— De igen.
— Akkor sokat kell ide-oda járkálnia, ha középen helyezitek el. A ritka példányok láncokon vannak, és a láncok nem érnek el olyan messzire.
— Az nem gond — mondta a feltaláló. — Vedd le a láncokat! Amúgy is nevetségesen festenek. A szakadár kultuszok már mind kihaltak vagy elszigetelődtek. Száz éve nem hallott már senki a Harcos Pongrác-rendről!
Armbruster belevörösödött a haragba.
— Azt már nem! — csattant fel. — A láncok maradnak!
— De miért?
— Nem a könyvégetők miatt. Most már a falubeliekre kell ügyelnünk. A láncok maradnak!
Kornhoer az apát felé fordult, széttárta a karját.
— Látja, apát uram?
— A könyvtáros testvérnek igaza van — mondta Dom Paulo. — Túl nagy a mozgás a faluban. Ne felejtsd el, hogy a falutanács kisajátította az iskolánkat! Most már van saját könyvtáruk, és szeretnék, ha mi töltenénk meg a polcait. Lehetőleg ritkaságokkal persze. Ezenkívül tavaly meggyűlt a bajunk a tolvajokkal is. Armbruster testvérnek igaza van. A ritka példányok leláncolva maradnak.
— Rendben van — mondta sóhajtva Kornhoer. — Akkor a vendégünknek az alkóvban kell dolgoznia.
— No és hová függesszük a csodálatos lámpásodat? A szerzetesek az alkóv felé pillantottak. Egy volt a tizennégy egyforma fülkécske közül, melyek a különböző témakörök anyagait tartalmazták. Boltíves bejárataik a középső rész felé néztek, és mindegyik boltív zárókövéről vaskampón egy-egy súlyos feszület lógott.
— Hát, ha az alkóvban fog dolgozni — mondta Kornhoer —, akkor kénytelenek leszünk átmenetileg levenni a feszületet, és átakasztani oda. Nincs más…
— Pogány! — szisszent föl a könyvtáros. — Istentelen! Szentségtörő! — Armbruster az égnek emelte reszkető karját. — Istenem, segíts meg, hogy ne tépjem szét ezzel a két kezemmel! Hát hol a határ?! Vigyétek innen, vigyétek a szemem elől! — Hátat fordított nekik, reszkető kezét még mindig az ég felé emelte.
Dom Paulo maga is megrendült kissé a feltaláló javaslatától, most azonban haragosan összevont szemöldökkel nézte Armbruster testvér hátulsó felét. Nem várta ugyan azt tőle, hogy a természetétől idegen alázatosságot színleljen, de az idős szerzetes zsörtölődése egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni az utóbbi időben.
— Armbruster testvér, légy szíves, fordulj meg! A könyvtáros feléje fordult.
— Most ereszd le a karodat, és beszélj csöndesebben, ha…
— De hát apát uram, hallotta, mit…
— Armbruster testvér, légy szíves, vidd oda a létrát, és vedd le a feszületet!
A könyvtáros arca falfehér lett. Elakadt a szava, úgy meredt Dom Paulóra.
— Ez nem templom — mondta az apát. — Az istenábrázolatok elhelyezése tetszőleges. Egyelőre, légy szíves levenni azt a feszületet! Úgy látszik, az az egyetlen alkalmas hely a lámpának. Később lehet, hogy máshová tesszük. Nomármost, tisztában vagyok vele, hogy ez az egész ügy megzavarta a könyvtárad rendjét, sőt esetleg az emésztésedet is, de reméljük, hogy a haladás érdekében történik. Ha nem, akkor…
— Arrébb teszi az Úr Jézust, hogy helyet adjon a haladásnak?!
— Armbruster testvér!
— Miért nem akasztja azt a pokolfényt egyszerűen a nyakába?
Az apát arcvonásai megmerevedtek.
— Nem kényszerítelek az engedelmességre, testvérem. Keress fel a dolgozószobámban kompletórium után!
A könyvtáros lehorgasztotta a fejét.
— Hozom a létrát, apát uram — suttogta, és bizonytalan léptekkel elcsoszogott.
Dom Paulo fölpillantott a boltívre, a megfeszített Krisztusra. Mit szólsz hozzá Te? — tűnődött magában.
Csomót érzett a gyomrában. Tudta, hogy annak a csomónak később megadja még az árát. Fölbaktatott a pincéből, mielőtt bárki észrevette volna, hogy nem érzi jól magát. Nem lett volna helyes, ha a többiek látják, hogy mostanában ilyen apró kellemetlenségek is fölébe kerekednek.
A szereléssel másnap végeztek, de Dom Paulo a dolgozószobájában maradt a kísérlet alatt. Előtte kétszer kénytelen volt négyszemközt figyelmeztetni Armbruster testvért, aztán nyilvánosan is megróni. Mindazonáltal jobban átérezte a könyvtáros álláspontját, mint Kornhoerét. Csak ült erőtlenül az íróasztalánál, várta, hogy hírt kapjon a pincéből, de nemigen érdekelte; sikerül-e a kísérlet. Az egyik kezét állandóan a csuhája elejébe dugva tartotta, s úgy veregette meg időnként a gyomrát, mintha egy hisztérikus gyermeket akart volna lecsillapítani.
Megint ez a belső görcs! Úgy rémlett, mindig olyankor jön elő, amikor valami kellemetlenség fenyeget; néha gyorsan el is múlt, amikor a kellemetlenség kirobbant, felszínre került, meg lehetett birkózni vele. De most nem akart elmúlni.
Ez figyelmeztetés volt, az apát jól tudta. Akár angyaltól, akár ördögtől jött, akár a tulajdon lelkiismeretétől — arra intette, hogy óvakodjon magától, és óvakodjon valami olyan realitástól, amellyel még nem nézett szembe.
És most? — tűnődött magában. Hangtalanul böffentett egyet, s némán bocsánatot kért Szent Leibowitz szobrától, mely a kis falifülkében állt dolgozószobája sarkában.
Egy légy mászott végig Szent Leibowitz orrán. A szent szeme mintha bandzsítva figyelte volna a legyet, arra ösztökélve az apátot, hogy elhessegesse. Az apát az évek során nagyon megkedvelte a XXVI. századi fafaragványt; arcán különös mosolyt viselt, mely szent szobron meglehetősen szokatlanul festett. A mosolygó ajak egyik szöglete lefelé görbült; a szemöldök enyhe kétkedéssel összehúzódott, de a szem sarkából vidám szarkalábak futottak szét. Tekintettel a vállára vetett hóhérkötélre, a szent arckifejezése gyakran érthetetlennek rémlett. Lehet, hogy a fa erezetének apró egyenetlenségei tették, hiszen azok az egyenetlenségek parancsoltak a szobrász kezének is, ahogy azon iparkodott, hogy finomabb részleteket hozzon ki, mint amilyeneket az ilyen fából egyáltalán lehetséges. Dom Paulo nem volt bizonyos benne, hogy a képmást nem eleven fa korában növesztették-e szoborrá; annak a régi kornak a türelmes fafaragó mesterei néha egy-egy tölgy- vagy cédruscsemetével kezdték, és fárasztó éveket töltöttek azzal, hogy nyeséssel, hántolással, csavarással, az élő ágak kívánt helyzetbe kötözésével gyötörték a növekvő fát, míg elképesztő emberalakot nem öltött, mintha összefonta vagy az égnek emelte volna karját — csak aztán vágták ki az érett fát, hogy kiszárítsák és kifaragják. Az ilyen szobrok sokkal kevésbé voltak hajlamosak a megrepedésre, sokkal ellenállóbbak voltak, hiszen a mű legtöbb vonala a természetes erezetet követte.
Dom Paulo gyakran elcsodálkozott azon is, hogy a faszent több évszázadon át ellenállt az apát elődeinek — csodálkozott rajta a miatt a módfelett különös mosoly miatt. Az a faramuci vigyor egyszer még a vesztedet okozza! — figyelmeztette a képmást. No persze, a szentek minden bizonnyal szoktak nevetni a mennyekben; a zsoltár szerint Isten maga is nevet, sőt kinevet… de Malmedy apát bizonyára kifogásolta — Isten nyugosztalja szegényt. Az a fennkölt szamár! Vajon hogy menekültél meg tőle? Nem vagy elég kenetteljes egyeseknek. Az a mosoly…! Kit ismerek, ki így szokott vigyorogni? Tetszik, tetszik, de… Egy napon egy másik mord kutya fog beleülni ebbe a székbe. Cave canem![65] — Majd kicserél egy gipsz Leibowitzra. Egy béketűrőre. Aki nem bandzsít a legyekre. Aztán majd megesznek a termeszek odalent a raktárban. Csak az a műalkotás élheti túl az egyház lassú rostálását, amelynek felszíne elnyeri az önelégült együgyűek tetszését, ám alatta olyan mélység van, hogy megragadja a finom ízlésű bölcset is. A rostálás lassú folyamat, de időnként kap egy-egy újabb lökést, amikor az új prelátus szemügyre veszi püspöki termeit, és azt mormolja: „Ez a sok vacak nem maradhat mind itt.” A rosta rendszerint tele van giccses szeméttel. Amikor a régi szemét kihullott, új szemetet öntenek a helyébe. Ám ami nem hullik ki, az színarany, az maradandó. Ha egy templom öt évszázadon át elviseli a papi rossz ízlést, akkor azalatt az időnkénti jó ízlés már lefosztja róla a kérészéletű silányságokat, és olyan magasztossá alakítja, hogy elrettenti magától a buzgó „csinosítgatókat”.