Az apát fölvett egy keselyűtollakból készített legyezőt, és legyezni kezdte magát, de a légmozgás nem hűsítette. A napégette sivatag felől, az ablakon beáramló levegő mintha kemence szájából csapott volna ki, és fokozta a gyötrelmet, melyet a hasában turkáló kegyetlen angyal vagy ördög okozott. Olyasféle hőség volt, amely azt sugallja, hogy veszélyek lappanganak benne, lesben feszülő csörgőkígyók, a hegyek mögött sötéten várakozó viharfelhők, veszett kutyák és gonosz indulatok… A hőség fokozta a görcsök kínját. — Kérlek — mormolta a szentnek, ebben foglalva össze szavak nélküli fohászát hűvösebb időért, bölcsebb elméért, több éleslátásért, hogy megértse bizonytalan rossz érzésének okát. Lehet, hogy a sajt miatt van minden, gondolta. Nyúlós volt az idén, és zöldes. — Éppenséggel meglehetnék nélküle, áttérhetnék könnyebben emészthető ételekre…
De hát megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Nézz szembe vele, Paulo: nem a testi táplálékkal van baj, hanem a lelkivel! Nem a hasad, hanem az agyad nem tud megemészteni valamit.
— De mit?
A faszent nem adta meg a választ. Giccsek… Kirostálni a szemetet… Az agya időnként összevissza csapongva működött. Jobb is volt hagyni csapongani ilyenkor, amikor megjöttek a görcsök, és mintha az egész világ a vállára nehezedett volna. Milyen nehéz a világ? Nem mérhető, ám ő maga mér; mérlegre, olykor hamis mérlegre teszi egyfelől az életet és a munkát, másfelől az aranyat-ezüstöt. Ezek sohasem kerülhetnek egyensúlyba. A világ azonban csak méreget tovább, sebesen, könyörtelenül. Közben elhullajt sok életet és néha egy kis aranyat. És bekötött szemmel egy király lovagol a sivatagon át felénk, kezében hamis mérleg, cinkelt kocka. És a zászlókon ott tündököclass="underline" Vexilla regis…[66]
— Nem — nyögött fel az apát, elhessegetve a látomást.
Dehogynem! — látszott ellenkezni a faszent mosolya.
Dom Paulo egy kicsit megborzongott, elfordította a tekintetét a képmásról. Néha úgy érezte, hogy a szent kineveti. Vajon a mennyben kinevetnek bennünket? — tűnődött. Yorki Szent Maisie maga is — emlékezz rá, vénember! — nevetőgörcsben halt meg. Az persze más. Úgy nevetett saját magán, hogy belehalt! Nem, nem is olyan más az. Lukk! Megint az a néma böffentés. Csakugyan, kedden van Szent Maisie napja. A kórus tiszteletteljesen kacag majd az Alleluiánáclass="underline" „Alleluia haha! Alleluia hihi!”
— Sancta Maisie, interride pro me![67]
És eljő a király, hogy megmérje a pincebeli könyveket hamis mérlegén. Mennyire „hamis”, Paulo? És miből gondolod, hogy a Memorabíliák mentesek minden szeméttől? Még a nagy tehetségű és Nágytiszteletű Boedullus is egyszer megvetően kijelentette, hogy legalább a felét inkább Inscrutabíliáknak kellene nevezni. Valóban egy halott civilizáció féltve őrzött kincsei voltak — de mekkora részükből lett azóta zagyvaság, melyet olajágakkal és mosolygós angyalkákkal ékítettünk mi, a tudatlan szerzetesek negyven nemzedéke, a sötét századok gyermekei, akikre a felnőttek rábíztak egy felfoghatatlan üzenetet, hogy jegyezzük meg és adjuk át más felnőtteknek?
Én kényszerítettem Thon Taddeót, hogy Texarkanából egészen ide utazzék, veszélyes vidéken át. És most egyszerűen félek, nehogy értéktelennek bizonyuljon, amit féltve őrizgetünk. Ez minden!
De nem, ez nem volt minden. Ismét ránézett a mosolygó szentre. És újfent: Vexilla regis inferni prodeunt…[68] Előjönnek a Pokol Királyának zászlói — motoszkált az emlékezetében egy ősi commedia elferdített sora. Ott járt az eszében, nem hagyta nyugodni, mint egy makacs dallam.
A marok még jobban összezárult a gyomra körül. Elejtette a legyezőt, összeszorított foga között lélegzett. Tekintete kerülte a szentet. A kegyetlen angyal tüzes golyóval támadt legbensőbb részeire. Rágörnyedt az asztalra. Ez most olyan érzés volt, mintha egy tüzes drót szakadt volna el odabent. Zihálása egy foltot tisztára söpört az asztal lapján, elfújta róla a sivatag porát. A por szaga fojtogatta. A szoba rózsaszín lett, fekete bogarak nyüzsögtek benne. Nem merek böfögni, nehogy szétmenjen bennem valami — de védőszentem fönt a mennyben, muszáj lesz! Fáj. Ergo sum[69]. Krisztus Uram, fogadd el ezt az áldozatot!
Böfögött, sós ízt érzett, fejét az asztalra ejtette.
Most, ebben a percben kell jönnie ama kehelynek, Uram, vagy várhatok még egy kicsit? De a keresztre feszítés mindig most van. Mindig is most volt, már Ábrahám óta mindig most van. És Pfardentrott előtt, most! Mindig, mindenkinek. Fölszegeznek rá, aztán csak lógj rajta, és ha leesnél, akkor agyonvernek egy lapáttal, úgyhogy viseld méltósággal, vénember! Ha méltósággal tudsz böfögni, talán a mennybe jutsz, ha eléggé megbánod, hogy bepiszkítod a szőnyeget… Nagyon restellte magát.
Sokáig várt. A bogarak egy része elszállt, a szoba pírja is eltűnt, de szürke lett és ködös.
Nos, Paulo, most vérzünk, vagy csak hülyéskedünk?
Belemeredt a ködbe, lassan meglátta megint a szent arcát. Olyan aprócska volt az a mosoly — szomorú, megértő és még valami… Nevet a hóhéron? Nem, nevet a hóhér helyett is, nevet a Stultus Maximuson[70], a Sátánon magán! Most látta először világosan. A legutolsó kehelyben talán egy kis diadalérzet is lesz. Haec commixtio…[71]
Hirtelen leküzdhetetlen álmosság fogta el; a szent arca eltűnt a ködben, de az apát továbbra is visszamosolygott rá.
Gault perjel az asztalra bukva talált rá, nem sokkal nóna előtt. Vér látszott a fogai között. A fiatal pap gyorsan megtapogatta a pulzusát. Dom Paulo tüstént fölriadt, felült, és mintha még mindig álomban lett volna, ellentmondást nem tűrően leszögezte:
— Mondom, hogy teljesen nevetséges! Hülyeség az egész! Micsoda képtelenség!
— Mi képtelenség, Domne?
Az apát megrázta a fejét, pislogott egyet-kettőt.
— Mi van?
— Rögtön idehívom Andrew testvért…
— Vagy úgy! Az a képtelenség. Gyere csak vissza! Mit akartál?
— Semmit, apát uram. Mindjárt jövök, csak előkerítem Andrew test…
— Hagyd a csudába a dokit! Nem ok nélkül jöttél ide! Az ajtó csukva volt. Csukd is vissza, ülj le és mondd el, amit akartál!
— Sikerült a kísérlet! Mármint Kornhoer testvér lámpája!
— Jól van, halljuk, mi történt! Ülj le, küzdj bele, mondj el szépen mindent az elejétől a végéig! — Megigazította a csuháját, egy vászondarabbal leitatta az ajkát. Még mindig szédült, de a hasában engedett a marok szorítása. A legkevésbé sem érdekelte a perjel beszámolója a kísérletről, de megtett minden tőle telhetőt, hogy figyelmesnek mutatkozzék. Itt kell tartanom, amíg eléggé magamhoz térek, hogy gondolkodni tudjak. Nem engedhetem el az orvosért — még nem; híre menne, hogy az öreg a végét járja! Előbb el kell döntenem, biztonságos idő-e ez arra, hogy bevégezzem, vagy sem.
67