némi aprócska omlást azért okozott egy-két méterrel távolabb. A vándor jelei, noha a hurcolás során kissé elhalványultak, még mindig elég tisztán látszottak ahhoz, hogy le lehessen másolni őket. Francis testvér gondosan lerajzolta őket egy másik kőre, egy el szenesedett végű fadarabot használva írószerként. Amikor Cheroki perjel nagyszombaton végigjárja a remetekörzeteket, talán ő majd meg tudja mondani, van-e jelentésük a jeleknek — akár varázs—, akár átokjelek. A pogány babonaságoktól tilos volt félni, de a novícius azért szeretett volna tisztában lenni vele, mi féle jel lebeg az alvóhelye fölött, tekintettel a kőtömeg súlyára, mely a jelet viselte.
A délutáni hőségben is tovább munkálkodott. Egy-egy kósza kis gondolata vissza-visszatért a lyukhoz — ahhoz az érdekes, ám félelmetes kis lyukhoz —, a halk visszhangokhoz, melyeket a legördülő kavics keltett valahol a föld alatt. Tudta, hogy a környező romok nagyon régiek. Azt is tudta a szájhagyományból, hogy a romokat apránként rombolták össze ilyen jellegtelen kupacokká a szerzetesek és az erre vetődő idegenek nemzedékei, akiknek szükségük volt a kövekre vagy azokra a rozsdás acéldarabokra, amelyeket a nagyobb oszlopok, lapok belsejében lehetett találni, ha szétverték őket, hogy kiszedjék az ősi fémrudakat, melyeket titokzatos módon plántáltak el a kősziklában egy szinte már egészen feledésbe merült kor emberei. Ennek az emberi eróziónak a nyomán szinte teljesen megszűnt minden épületjelleg, melyet a hagyomány korábban a romoknak tulajdonított, habár az apátság jelenlegi építőmestere még mindig büszke volt arra a képességére, hogy itt-ott meg tudta sejteni, ki tudta mutatni az alaprajz maradványait. És még mindig lehetett fémet találni, ha valaki vette a fáradságot, hogy széttörje érte a köveket.
Magát az apátságot is ilyen kövekből építették. Francis valószínűtlen képzelgésnek vélte, hogy a kőművesek több évszázadon át egymásra következő nemzedékei még bármi említésre méltó fölfedeznivalót hagytuk volna a romok között. Mégsem hallott soha senkitől olyan épületről, amelynek pincéje vagy föld alatti helyisége lett volna! Sőt, most jutott az eszébe, hogy az építőmester egészen határozottan kijelentette, hogy ezen a területen az épületek sietős kivitelezés nyomait mutatták (volt), nem mély alapokra épülték, hanem jó részben lapos, felszíni tömbökön nyugodtak.
Ahogy menedéke a befejezéshez közeledett, Francis testvér visszaóvakodott a lyukhoz, megállt előtte, és csak nézte; nem tudott szabadulni a sivataglakó mély meggyőződésétől, hogy ha egyszer valahová el lehet rejtőzni a nap elől, ott már rejtőzik valami. Még ha a lyuk most lakatlan volt is, holnap hajnalig bizonyosan belecsúszik-mászik majd valami. Másrészről viszont, ha valami már lakott a lyukban, Francis biztonságosabbnak ítélte, ha nappal köt ismeretséget vele, mint ha éjszaka. A közelben nem látszott más nyom a talajon, mint az övé, a vándoré meg a farkasoké.
Gyors elhatározással nekilátott elkotorni a homokot és törmeléket a lyuk környékéről. Félórai munka után a lyuk nem lett ugyan nagyobb, de Francis meggyőződése, hogy föld alatti gödör van alatta, immár bizonyossággá vált. Két kis szikladarabot, melyeknek csak a felső része látszott a nyílás mellett, szemlátomást összeszorított a minden oldalról rájuk nehezedő földtömeg nyomása; mintha fönnakadtak volna a szűkületben. Amikor az egyik követ jobbra feszítette, a szomszédja balra gördült, amíg már nem tudott tovább mozogni. Ugyanez történt fordítva, amikor az ellenkező irányba feszítette; de Francis tovább taszigálta a kőakadályt.
Az emelőül szolgáló bot hirtelen kiugrott a kezéből, fejbe kólintotta, aztán eltűnt a hirtelen beomló nyílásban. Az erős ütéstől Francis hátratántorodott. A sziklaomlásból egy felpattanó kő hátba sújtotta; levegő után kapkodva elzuhant, nem tudta, a mélységbe zuhan-e, amíg a hasa földet nem ért, és Francis belekapaszkodott a szilárd talajba. A kőomlás zaja fülsiketítő volt, de csak pillanatokig tartott.
A portól elvakítva, Francis csak feküdt, levegő után kapkodott, és azon tűnődött, meg merjen-e moccanni, úgy sajgott a háta. Amikor valamicskét lélegzethez jutott, az egyik kezével nagy nehezen benyúlt az öltözéke alá, és kitapogatta azt a helyet a két lapockája között, ahol néhány összezúzott csont lehetett. Érdes, durva volt a tapintása, és szúrt. Amikor kivette, nedves, vörös volt a keze. Francis megmozdult, aztán felnyögött, és mozdulatlanul feküdt tovább.
Halk szárnysuhogás hallatszott. Francis testvér még idejében pillantott fel, hogy lássa leereszkedni a keselyűt egy pár lépésnyire levő kőhalomra. A madár tüstént újra föllebbent, de Francis mintha úgy látta volna, hogy valamiféle anyás aggodalommal figyelte, mint holmi aggódó tyúkanyó. Gyorsan a hátára fordult. Már egy egész nagy, sötét keselyűcsapat összegyűlt fölötte, és szokatlanul mélyen köröztek, szinte súrolták a romhalmokat. Amikor Francis megmozdult, magasabbra emelkedtek. A novícius egyszeriben ügyet sem vetett rá, megsérült-e a gerince, eltörött-e a bordája, hanem bizonytalan mozdulatokkal feltápászkodott. A fekete égi csapat csalódottan visszavonult megszokott magasságába, meglovagolva a láthatatlan, meleg légoszlopokat, aztán szétszéledtek, ki-ki vissza a maga távoli őrhelyére. A várva várt vigasztaló Szentlélek sötét alternatívájaként, a madarak időnként szemlátomást szívesen leereszkedtek volna a Galamb helyett; szórványos érdeklődésük az utóbbi időben nyugtalanította Francist, és némi óvatos vállvonogatás után gyorsan eldöntötte, hogy az éles szikladarab csak zúzódást és horzsolást okozott.